Riung halászfalu

Bajawa után Riung jött, ahol a repülőkutyákat, és tengeri élőlényeket vettük szemügyre. Kibéreltünk egy hajót legénységgel egy napra 24eft-ért, és ott is olyan ebédet kaptunk, hogy azóta is emlegetjük: egy lakatlan szigeten grilleztek nekünk friss halat, ez is benne volt az árban. Több, szép sznorkeles helyre vittek még aznap, és sokat beszélgettünk Lali-val, a kapitánnyal, akinek ideírom a Whatsapp számát, hátha valakinek szüksége lesz még rá: +6281233193437. Kedves,vicces, nyugodt srác, és szívesen elbeszélget bármiről, angolul, és nem utolsósorban profin vezeti a hajót, meg a túrát.A 15 éves Gopro 4+ utolsó lehelleteiből készültek ezek a képek, mielőtt véglég feladta volna a küzdelmet.Mi is szeretünk sütni-főzni, de amikor nekünk csinálnak mennyei lakomát, na az az igazi kényeztetés!Szürreális látvány volt a milliónyi gyümölcsevő denevér a fákon, mint megannyi odaakasztott, száradó kabát. A felkopaszodott fák pedig a Mura menti fűzfákra hasonlítanak, melyeken a kormoránok szárítgatják magukat.

Moni és környéke

Riungból újabb zötykölődés következett, hogy a lehetetlen, színváltós, három színű, mérgező krátertavakat, és "jelentéktelenebb" vízeséseket nézhessünk meg. Először Ende városába, majd onnan Moni-ba mentünk. Ende és Moni között olyan gyönyörű, vízvájta völgyben autóztunk, hogy többször meg kellett állni fotózni.A látvány lépten-nyomon gyönyörű volt.

Egy jelentéktelenebb vízesés Moni falu "központjában"

Kelimutu krátertavak

Másnap ismét eszméletlen korán, 4 órakor kellett kelni, hogy a napfelkeltére odaérjünk. Ha később tennénk, kevesebb esélyünk lenne felhők nélkül csodálni ezeket a teljesen szürreális fekete, világos és sötétkék tavakat, melyek utoljára 10 éve fehér, zöld és barna színekben pompáztak, de volt már piros színű is 1965-ben, éppen az aktuális gázok és egyéb összetevők oxidációs folyamatainak köszönhetően.

A tavak nevei és jelentései a hagyomány szerint:

1. Tiwu Ata Mbupu – „Az Öreg Lelkek Tava”
   Ide kerülnek azok az idős emberek, akik békében haltak meg.

2. Tiwu Nuwa Muri Koo Fai – „A Fiatal Lelkek Tava”
   A fiatalon elhunytak lelkei vannak benne.

3. Tiwu Ata Polo – „A Rossz Lelkek Tava”
   Azok lelkei kerülnek ide, akik életükben bűnt követtek el.

A hagyomány úgy tartja, hogy amikor a tavak színe megváltozik, az a bennük nyugvó lelkek hangulatát vagy nyugtalanságát tükrözi: a világos, kékes árnyalat békét jelez, míg a sötét vagy vöröses színek haragot, zavart vagy elégedetlenséget. Ezért a helyiek tisztelettel és óvatossággal közelítik meg a hegyet, és szertartásokat is tartanak, hogy kiengeszteljék a szellemeket.

Úgy érzi magát az egyszeri utazó, mintha csak a Holdon lenne. Teljesen szürreális az a világ, ami a vulkánok körül van. Alig voltunk tizenöten turisták, és egy alfa hím makákó is meglátogatott minket (ezt a következtetés a tökei méretéből vontuk le). Bár nem szeretjük a makákókat, a vadak nem agresszívak: nincsenek hozzászoktatva az etetéshez, így nem is követelőznek. A táskákat nem szabad magukra hagyni, azzal szívesen eliszkolnak. Hosszasan pózolt a kamerának, hogy végre valamilyen szárazföldi vadállatot is lefotózhassunk.

Egyik este a Rago's Homestay "legénysége" elég frankó kis vacsorát készített nekünk. Tökkrémleves, csirke, tofu, zöldségekkel és rizzsel volt a menü, amennyi csak belénk fért. A tulaj, Emmanuel egyébként is a szívünkbe lopta magát, olyan "brother from another mother" típusú fickó volt, a "mi kutyánk kölyke". 

Találkoztunk egy 71 éves lengyel nővel, Alexandra-val, aki egyedül utazik évi 5 hónapot (a férje még dolgozik), és egy angol fiatal párral, akikkel  -ahogy Alexandra-val is- már másodjára is ugyanazon a szálláson voltunk, Hazel-lel és Miles-sal. Ők is inkább utazók voltak, nem afféle bőröndös strandolók. Flores nehéz közlekedése és fejletlen infrastruktúrája miatt nem egy hőn áhított úticél a turisták körében.

Kávéültetvény

A megfelelő tengerszint feletti magasság miatt sokan kávét termesztenek. Megnéztünk egy ilyen ültetvényt, ahol röviden bemutatták a tevékenységüket, és a fajtákat, valamint az erjesztési, fermentálási és pörkölési folyamatokat. Nem voltak annyira profik, mint pl. Vietnámban, de azért jó volt újra látni, mit iszik a Föld népének jelentős része reggelente.

Ende - Indonéz kalandjaink vége (egyelőre)

Ironikus módon éppen Ende városában  (németül: vége) fejeztük be 2026-os indonéziai kalandjainkat. A városka önmagában nem különösebben attraktív, de egy gyönyörű, hosszú tengerpart mentén fekszik és két, számunkra érdekes látnivalót kínál.

The Blue Beach - A kék tengerpart

Harminc km-en belül található "A kék tengerpart", mely vulkanikus, fekete homokkal, és kék színű, mosott kövekkel bír. A vörösréz és szilikátok különös együttlétének köszönhető ez a szín, mely a fekete homokkal még kontrasztosabb. Úristen! Very blue!

A part éttermében ettünk is egy homárt+tintahalat, kókuszdióval, babfőzelék-áron, majd vártunk egy órát, hogy elálljon az eső. Közben azon szórakoztunk, hogy a melletünk lévő asztal maradékjait a helyi csirkék dézsmálták. Ez Indonéziában teljesen normális, vagy macska, vagy a csirkék eszik meg a tányérból a maradékokat. Éljen a higiénia! Jelentem, a közel egy hónap alatt egyikőnknek sem volt semmi baja az ételből kifolyólag.Ó-Ó! Valami nem illik az asztalra!

Cincin Beach  (de nem cincin, hanem csincsin)

Ezt a sziklavájatot nagyon nehéz megtalálni, mert nem is ott van, ahol a térképen jelölik. Indonéziában sokszor belefutottunk ebbe. Nehéz robogóbérlősöket, szállásokat, látnivalókat Google Maps alapján keresgélni. A szállásadónk,  a kissé bohókás, de aranyos lány a Lanina Homestay tulajdonosa, mondta el, hogy kell lemenni az aszfaltútról, be a dzsungelba, hogy térdig érő kőtengereken, majd sáron át, motorral lemenjünk a partig. Onnan már csak száz méter volt gyalog ez a csodálatos szikla-kapu. Voltaképpen csak a másnap délelőtt induló, "Balu kapitány jellegű" gép indulása (vagy nem indulása) miatt mentünk Ende-be, de emiatt a két csoda (és a fantasztikus homár) miatt cseppet sem bántuk meg az ott töltött napot.Ez pedig maga a Cincin Beach.

Még aznap este kaptuk az emailt, hogy másnap 11:40 és 8:40-es gépet összevonták az alacsony létszám miatt, ezért 11:40 helyett 8:40-kor indul a gép. Még szerencse, hogy nem reggel indultunk Ende-be. Maga a gép felszállása érdekes élmény volt, amikor felpörögtek a propellerek, az volt az érzésünk, hogy helyben felszáll.Balu kapitány gépe útra készen

Labuan Bajo-ban még hosszú órákat kellett várni, hogy végre elinduljon a Kuala Lumpur-ba, Malajzia fővárosába tartó gép. Két napot töltöttünk még el ott, nem akartunk ismét rizikót vállalni, esetleges vulkánkitörések miatt. És kényelmesebb kettő repülővel hazajutni, három (vagy öt) helyett, mert ilyen is volt: Bunaken - a víz alatti paradicsom maradvànyai - Viki&Dani kalandjai

Kuala Lumpur

Már oly sokszor voltunk ott, de mindig csak átutazóban. Ódákat zengenek a városról, ahol egyszerre van jelen maláj, kínai, indiai (tamil), és "fehér" ember, muszlim, keresztény és hindu vallás, és az ételek változatossága. A sok természeti látnivaló,és kevés ember után mellbevágott a betondzsungel.

Az első hotelünk (Sun Inns Hotel), közel a KL SENTRAL pályaudvarhoz, ahol a reptéri busz is lerakott, borzasztó volt. Valamilyen közös szellőzőnek hála, egész éjjel mások kifújt cigifüstjét lélegeztük be. Másnap el is hagytuk gyorsan, és egy 54 emeletes toronyház 31-edik emeletére költöztünk be kétszer annyiért (16000Ft), de tízszer jobb körülmények közé. Fantasztikus kilátás, igényesség, tetőmedence konditeremmel, jacuzzival és szaunával vártak ránk. Ráadásul a kontaktszemély, Ms. Lin, annyira kedves volt, hogy hamarabb letehettük a hátizsákjainkat, és az elutazás napján este tízig vigyázott rájuk, teljesen ingyen. A városban egyébként 55 MYR (4500Ft) egy csomagmegőrző rekesz, naponta.Alulról a Riviera CityKilátás a szobából nappal.......és éjszaka,A medence. Érdekesség, hogy a kínai babonában a 4-es szám halált jelent, a 7-es a  szelllemvilághoz is kapcsolódik, így nincs negyedik, hetedik emelet, négyes szoba, stb.

Nyakunkba vettük a várost. A taxi jelentősen drágább, mint Indonéziában, de még mindig fele az otthoni áraknak. Pl.egy három km-es út 1600ft körül mozog a Grab alkalmazással. Metróztunk és magasvasutazunk is, ám a Google Maps ismét megtréfált bennünket, volt, hogy 1,4km-t gyalogoltunk, de szerinte a cél ott volt a megálló mellett. A Chatgpt is kibabrált velünk, ugyanis azt írta, a GoKL nevű buszok ingyen viszik a turistákat a városban. Mindez 2024-ig volt igaz. Túl sok információ van az interneten, ne higgyünk Szent Grálként a Chatgpt-nek (sem)!

A KL Tower 

Van egy 421m magas torony, ami eredetileg rádió, valamint tv adást sugárzott. Fel lehet menni a legfelső szintjére, ami egy üvegfallallal védett terasz, és 360 fokos panorámában csodálni a várost.Egy potom 54 emeletes épület eltörpül a hatalmas tornyok mellett

Ebben a metropoliszban minden jelen van, egyszerre: muszlim mecsetek és buddhista templomok egy udvaron belül, a világ második legnagyobb toronyháza (Merdeka 118, 679m magas), DK-Ázsia 10 legmagasabb épülete közül öt itt van, utcai művészet, lepukkantság és fényűzés, utcai rendezvények, ételek, emberek sokszínűsége, stb.Tényleg egy udvaron belül van a két vallás szentélye.Ezt, és a következő képet ugyanazon a helyen fotóztukA 679m magas Merdeka 118, ami gyakorlatilag közpénzből épült és nagy felháborodást keltett a nép körében, mindenhonnan láthatómég a Szultáni Palota mögött is.

Vannak sokszáz éves templomok a városban, ellátogattunk egy hinduhoz és egy buddhistához. A kínai buddhista templom teljes pompába volt öltöztetve, lévén közeledik a kínai Újév, amit nagy csinnadrattával ünnepelnek a kínaiak.Még a Thean Hou templomból is látszik a 679m magas torony

Ételeket elsősorban indiait próbáltunk, mert mindenki, aki már volt Indiában, nyakra-főre dícsérte az ételt. És valóban, a sok sült rizs után felüdülés volt még különlegesebb ételeket enni.Nem csak a kultúra, a vallás, de az ételek is színesek

Ha a tisztaságot és rendezettséget nézzük, Bangkok és Szingapúr közé lőnénk be a várost. Nem rohangálnak patkányok, de nem is ennénk a "földről".

Az idei utunk ezzel lezárult, 2027-ben minden bizonnyal Indonéziában folytatjuk, jelszavunk:" Egy élet nem elég a temérdek sziget felfedezéséhez!" Ráadásul az emberek őszinte kedvessége és érdeklődése, valamint a természet szépsége, az ételek nagyszerüsége és az, hogy a szigetek nagy részét még nem rohanták le a turisták,ezek mind-mind visszahívnak.

Kelet-Jáva kincsei

Mielőtt elhúztunk volna a keresztény többségű Flores szigetre, ahol vízként isszák a megkérdőjelezhető minőségű pálmabor-párlatot, az arakot, végre valóra válthattuk a 6 éve dédelgetett vágyunkat Jáva keleti részén.

Djawatan-erdő, az Entek otthona

Aki ismeri a Gyűrűk urát, tudja, hogy az Entek által lakott Fangorn-erdő mennyire mesébe illően néz ki. Arra hasonlít igazán Banyuwangitól nem messze egy teakfa-ültetvény, ami a gyarmati időkből maradt az indonézekre, és nemrégiben felkapott fotós helyszínné vált. Instagram-sztárok és fiatal házasok is szívesen lebzselnek a fák közt. 

A várva-várt Ijen kráter

Habár csak éjféli indulással, kemény túrával lehet elérni, végre elmehettünk az Ijen vulkán kráteréhez, melyben egy nagyon savas (ph:1) tó lapul, és a mai napig aktív kénbánya működik, régi módszerekkel.

A sofőr fél tizenkettőkor, az ébresztő csörgésekor érkezett, aztán egy órát kocsikáztunk, rövid teázás és sült banánevés után nekiindultunk a hegynek. Akkora szerencsénk volt, hogy csak ketten voltunk az egész csoportban, így a túravezető figyelme csak rajtunk volt. Jadi vicces srác volt, végig hülyéskedtünk vele, amit a Viki már unt, de így nem tűnt fel annyira az a 800m szintkülönbség, amit alvás helyett küzdöttünk le. A kráter széléhez hajnali fél háromkor értünk, majd ezután le kellett ereszkednünk 300m-t, a vulkán belsejébe, a kénbányához. A világon egyedülálló jelenség észlelésében reménykedtünk: a hegyből kiszivárgó gáz oxigénnel találkozva kéken lángol. Ezt csak és kizárólag az Ijen vulkánban lehet megnézni. Ugyan van Olaszországban is, de ott teljesen megközelíthetetlen helyen.

Ahogy gyalogoltunk lefelé a kráterbe, sorra jöttek szembe velünk a bányászok, akik a vállukon vitték a kibányászott ként, 70-90kg-ot, miközben természetesen folyamatosan dohányoztak, ahogy az indonéz férfiak 99%-a teszi. Gázmaszkot pedig minek is hordanának, amikor "csak" a fogakat, majd a tüdőt vágja haza a kéngőz?! Egy ilyen fuvarért nagyvonalú kétezer forintnyi rúpia a jussuk. Sajnos, épp nem volt felvétel, pedig pár jóembert szívesen beajánlottam volna munkaerőnek. Megpróbáltam felemelni ezt a szörnyű terhet, biztosan nem tudnám cipelni két méternél tovább, vállra venni pedig egyáltalán nem.

Lent, a bányában szinte elsők voltunk. Ott már fel kellett venni a gázmaszkot, még a szemnek is kellemetlen volt a kén vaskos gőze. Jadi, a vicces túravezetőnk két cigi közt elment megkeresni nekünk, hol ég éppen a kék tűz. Meg is találta, ezért megcsodáltuk. A bányászok becsövezték a hegyet, hogy könnyebben kinyerjék a ként. A csövek illesztésein tör elő, majd lángol kéken ez a csoda.

A fullasztó élmény után felcaplattunk a kráter szélére, "holmi" napfelkeltét fotózni, és találkozni még száz emberrel, akik nem jöttek le a bányába. Hatalmas volt az eredeti vulkán, talán egy kilóméter is lehet az átmérője. Mivel komoly, embert próbáló feladat feljutni, ezért a Bromo-hoz képest sokkal kevesebben vannak.Elzarándokoltunk egy fához is, ahonnan nemrég esett bele egy kínai turista a kráterbe. Nagyon oda kell figyelni mindenhol, sehol nincs semmilyen korlát, vagy biztonsági intézkedés Indonézia legtöbb látnivalójánál.

Az Ijen vulkán gyönyörű környezete, kék krátertava, a bánya a fullasztó gőzzel, és a riktító sárga kén mind-mind teljesen lenyűgözii a bazaltorgonákhoz szokott magyar szempárokat. Mivel minden egyes vulkán teljesen más, ezért lehetetlen rájuk unni. Az autóhoz visszagyalogolva rengeteg "Ferrari-val és Lamborghini-vel" találkoztunk, melyeken az idősebb, de inkább a lusta kínai turistákat húzták fel, vagy eresztették le az úton, jó pénzért.

Itt egy kis videó, amit Jadi rittyentett hazafelé, dohányzás közben:

Ijen kráter, Jáva sziget

Flores sziget

Aki erre jár, meg kell néznie a komodói varánuszt. Ehhez azonban el kell mennie Labuan Bajo-ba, ami Flores szigetének nyugati oldalán, a Komodo-i Nemzeti Park közelében található. Floresen mindössze kétmillióan laknak. A szigeten rengeteg mészkőhegy és több vulkán is található. Jelentős része áthatolhatatlan dzsungel. A település közötti közlekedés pedig, a sok szerpentin és rossz utak miatt, nagyon lassú és fárasztó. Egy 210km-es út megállókkal könnyen lehet tizenegy(!!) óra hosszú is.Jobb alul, az már Ausztrália

Labuan Bajo

Maga a kisváros egy turistaközpont: egymást érik a búvárboltok és utazási irodák. A jó értékelések miatt mi a Maika Dive Center-t válaszottuk. El is mondtuk, hogy a nemzet rapper-ét is így hívják, ám egy kedves honfitársunk korábban már elsütötte ezt, sőt, még csodás felvételeket is mutatott a "mestertől", amit büszkén mutogattak nekünk a srácok. Többféle vízitúra áll rendelkezére, mi egy egynapos, hat helyszíneset választottunk, ugyanis viharban kint aludni a tengeren nem pihentető, és esténként akár három méteres hullámok is lehetnek. A túra fejenként 34eft volt, de ebből nyolcezret a Komodói Nemzeti Park kapott. A Maika-túra egy fokkal előrébb járt a többieknél: a korai indulás miatt mi érkeztünk a leghamarabb az első helyszínre, ahol 800 lépcsőn kellett felmenni a legfelső kilátóponthoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt három, különböző színű partra: fehér, fekete, rózsaszín. Ezeket a lépcsőket reggel tízkor már kevésbé kitörő örömmel sikerült volna csak megmászni.

A Komodo-i Nemzeti Park szigetei mészkösziklás dombok, fűvel és bokrokkal borítva

Az egyik rózsaszínű partra el is mentünk, mi egyből belevetettük magunkat a vízbe, hogy a korallokban és halakban gyönyörködhessünk, a többiek a rózsaszín homokkal (amit egy piros korall okoz) fotózkodtak.

Ezt követően Komodo szigete következett. Rögtön a bejárat után már több óriásgyík "oda volt készítve" nekünk. A parkőrök hosszú botokkal, és szép indonéz szavakkal (pl. höö, háá) próbálták megakadályozni, hogy a balga turistákat megharapja egy-egy mérgező nyálú fenevad. Így járt 2016-ban egy szingapúri kínai, aki önfejűen, egyedül bement szelfizgetni a gyíkokkal. Az állatok vadászstratégiája ugyanis a harapás, majd türelemmel kivárják a mérgezés általi halált, és visszatérnek elfogyasztani az áldozatot. Az eset óta fokozottabb figyelemmel védik a turistákat a veszedelmes vadállatoktól.Egy kifejlett hím a 90kg-ot és 3m-t is elérheti.

Sétáltunk még másfél km-t a sziget belseje felé és vissza, de ott már nem volt semmilyen élőlény. Egyébként is, kissé csalódás Indonézia vadvilága Thaiföld és Malajzia után: ott ugyanis bármikor az ember fejére esik egy majom, vagy kígyó. Többször kérdezgettünk helyieket erről, a válasz mindig az volt, hogy egyszerűen levadászták és megették őket az emberek. A malájok és thaiok az erdőket irtják ki olajpálma -és gumifaültetvényekért, itt pedig az állatokat.

A sárkányszelfik után egy földnyelvre tartottunk, ahol bébicápákban reménykedtünk: a fehér homok viszont annyira vakított, hogy Vikivel hamar feladtuk a keresést.

Ezután a "Manta-pont" következett. Eddig még sosem láttunk mantaráját, de most ez is megadatott. A hatalmas, méltóságteljes állat úgy úszott a vízben, mintha csak az égen vitorlázott volna. Kissé zavaró volt ugyan az egyszerre vízbe dobott száz ember, aki úgy üldözte a ráját, mint hülyegyerek a búgócsigát.Úristen! Very big!

Az utolsó helyszínen a vízben voltunk, követtük a vezetőt, és sikerült látnunk egy szép teknőst. Az sem szerette, hogy követjük, de legalább hagyta, hogy közelebb menjünk hozzá.

Nagyon megérte ez a szafari, nem véletlenül jönnek ide ennyien. Még kanadaiakkal is találkoztunk.

Bajawa

Labuan Bajo-t elhagyva egy kimerítő, 11 órás kocsikázás következett:  210km-re fekvő Bajawa városkába tudniillik vagy  kocsival, vagy Balu  kapitány-jellegű repülővel, (ami éppen vagy megy, vagy nem) lehet eljutni. Eleve késve indultunk, és meg is álltunk legalább háromszor, fél órákra. El kell hagyni az európai sietséget és időszámítást, minden másképp működik.

Wolobobo domb

Negyedórás robogóútra van a bajawa-i szállástól a Wolobobo domb, ami 1600m-rel fekszik a tengerszint felett. Onnan pedig remek kilátás nyílik a 2245m magas, száz éve alvó Inerie vulkánra, ami a világ egyik legszimmetrikusabbja. Nekünk nem mutatta meg magát teljesen aznap, de így, felhősipkával is tetszett. Itt is a biztonság volt a "legfontosabb" 

Látogatás egy élő skanzenben, Bena faluban

A festői környezet egy zsenge kifejezés arra, ahol elhelyezkedik a Bena nevű, hagyományos település. Mi éppen csak körbenéztünk náluk, de ott is lehet aludni, akkor jobban belevonnak a bételrágásba és telefonnyomkodásba. A falu hölgytagjai piros nyállal ( a bételdió rágása okozza) unatkoztak a teraszaikon.

Viccet félretéve, kézműves termékeket gyártanak és àrulnak a falu lakói. Házaik pedig a régi hagyományok szerint épültek. Nagyon jó élmény látni, milyen volt régen a falvak kinézete és szerkezete. Mintha egy időutazásban vettünk volna részt.

Az Inerie túzhányó majdnem levetette a felhősipkát

Termálfürdő a dzsungel közepén

A legnagyobb attrakció mégis, a helyi gyógyfürdő. Két sebes patak folyik össze egy szerencsés embernek a telkén, az egyik a vulkanikus eredetű, kénes, 60-80 fokos gyógyvíz,a másik egy hidegvízű patak. A kettő együtt elkeveredve pont megfelelő hőmérsékletet eredményez. De ez csak esős évszakban igaz, mert kevesebb eső esetén nem eléggé hűl le a melegvíz. Nagyon szeretjük a magyar gyógyvizeket, de ez most egy jó időre minden kedvencünket letaszított a dobogó legfelső helyéről a rangsorunkon.Jobbról a forró, balról a hideg patak folyikElvoltunk a kedves helyi gyerekekkel

Bajawa után még két állomás van hátra, végül Kuala Lumpurban töltöttünk el két napot, idei utunkat megkoronázva.

Magyar dolgok Indonéziában

A legtöbb Indonéznek halvány fogalma nincs Magyarországról, legfeljebb Szoboszlai Dominikot ismerik. Az egyik szállásadónk, akinek magyar felesége volt, annak idején Balin találkoztak, és van egy közös gyerekük, ők már Magyarországon laknak. Az ember elég sokat tudott magyarul, elsősorban természetesen trágárságokat. Egyszer pedig egy reptéri alkalmazott mondta, hogy: köszönöm! Egy túravezető pedig ismeri a "Sárga ruhás lányt", aki egy ismertebb nő (Harmincz Rita), Indonéziáról írt könyveket és készített videókat. Érdekes dolog a világ másik felén ezeket, így megtapasztalni.

Búcsú Yogyakarta-tól

Mielőtt elhagytuk ezt a nyüzsgő nagyvárost, további, természetes nevezetességeket néztünk meg: vízeséseket, barlangokat, és egy aktív vulkánt.

Egy napba belesűrítettünk két vízesést meg egy barlangot, melyből egy fa áll ki. Ezek csupán 40km-re vannak a szállástól, de több, mint egy óra az út, folyamatos előzgetések és kanyargás közepette.

A Sri Gethuk nevŭ vízeséshez egy hordókra erősített mólón padokkal, mely egy traktormotorral van felszerelve, visz el a vízen, 200ft-ért. Érdekes élmény, a sofőr még meg is mutogatta nekünk a kilátópontokat. Nem messze a bejárattól helyezkedik el a barlang is (Goa Rancang), ami egy teniszpályányi beltérrel rendelkezik, benne egy 30m-es banyan fával.

Ezután a másik, kevésbé jelentős, de annál szebb színekben, és dzsungelben pompázó vízesés következett.

Merapi vulkán

A ma is aktív vulkánt többszörre sikerült csak meghódítani. Egyszer felmentünk délután, hogy három órán keresztül várhassuk az égi áldás végét, mindhiába. Hazafelé is még egyszer alaposan eláztunk. De nem adtuk fel, és utolsó nap hajnali 3-kor  reménykedve indultunk neki a hegynek, ami minden nap lökdösi ki magából az izzó lávát. Az 1300m magas dombocska egy, csak helyiek által ismert kempingezőhely, és -jó idő esetén- remek kilátást biztosít a kb. 3000m magas tűzhányóra. Ez a vulkán (Merapi) tizenhat évvel ezelőtt megölt több, mint 300 embert, szóval nem érdemes közel menni hozzá. Egyébként is követjük az indonéz vulkanológiai intézet honlapjának frissítéseit, amik sokszor nem felelnek meg a valóságnak, illetve a legtöbben fittyet hánynak rá, mert gyakorlatilag állandó riasztás van minden aktív vulkánra, sosem lehet tudni, mikor történik valami.

Felértünk a dombra és izgatottan vártunk. Nemsokára el is kezdődött a műsor. Lélegzetelállító látvány volt. Még 4 km-ről is tisztán lehetett látni és hallani a lávát, és robajlását. Sajnos nem sikerült egy valamire való fotót sem csinálni a láváról, ezért a másodikat az Instagramról csentem:

Pontosan így nézett ki, akár hiszitek, akár nem.Pirkadatra már csak füstölgött.

Malang, a még olcsóbb egyetemváros

Malang városába érkeztúnk, hogy csillagtúraszerűen nézzünk meg fenséges vÍzeséseket, és vulkánokat.Maga az egymilliós város jelentéktelennek tűnt elsőre, van egy történelmi óvárosa, és egy szÍnesre mázolt nyomornegyede (Jodipan), amit művészek próbáltak meg szebbé tenni. 

Ezen kívül sok egyetemista él itt, akiknek az a heppjük, hogy visszafelé beszélnek. Így ők a Gnalam-i hallgatók. A helyi árak magyar szemmel hihetetlenek, 3-4km-t 3-400ft-ért visz a taxi, 240ft egy avokádó shake és 240ft-ért rendesen meg lehet reggelizni, tojásos-rizses-zöldséges étellel.

Az első vízeséskomplexumhoz vezető úton kifaggattuk a sofőrünket Indonéziáról. Igen, kivételesen autót béreltünk sofőrrel, ami csupán 15 ezer forint volt egész napra, üzemanyaggal. Nagyon jól tettük, mert a 60km-es úton egybefüggő teherautó-folyam van, melyek folyamatosan hordják a Semeru hegyről a vulkanikus köveket és homokot, természetesen túlterhelve és mindenféle biztosítás nélkül. Ha valakinek leszedné a fejét egy platóról leeső kő, a sofőr csak annyit mond: jaj, bocsánat, nincs pénzem, nincs biztosításom. Ezzel kb.el van intézve. Az állandóan kanyargó, és hepehupás úton nehézkes az előzés és szinte értelmetlen is. Odafelé 2, visszafelé 3,5 óra volt az út. Ezt nehéz lett volna robogóval abszolválni, még ha őrült előzésekkel 20%-ot le is faragtunk volna belőle.

Nagyon kiváncsiak voltunk a megélhetési lehetőségekre. A sofőr elmondása szerint havi 30000 ft-ból túlél egy négyfős család (csak otthon főzve). Egy átlagfizetés 50000ft, aki már 200000ft-ot keres, az már autót és hitelt is megengedhet magának, de ez csak a felső réteg privilégiuma.

Senki nem fizet adót semmi után, csak ha esetleg akar. A kormány ingyenesen biztosít minimális egészségügyi ellátást, és nagyvonalúan 120ft-ért adja a gázolajat (csak a buszok, teherautók dízelek), 220ft-ért a benzint. Ez nekünk magyaroknak nagyon kevésnek hangzik, de Indonéziában korántsem olcsó. Jáva szigetén nagyon nehéz a megélhetés, egyedül Jakarta-ban és más, nagyobb városokban jobb a helyzet. Nagyon sokan mennek Japánba, Dél-Koreába, Szingapúrba, Lengyelországba és már Magyarországra is (bár utóbbi kettő kevésbé érthető) dolgozni, egy jobb élet reményében. Sokan térnek haza, hogy vállalkozást indítsanak a turizmusban, viszont már nehezebben, az időközben megváltozott szemléletük miatt.

Az elképesztő nyomorral karöltve látható a jólét, a rendezettség és a tisztaság. Koszosak a falak, bádogviskókban élnek az emberek, hömpölyög a szemét az utcákon, nem sokkal arrébb meg olyan házak, üzletek és hivatalok vannak, hogy mi is megirigyelhetnénk. Az indonézek összességében elégedettek, sok időt töltenek együtt, persze, itt is van telefonnyomkodás, de nem tűnik vészesnek. Mindig mosolyognak és sokat lehet velük viccelődni, valamint nagyon díjazzák a pár szavas indonéz (sőt, már jávai) szókincsemet is, amit napról-napra fejlesztek.

Tumpak Sewu vízesés

A két órás zötykölődés után, 2000ft belépőt kifizetve, először felülről csodálhatjuk meg ezt a fenomenális természeti képződményt. Aztán a kb. 100m mély völgybe lépcsőkön lehet leereszkedni, ahol jobbra a vízesések alá, balra két barlanghoz, további, hihetetlen vízesésrendszereken keresztül juthatunk el. Cseppkőbarlangok vízesésekkel, nem is tudok ennél szebbet elképzelni. A barlangokba további 1000ft a belépő.Ilyen, és ehhez hasonló kisebb vízesések és barlangok vannak lent a völgyben, ahová izzadva lehet csak lemenni, és fújtatva vissza a parkolóba.

Kapas biru vízesés

Pár km-rel tovább, ugyanazon az úton van egy másik vízesés parkolója, ahol a hirtelen jött eső miatt egy órát vesztegeltünk, majd egy, még nehezebb, fél órás lépcsőzés árán lejutottunk a sziklarepedésből kitörő, 70m magas Kapas Biru-hoz. Olyan robbajjal zúdul le a víztömeg és olyan gyönyörű az odavezető út, és környezet, hogy elállt a szavunk tőle.Itt rontom az összképet, a csúszós bambuszhídon egyensúlyozva.

Bromo vulkán és fennsík

A közelben füstölög egy újabb aktív vulkán, amit már hat éve szeretnénk meghódítani. Mivel azonban 2300m magas és a az aszfaltúttól egy 10km-es vulkanikus homoktenger választja el, kialakult erre egy Jeep-es túra. Az utolsó szakasz tényleg nehezen megközelíthető. Jelképes 5400ft-ért (plusz belépő 5000ft) visznek-hoznak 40 éves Toyota dzsipekkkel, a hátrány csak a korai, éjfélkor történő indulás, és a tizenkét órás időtartam. Most alig van külföldi, esős évszak lévén, de a hétvége, és a helyi turisták miatt ezer (!!!!!) terepjárónak égett órákig a kuplungja meg a motorolaja az éjszaka közepén, hogy napfelkeltére mindenki felérjen a hegy tetejére. Itt még a vulkánon, éjszaka is dugó van.

Végeláthatatlan sorokban állnak-vagy éppen haladnak- az öreg Toyota-k (forrás: Instagram)

Egy újabb álom vált valóra, testközelből láthattuk és hallhattuk, hogy nyomja ki magából a kénes forró gőzt a sosem nyugvó Bromo vulkán. Olyan hangos a nagy nyomás miatt, az ember azonnal elkezdi tisztelni az Anyaföld erejét. Mintha a Pokol kénköves bejáratát látnád, közelről. Ezeket sosem tudjuk megunni.Állítólag ez az egyik legszebb napfelkelte világszerteA füstölgő rész maga a Bromo tűzhányóA háttérben pedig a közel 4000m-es Semeru vulkán, ami előszeretettel szedi áldozatait, legyen az hegymászó, vagy helyi lakosEgy rozoga korláton kívül semmilyen védelem nincs a hegygerincen, így olykor bele-bele esnek a turisták a kráterbe.

A program jelentős része viszont arról szólt, hogy a helyi turisták fotóztatták magukat a dzsipekkel, meg a napfelkeltével. Úgy tűnt, nem is élvezik a látványt, inkább csak a fotók kedvéért keltek fel este 11-kor. Ipar is kiépült a rengeteg turistára: étel-, ital-, fagyiárusok és lovasok várják, hogy legombolhassák a jónépet.Egy-egy alkalommal legalább fél órát álltunk, hogy mindenki legalább 20 képet kaphasson ugyanazzal a hátérrel.A lovasok, akik arra vártak, hogy a lusta népet vezethessék 500m-t a vulkánhoz vezető úton oda, vagy/és vissza,úgy néztek ki, mintha Dél-Amerikából importálták volna őket

Jáva szigetén már csak néhány napunk maradt egy utolsó vulkánra, aztán továbbállunk, hogy vízre is szálljunk, és elmerüljünk a dzsungelben.

C.e., azaz Covid előtt pár nappal éppen Jáva sziget keleti felén fejeztük volna be a hat hónapos utazásunkat, amivel ez a blog is indult. Sajnos éppen akkor zártak le mindent az orrunk előtt és tört ki a globális méretű pánik.

Akkor elhatároztuk, hogy egyszer úgyis meg kell néznünk a szigetet, és erre most, 2026 elején adatott meg a lehetőség. Jáva sziget 128000 nkm-es, csak 165 millióan lakják, ráadásul a nyugati oldal még süllyed is. Ezért a kormány 4 éve azon dolgozik, hogy többmillió embert költöztessen át Borneóra, azonban ez nagyon lassan halad. Nehéz lehet a dzsungelben egy vadiúj várost építeni infrastruktúrával.

Yogyakarta

Egy teljes napnyi utazás után megérkeztünk Yogyakarta-ba, miután kishíján lekéstük a Malajziából idetartó gépet, a terminálváltás időigényessége miatt.

További fél óra vonatozás után felvettük az előre megbeszélt robogót (napi 1800ft) és elmentünk a szállásra, mely reggelivel napi 4000ft kettőnknek. Egy patyolat tiszta, igényes szállásról van szó, saját fürdővel, közös konyhával, klímával. Örömmel tapasztaljuk, hogy minden ugyanannyiba kerül, mint 6 éve.

Borobudur, a világ legnagyobb buddhista szentélye

Eme templomokra is már évek óta kíváncsiak vagyunk, mert nagyon érdekel a történelmi jelentőségük.                             Az Indonézek túlnyomó része mélyen hívő muszlim. Vajon hogy hódított teret ennyire az iszlám és miért szorította háttérbe a buddhizmust, és keletre, Balira a hinduizmust?Ezekre kerestük a választ, amikor a Borobudur és Prambanan templomokban jártunk.

A Borobudur templom északnyugatra fekszik Yogyakarta-tól, jóllehet, csak 30km-re, de az út csaknem másfél óra a hatalmas forgalom miatt. Magyar szemmel nézve is drága (9000ft-helyieknek 3000)a belépő, melyben egy idegenvezető,  elektromos vonatozás a park területén és egy bambusz-szandál foglaltatik benne.

A park 85 hektáros, gyönyörűen karbantartott, a templomot az útról nem lehet látni. Az épület 118x118 m-es, égtájaknak megfelelő tájolású és a közeli hegyekből faragták ki a szentélyt alkotó több, mint kétmillió andezitkövet. Elkészülte így nem olyan misztikus, mint a piramisoké, vagy angkor wat-é.

A 8.században építették, addigra már 400 éve jelen voltak az indiából származó buddhista és hindu tanok. A két vallás kéz a kézben járt akkoriban a szigeten. Az egész épületnek 11 szintje van, a legprimitívebbtől a nirvánáig, ezeket szimbolizálva és törtéeteket mesélve épült fel. Balra indulva lehet a faragványokat nézegetni és értelmezni azokat. A templom teljesen tömör, nincs belseje. Lenyűgözött a részletesség, amivel készült. A 18.században egy komolyabb vulkánkitörés feltöltötte hamuval és lávával, így gyakorlatilag eltűnt. Száz évvel később, angol uralkodó parancsára ásták ki, majd 1900-ban, és végül 1975 és 85 közt restaurálták teljesen. '91-ben pedig a világörökség része lett. 

Jöjjön néhány kép erről a csodás építményről:Ez a faragvány a Selyem-utat ábrázoljaBuddha története is hitelesen van bemutatvaEgy sztúpát nyitva hagytak, hogy lehessen látni, mindegyikben egy buddha ül

Prambanan templomegyüttes-béli élményeink

Ez a templom vegyesen hindu és buddhista, és mintegy "válaszként" épült a másik templomra. Több földrengés és vulkánkitörés, illetve kifosztás áldozata lett. A környékbeliek előszeretettel használták el a köveker házaikhoz, és adták el a szobrokat bárkinek. Emiatt, és egy 2006-os, nagy erejű földrengés okozta károk miatt jelenleg is felújítás alatt van. Nekünk így is nagyon tetszett. Ráadásul ahogy beléptünk, azonnal megrohamozott minket több iskoláscsoport, akik mindenáron kérdéseket akartak feltenni, vagy körbe akartak vezetni. Mi minderre igent mondtunk, ezért majdnem három órát töltöttünk gyerekekkel, nagyon élvezetes volt, főleg az angolul rendesen tudókkal éreztük jól magunkat. 

Jó dolog ilyen romok közt andalogniAzonban megfogalmazódott bennünk,  hogy az indonéz kormány szándékosan műveletlenül tartja a népet, így az nem lázad fel ellene, pedig 300 millió emberben, akik zömmel fiatalok, lenne potenciál. A gyerekeknek sem történelmi, sem földrajzi tudásuk nincsen, még a saját országukról sem. A vallással is gyönyörűen kordában tudják tartani a népet, pedig eszméletlen szegénység van. Ők mégis boldogok. Azért Amerika ellen "be vannak oltva" rendesen. Főleg a muszlimellenes támadások és "békefenntartó" akcióik miatt.

De hogyan hódított teret az iszlám Indonéziában? Szép lassan, fokozatosan, toleránsan. Kereskedők telepedtek meg a buddhizmus összeomlása idején, és szép lassan, békésen elkezdték terjeszteni nyugat felől a vallásukat. Beházasodtak, befolyásos vezetők kegyeibe férkőztek, akik szintén hívők lettek, így a népet is könnyebb volt meggyőzni. Rengeteg hindu és buddhista szokást belevettek az itteni iszlámba, így nem érezték idegennek ezt az új vallást. A hindu papok és vezetők azonban először keletre, majd Balira húzódtak, nekik nem annyira tetszett a hangos müezzin ének. Ezért hindu Bali ( és ezért megy mindenki Balira, hogy ne a muszlimokhoz menjen). A keresztények is próbàlkoztak, de - leszámítva pár területet, többek közt Flores és Celebesz szigeteket- nem arattak jelentős sikert. Így lett Indonézia muszlim többségű. Ezek a muszlimok azonban nagyon kedves, békés emberek. Mindenkinek, akinek fenntartásai lennének, és/vagy nem ismeri a Korán tanításait, szívből ajánljuk, hogy jöjjön el ide, és tapasztalja meg, milyen egy igazi, Koránt követő, igazhitű muszlim ember. A reggel négykor, fejhangon imádkozó hangszórózajért mi sem rajongunk feltétlenül, de nem tart sokáig, és különben is, ők vannak itthon.

Jomblang barlang

Másfél órányi kanyargós, izgalmas előzgetéssel tűzdelt szakaszokon lehet elérni egy hatvan méter mély, 400m hosszú barlangot,.mely két helyen is be van szakadva, ráadásul saját dzsungele és folyója is van. Kötélen ereszt le manuálisan 20 ember az egyik hasadékba, majd a sötét barlangban, a sárban cuppogva lehet átmenni a másikhoz, ahol be szokott sütni a nap, sajnos, amikor mi voltunk, nem sütött, de azért így is hatalmas élmény volt. A leengedés, a felhúzás, esni-kelni a sárban, a belső dzsungel és a folyó látványa katartikusak.

Itt engedtek le 60m mélyreIde ni.Ez már a folyó, a túloldalonMisztikus volt a pára,.amin át aznap nem sütött le a nap erre a kőreIgazából ilyen képekért mentünk, de az egész hatalmas élmény volt.

Közlekedés

Mivel ezen a 130nkm-es szigeten 160 millióan vannak, ezért nehéz úgy ott lenni bárhol, hogy egyedül legyünk. Különösen igaz ez az utakra, ahol mindenki félőrült módon közlekedik.  A ritmust mi is felvettük, kevesebb kockázatvállalással, de dinamikusan haladva. Nagyobbacska ázsiai tapasztalattal sem lankadhat a figyelem. Szerencsére Viki nem fél mögöttem, én pedig cikázom, kiszámíthatóan, ahogy korábban tanultam. A közlekedésben tanulhatnánk tőlük: figyelnek egymásra, és nem idegeskednek semmin, pedig olyan manőverek vannak, amiért sokan verekednének otthon.

 Helyi ételek, éttermek

Yogyakarta híres a helyi specialitásairól, még maga Gordon Ramsey is kipróbálta a város különlegességeit, illetve különféle "Asian Street Food" sorozatok helyszínéül is szolgált.

Gudeg - Csirkecomb, jackfruittal, kókusztejjel, tehénbőrrel, tofuval, rizzsel, 800ft.

Bakpia - Mungóbabszósszal, vagy kókusztejjel töltött apró sütemény, 10db 200ft

Lupis -hagyományos reggeli snack, ragacsos rizzsel, kókuszreszelékkel, karamellizált pálmacukorral, banánlevélbe csomagolva - zseniális, 200ft  

Ez a néni 1963 óta (de szerintem már kezdetektől fogva) ül itt egy helyben, és árulja portékáját.

Bakmi Goreng - sült tészta füstös szósszal, nagyon finom, 360ft-tól

Seafood  - különböző halak, rákok, homárok mennyei szószokban, mi ezt a halat+rákokat rizzsel, teával 2200ft-ért ettük

Gomba étterem (Jejamuran)

Mivel köztudottan gomba-fanatikusok vagyunk, "teljesen" véletlenül találtunk egy olyan éttermet, ahol még az italokban is van gomba, és temérdek fajta gombaétel van. Ráadásul az is elképesztően olcsó. Kókusztejes gombalevest, osztrigaszószos mocsári spenótos gombát és tojásos bundás gombát ettünk, 2700ft-ért, és még ital is benne volt! 

Eddig is szerettük az indonéz ételeket, de ez itt maga a kaja-mennyország!

Éljen az E621! 

Folyt.köv....

Út Koh Samuira

Másfél nap alatt értünk a szigetre Laoszból, éjszakai és nappali vonattal, repülővel, busszal, hajóval, robogóval. Ezernégyszáz km-t tettünk meg, hogy odaérjünk Thaiföld déli részére. Udon Thani, Bangkok és Surat Thani érintésével. Fejenként 24 ezer ft-ból sikerült megoldani. Az éjszakai vonat nagyon kényelmes volt.

Thaiföldön egyből elégedetten konstatáltuk, hogy még mindig ugyanolyan mosolygósak, főleg, ha brillírozom 10 szavas thai tudásommal. Udon Thani-ban ettünk is egy kacsalevest 800 ft-ért, meg egy sült kacsát 700-ért, rengeteg hússal.

Az éjszakai vonatozás után, Surat Thani-ban bevásároltunk gyümülcsből (banán 1,5kg 220ft, mangó egy kg 330ft), tartva attól, hogy a szigeteken majd minden drága lesz. Nem így lett.

Koh Samui

Már a kompúton feltűnt,  hogy tényleg nagyon sok ember lesz a szigeten, és a legtóbb hely teljesen európaira van alakítva: sétálóutcák, bizsupiacok, utazási irodák,stb. A kikötő mellett robogót béreltünk, és elmentünk a szállásunkra, mely egy domb oldalában van, fantasztikus kilátással a tengerre, a dzsungel közepén. Kilátás a házból balra.......és jobbra

Rengeteg madár is volt körülöttünk, ezek közül a nagy bozótkakukkot sikerült normálisan lencsevégre kapni,.

Úgy gondoltuk, hogy legalább az éjszakáink csendesek lesznek. Így is lett (ha nem számoljuk az álmennyezet felett aktívan szorgoskodó mókuscickányokat, melyekből hármat kapott el a tulaj az utolsó napon, addig minden éjjel kihallgattuk a beszélgetésüket és a lakberendezési szokásaik hangjában is gyönyörködhettünk).

Ez lesz, ha egy mókus magáévá tesz egy patkányt, aki korábban már hált egy cickánnyal.

Tudtuk, hogy a sziget bővelkedik dzsungelekben, teakfa -és kókuszpálmaültetvényekben, kilátópontokban, vízesésekben, fehér homokos tengerpartokban és számos kikapcsolódási lehetőség várja az egyszeri utazót is.

El is kezdtünk keresgélni piacokat és éttermeket, melyek talán autentikusabbak. Találtunk is gyorsan. A sziget délnyugati fele még mindig nincs kiépítve, és megőrizte régi báját.

Kettő vízesés is van a közelben, ahol szinte egy emberrel sem találkoztunk. A Google-nak hála, sikerült olyan eldugott kis éttermeket találni, ahol szinte egyáltalán nem fordul meg fehér ember. Egyre jobban megtetszett Koh Samui.

Hol voltunk kevés pénzből, szinte turisták nélkül Koh Samuin, 2025-ben?

-Szállás: AirBnB: Cozy House, Stunning View - egy hétre 163 Euro, klímás, szinte új, saját fürdős bungaló (Google.on nincs fent, csak a Sun Star Viewpoint beütésével lehet odatalálni)

-Reggeli: "Thai food 30-AIM": omlett, sült rizs és egyéb helyi jellegzetességek, 4-500ft-ért https://maps.app.goo.gl/aG2bBgGbZHH2qJFx5

-Ebéd/Vacsora: "" egytálételek 800-1500ft, tenger gyümólcsei 2-3 ezer ft-ért.  (Ezek különböző éttermek voltak)

-Tengerpart: A legelhagyatottabb, gyakorlatilag ember nincs a parton: Ao Taling Ngam. Kicsit izgalmasabb part a Crystal Cove beach, de ott sincsenek sokan.

-Vízesés, melyben fürdeni lehet és alig vannak/senki nincs : (parkolás motorral: 220ft): Wang Sao Thong,  Khao Yoi. és a Na Muang 2 is fantasztikus hely.A Na Muang 2 vízesés majdnem legfelső szintja felülről,

és a távolból.

Pazar kilátás

A teraszunkról is pompás kilátás nyílik a sziget egy részére és a tengerre,  de mi azért elpöfögtûnk a Samui Viewpoint-hoz, ami elég kalandos volt, mert több helyen út sem volt. Odafelé úton kókusz,  teakfa, jackfruit, és durián ültetvényeket láthattunk. A teakfák ki vannak támasztva, hogy szép, egyenes deszkákat lehessen termelni belőlük.

Nagymama és nagypapa sziklák

A sziget egyik ékköve a két szikla, melyek nemi szervekre hasonlítanak. Köréjük is szőttek egy szép legendát:is.

Nagypapa és nagymama is jól tartja magát.

Egy hetet voltunk Koh Samui-n, de többet is maradtunk volna. Nagyon jól éreztük magunkat, fóleg, hogy sikerült a temérdek ember ellenére elszigetelten lenni a szigeten.

Koh Tao

Ezután továbbàlltunk Koh Tao-ra, egy sokkal kisebb (3*1,5km), de még zsúfoltabb szigetre, hogy a következő három napunkat ott töltsük el. A kis szigeten elsősorban a sznorkelezés miatt voltunk, de meglepően finom ételeket ettünk. Az árak 20-30%-kal magasabbak, mint Koh Samui-n, de még mindig nem eget rengetőek. 1000ft-ból itt is jól lehet lakni. A bungalónk pedig egy védett öböl partján volt,  pompás, tengerre néző terasszal.

Íme néhány, víz alatti felvétel. A part közelében van egy 1962-ben elsüllyedt hajó roncsa is, amit kevesen tudnak, így ott is magunk "roncsbúvárkodhattunk":

Viki pedig természetesen ismét gyöngyhalásznak képzelte magát

Koh Nang Yuan

Közvetlenül a sziget mellett van Thaiföld egyik legikonikusabb helye, a prospektusok állandó szereplője, egy szigeteggyüttes, melyet egy homoknyelv köt össze, és ahova nem is feltétlenül elmenni érdemes, inkább felülről megnézni azt. Ehhez fel kell kapaszkodni egy NAGYON MEREDEK hegyre, ahova a 125-ös robogó két emberrel már nem is képes. Legalább 30%-os emelkedők vannak, még gyalog is kihívás leküzdeni. Odafent azonban (miután kifizettünk 1100ft-ot) felengednek egy sziklára, ahonnan fantasztikus látvány tárult elénk. Onnan is megcsodálhattuk, hogy mennyi hajó jön-megy  a környéken, mint kis makettek, robogtak a szigetek közt, búvárokat és turistákat szállítva.Valóban meredek az útAz ominózus sziklaA kilátás mindenért kérpótolLefelé is meredek a lejtő

Két órás katamaránozás a viharos tengeren

Mivel Koh Tao szigete viszonylag messze fekszik a szárazföldtól, ezért még egy nagysebességű katamarán is két órán át éri el azt onnan. Beszállás előtt türelemre intettek minket, hogy még ki kell takarítaniuk a hajót, annyian voltak rosszul az úton. Mi szerencsénkre üres gyomorral szálltunk fel. Sokan nem így tettek, erre pedig a hasukból -sokszor a szemünk láttára- útközben távozó ebéddel tettek tanubizonységot. Az erős szél ugyanis felkorbácsolta a hullámokat, melyeken nem tudott siklani hajó, hanem inkább minden irányba dőlóngélt és vele együtt mi is csúszkálva ugráltunk fel-alá, két órán át.Ebben a szögben volt a legkevesebbszer a hajó, ezt meg is sínylették jópáran (forrás:Lomprayah)

 Búcsú Ázsiától Bangkokból

A megszokott éjszakai vonattal mentünk Bangkokba, mert másnap onnan indultunk haza (Svájcon keresztül, mert az útba esik:)). Ezért még eltölthettünk egy teljes napot az őrült forgatagban. Sajnos az elmúlt öt év alatt a Chinatown árai magasabbak lettek, mint a "hátizsákos részen" (Khaosan, Ramm buttri), és a tömeg esténként szó szerint hómpólyóg. Az éjszakai piac sem olyan autentikus már. Mindezek ellenére egy nagyon kellemes, utolsó nap volt, mindenbe egy kicsit belecsíptünk: buszozás klíma nélküli busszal, padlógázon közlekedő, ecsethajú sofórrel, vízibusszal, óriásgyíkok és felhőkarcolók egyidejű bámulása a Lumphini-parkban, piacozás véget nem érő sorokban, finomságok kóstolása,stb.Ezen a ponton kezdett el hiányozni a falunk, amiben annyi ember él, amennyi csak ennél az étteremnél várt a bejutásra.

Másnap felültünk az S1-es, repülőtérre tartó buszra, hogy könnyes búcsút vegyünk szeretett Ázsiánktól.

Ezzel a blog ismét pihen, reménységeink szerint folytatása következik.

Update: pár nappal később súlyos földrengés volt Mianmarban, ami Bangkokra is kihatott: összedőlt egy felhőkarcoló. Örülünk, hogy már nem voltunk ott, és nagyon sajnálunk mindenkit, aki érintett.

Vientiane

Északról déli irányba "menekültünk" az első két hétben a rossz levegő elől: Északon ugyanis rizstarlót égetnek márciusban, így egyre szennyezettebb a levegő. Szerencsésen megúsztuk. Mire Vientiane -be értünk, feljebb már elvisehetetlen állapotok uralkodtak. A vasútállomásról busszal mentünk a belvárosba, sok kínaival együtt.

Ahogy buszozgattunk, egyre beljebb, az tűnt fel, hogy elképesztően sok új, vagy felújított épület, és még több új, annál is több elektromos autó van. Eddig úgy tűnt, Laosz egy nagyon szegény ország, a főváros azonban mást mutat. Elképzelhető, hogy a jelenlévő kínaiak hoztak ennyi pénzt. Mindenesetre egy egészen tiszta, rendezett, modern város képe bontakozott ki az elkövetkező napokban.

Laosz egykori királyának szobra merőlegesen áll a Mekong felé

Mini-Kína: ahol a két eszme ennyire megfér egymás mellett

Ez nekünk kínai: Zeekr,, Neto, Link&Co, I-Car és ki tudja, milyen márkák, néhány koreai és japán márkán kívül szinte semmi európai nincsen. A taxik mind elektromosak.A tuktukok közt még bőven van régi típusúIlyen apró fák is vannak a városban.

Éjszakai streetfood-piac

Közvetlenül a meglepően tágas szobával (ami reggelivel, klímával 7000ft sem volt)  bíró hostelünkkel szemben volt egy sötétedéskor életre kelő piacocska, ahol a legkülönfélébb finomságokat lehetett megkóstolni, 3-800ft-os áron. A teljesség igénye nélkül: szusi, grillezett ördögszekér-laska, selyemhernyó, tücsök, tintahal, polip, csire, disznó, büdös tofu, fagyi, sütik, egyebek. Maga a kaja-mennyország, nekünk legalábbis. Ilyen helyek közelében hetekig el tudnánk lenni.

Buddhák, sztúpák, templomok

A buddhista templomok milliője mindig tud valami újat adni, így fel is kerestük a környékbelieket.  A város közepén van egy múzeumnak berendezett, több, minr kétezer szoborral, ez a Wat Sisaket. A legöregebb, csaknem kétszáz éves templom, melyet a franciák a dzsungel mélyén találtak, és főhadiszállásnak rendeztek be. Az 1954-es elfüggetlenedés óta pedig az országban talált Buddha -szobrokat hordják ide.

Ezeken kívül, van a Mekong partján egy hetven éve épült Buddha-park, mintegy kétszáz Buddha-szoborral, ezt sem hagytuk ki. Kicsit inkább turistáknak való, semmint szakrális jelentőségű, de azért megér egy egyórás buszutat, 16 fokosra hűtött buszon (ja, nem, köszi a megfázást :-S).

Vikit elnyelte a démon

Felülről szagolja a Plumeria-t

Esténként pedig tovább próbálgattuk a finomságokat, bár a büdös tofut nem mertük.

Egy kis kaja-bemutató

A Laoszban eltöltött két hét alatt pár ételt lefényképeztem, itt egy kis válogatás ezekről:  Majdnem mindegyik.nagyon finom volt hiába, a glutamát összehozza az ízeket.

Ez az utolsó volt átverős, itt már a glutamát sem segített:  a UON kínai étteremben: csak egy instant tészta volt felturbózva, még csípősebbre, hogy háromszor is fájjon: 1400ft-ért kapható. 

Árak

Nagyjából ugyanannyiba kerül minden,.mint Thaiföldön, ami azért érdekes, mert mindenki azt hangoztatta, hogy Laosz az egyik legolcsóbb DK-ázsiai ország, de haszonlesők lettek kissé.

Sim-kártya egy hónapra: 40gb-tal: 4000ft.

Ételek: 600 és 1500 ft között, az olcsó helyeken.

Benzin: 420ft

Szállás (a legolcsóbb, de legjobb értékelésű helyeken): 5-15000ft.

Robogóbérlés: 3-4000ft, kicsit szintén drága.

Belépők árai: Nevetsègesen olcsó Thaiföldhöz képest. Míg ott 4-10 ezer ft is lehet egy nemzeti park belépő, Laoszban párszáz forintnak megfelelő kip.

Összegzés (figyelem, szubjektív tartalom következik)

Nagyon jól éreztük magunkat a két hét alatt, jókat ettünk, nem próbáltak meg (csak egyszer, sült rizzsel) átverni, gyönyörű a környezet, a főváros pedig meglepően modern.

Az árak annyira nem tetszettek, mert olcsóbbra számítottunk (persze, így is sokkal-sokkal olcsóbb Európánál).

A helyiek hozzá(nk)állása pedig kicsit furcsa volt. Nem várjuk el, hogy mindenki a nyakunkba ugorjon, ha meglát, de még Ausztrában is biztosan gyakrabban visszamosolyognak egy mosoly láttán.. Utánaolvasva az látható, hogy Laosz nem egy "szervíz-ország". Bár Malajzia, Indonézia és Vietnám sem, ott mégis barátságosabbnak tűnnek elsőre.

Laoszt elhagyva Thaiföldet vettük irányba, hogy két idilli szigeten töltsük a maradék két hetünket. Utánajárunk: vajon tényleg ott is annyira megdrágult minden? Illetve már arra is kívámcsiak voltunk, vajon a "Mosoly országa" sem olyan barátságos többé a tömegturizmus miatt? Tudniilik Észak-Thaiföldön sok külföldi él, és ők márciusban ezrével érkeznek a déli szigetekre a "sima" turisták mellé.mert fent rizstarlót égetnek, így sokszor kibírhatatlan a légszennyezettség (és a forróság is). Mi pedig pont két, nagyon népszerű szigeten töltjük az utolsó két hetūnket. Vajon találunk-e olyan zugokat, ami nyomokban még tartalmaz egy csipetnyi Thaiföldet?

Luang Prabangból Nong Khiaw-ba

A 4,5 órásra sikeredett út után kihajtogattuk magunkat a kisbuszból, és elfoglaltuk a szállást. Két vietnámi fickónál szálltunk meg.

Az utak állapota nem is (lenne) rossz, hacsak nem lenne 500 méterenként egy 30 méteres szakasz, ahol gyakorlatilag nincsen út, sokszor leért a kis Toyota alja. Nem értettük, hogy ezek a részeket az eső mossa ki, és nem javítják meg, vagy már eleve így csinálták?

Nong Khiaw, a kardió edzések fellegvára

Ez, a hegyek közt, egy felduzzasztott folyó partján fekvő romantikus kis falucska igazi paradicsom azoknak, akik egy-egy fényképért képesek órákig izzadva és fújtatva felmenni kilátópontokhoz. Mi pont ilyenek vagyunk. És, mivel a többiek (nyilván itt is vannak, bár nem olyan sokan) előszeretettel másznak fel a hegyre naplemente -és felkelte idején, mi ezért inkább délben megyünk. A 35 fokos hőségben ugyanis senki nem megy fel rajtunk kívül, ezért nem kell sötétben, hangzavarban tülekedni az egyébiránt szűk és még szárazon is csúszós lépcsőkön, ösvényeken.

"Út" a kilátóponthoz

A következő képek a pulzusunk normalizálódása után készültek. Az izzadtság minden cseppjét megérte felmenni ezekre a helyekre, a káprázatos kilátás miatt.Ilyen, 2-500m magas sziklákra kellett felmászni a pazar kilátáshoz.

Barlangok a háború nyomaival 

A szállásunktól két km-re van két, nagyon érdekes barlang is. Az egyiket a vietek katonai főhadiszállásnak használták, a külön "helyiségek" nyomai ma is jól láthatók. A másikban pedig egy akkori pénzintézet kvártélyozta be magát.

Elhagyott edények, és egyéb tárgyak vannak a barlangokban.Az egyik kéretlen idegenvezetőnk, egy becsapódott bombával.A végén még le akartak lejmolni pénzre, pedig ordítozáson és hülyéskedésen kívül semmit sem nyújtottak.Még a közelben lévő, másik barlangból is elfelejtettek szólni, pedig ott is volt látnivaló bőven.

Mingkhuan bungalók 

Egyik este a szállás tulajdonosa, a vietnámi Hijo, meghívott minket vacsorára. Mi meg vettünk sört, hogy ne ingyenélősködjünk. Sajnos elég korlátozott volt az angoltudása, de a humora hasonló a miénkhez: rengeteget nevettünk, a komolyabb témákat pedig fordító segítségével vitattuk meg. Eléggé összebarátkoztunk. Hijo egy nagyon meleg szívű,  vendégszerető ember, mindig odafigyel mindenkire, megjegyzi, ki mit kért előző nap. Kijött értünk a buszpályaudvarra és vissza is vitt a végén, teljesen ingyen. Ráadásul az ő szállása a legolcsóbb, a legjobb értékeléssel. Motort is nála béreltünk a legolcsóbban, 1900ft/nap.

Azon az estén még hozzánk csatlakozott egy sváb páros Stuttgartból, na ők úgy hadartak, hogy sokszor lövésem nem volt, mit mondanak. Egy Vorarlberg-i fiú is ott volt, aki viszont olyan szépen beszélt németül, hogy el se hittük, pedig ott olyan dialektus van, amit még a többi osztrák sem ért. A buli legkésőbb csatlakozott résztvevője egy francia -kambodzsai fiú volt, aki Párizsban, majd Londonban nőtt fel, és éppen Szingapúrban cserediák. Nagyon jó kis este volt. De hogyhogy már megint egy vietnámival barátkozunk ennyire össze? Két vietnámi van, akivel több, mint öt éve tartjuk a kapcsolatot. Lehet, Hijo lesz a harmadik? :-)))

Ezekben az utazó fiatalokban (senki nem idősebb 22-nél) az az érdekes, hogy a szüleik szponzorálják az útjukat és gyakorlatilag mindegyik körbejárja a világot egy, másfél év alatt. Ma már ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy 18 évesen világkörüli útra megy a gyerek, akár egyedül is, semmi extra nincs benne. Ennek köszönhetően szép lassan elveszik az egzotikum fogalma, már semmi sem lesz különleges. De ilyen a mai világ, ezzel meg kell tanulni együttélni.

Jó szívvel, szép élményekben gazdagon hagytuk ott a falut, kárpótolt a Luang Prabangban tapasztaltakért. Utolsó délután, hogy a hegyeket és a folyót alulról is megnézzük, kajakoztunk egyet.

Az út Vang Viengbe

Az utat Nong Khiaw-ból Luang Prabangba ismét egy 30 éves Toyota busszal tettük meg, és sajnos Viki ezúttal tényleg alaposan kilépett a komfortzónájából, mert a -még három embernek se sok sorba - beültettek két ülés közé egy bácsit, így egész végig összenyomva ültek. Négyen egy sorban szenvedték végig az utat szegények, balra a harmadik már nem is látszik, pedig ott van (nekidőlve az előtte ülő háttámlájának)

Én eléggé zabos voltam, elsősorban attól, hogy sehogy nem tudtam segíteni, az sem volt megoldás, hogy én odaülök, hiszen szélesebb a vállam. A buszállomásról egy taxival mentünk el a nagyon puccos, Kína-Laosz vasútállomásig, ahova a repülőterekkel megegyező biztonsági ellenőrzés során lehet csak bejutni.

Úristen! Very big!

Míg az USA aknamezőt, Kína sajtot csinált Laoszból

2021-ben adták át a Kínát Laosszal összekötő vasutat. Luang Prabangból Vang Viengbe volt szerencsénk utazni is vele.A kínai állam döntött úgy , hogy elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok felgyorsítása érdekében, egyfajta új selyemutat épít. Ezért átfúrt temérdek hegyet, és épített egy gyorsvonatot kiszolgáló sínt Laoszban. Ugyanannyiba került, mint egy 30 éves Toyotával, csak a 120km-t egy óra alatt tette meg, és Viki mellé semmiféle bácsit nem ültettek be.  Ezen kívül szerpentin sem volt, mert csak ezen a szakaszon legalább húsz alagút van (kövezzen meg, aki jobban tudja, hogy pontosan mennyi). A menetkomfortról csak annyit, hogy olyan érzés, amikor Hegyeshalomnál kilép a vonat Ausztriába.

Vang Vieng

A következő három napos kiruccanásunk egy újabb érdekes, turisták által szintén nagyon kedvelt helyen, Vang Viengben volt. A városka csodálatos környezetben helyezkedik el, a mészkősziklák, barlangok és folyók közt. Ott is nagy a nyüzsgés, de màr kezdjük megszokni. Úgy tűnik, Laosz régi, igazi sármjáról már lemaradtunk. Nem bánjuk, enélkül is remekül érezzük magunkat.

Lagúnák, barlangok

Számos, mélyről feltörő, hideg vízű forrás van a közelben, melyek körül tavacskák alakultak ki (akár mesterséges módon). Ezeknél kötélpályákat, majomhintákat és egyéb platformokat építettek. Két napot is ilyen helyeken töltöttünk, a bérelt kis Honda robogónkkal, melyben 270km van csak, ezért idáig ez a legújabb motorka, amit valaha béreltünk (napi 3000ft)

Több barlanghoz is elmentünk, némelyiknek döbbenetes méretei, és méretű cseppkövei voltak. Több, különböző terembe lehetett szűk réseken átmenni, sokszor azt sem tudtuk, hogy jutunk ki. Világítás és vezető, valamint mindenféle regisztráció nélkül lehet látogatni ezeket. Volt olyan cseppkő, amely a legalább húsz méteres barlangban plafonig ért. Ki lehet számolni, egy cm-t nő száz év alatt. Ezek után már a kis, tíz centis "vargányát" is tiszteletben tartottuk, hiszen az is legalább ezer éves volt.

Nehéz jó képet csinálni barlangban. Ez egész jó lett. Nem adja vissza, de hatalmas.

Emlékezetes túrák sziklaormokra

Több, párszáz méter magas mészkőszikla is van a közelben, melyek tetejére különböző érdekes tárgyakat helyeztek el, a fotó kedvéért. Itt van ezekből egy kis válogatás:

Tavasbarlangok - kicsit másképp

A sok mészkőnek köszönhetően végtelen mennyiségű barlang is van a közelben, ezek közül számtalanban föld alatti források vize van. Ezekben, vaksötétben, fejlámpával , traktorbelsőben, kötélpályán kapaszkodva utazva lehet közlekedni. Mi ki is próbáltuk az egyiket. Egyedül mi voltunk, így még pompásabb volt az élmény. Háromszáznyolcvan méterre mentünk be a hegy gyomrába.A jobb oldali, 40 cm magas résen kellett beevickélni.

Utolsó, laoszi állomásunk az egymilló lakosú főváros, Vientiane lesz. Nem tudtuk még, mi vár ránk, mert eddig semmi sem úgy volt, ahogy ígérték, vagy olvastuk Laosszal kapcsolatban.

Megérkezés

Bangkokban landoltunk , hogy első este elmenjünk a burmai szabónkhoz, mert a régi ingek kezdenek kicsik lenni. Az utcán a fűszag úgy vágott arcon, mint a kontraszt, hogy egy alapvetően konzervatív, és már-már katonai diktatúra szinten működő országban ennyire megengedőek legyenek az utcán való fűárusítással -és fogyasztással is.

Másnap elrepültünk Laoszba, mert annyira hiányzott már a repülés. :-))

Laosz - az egymillió elefánt  Toyota kisbusz országa 

Luang Prabang állítólag pár éve még egy álmos ékszerdoboz volt, a francia időkből maradt koloniál jellegű épületekkel, két folyóval és híres éjszakai piacaival.

Ilyen (is lehetne) az ideális városkép

Mára azonban egy zsúfolt, amerikai, koreai, japán, kínai, francia, német és magyar turistáktól hemzsegő.hely lett. Ez már az érkezésünkkor rögtön feltűnt. Így, az eredeti, " Egymillió elefánt országa" címet önkényesen átneveztem "Egymillió turista országának".

Az elnyűhetetlen Toyota Commuterek végeláthatatlan sorban állnak a folyóparton.

Pár napot töltöttünk el ott, végignézve a számunkra fontos dolgokat.

Phousi Hill - a naplemente és a tömeg kedvelőinek

Közvetlenül a szállásunk mellett van egy domb, amire 320 lépcső vezet fel, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Reggel és este azonban egymás izzadtságában fürdenek a népek, így mi délben mentünk, nehogy túl sok magunkfajtával találkozzunk. A fenti árusoknál.pedig 300ft körüli összegért lehet szabadon engedni apró kalitkába zárt madarakat. Megy a parasztvakítás mesterfokon.Kilátás a hegytetőről- ezért érdemes fellépcsőzni!

Buddhista templomok

Ez az ország bővelkedik buddhista templomokban, mi pedig nagyon szeretjük ezek atmoszféráját. Ezért elmentünk megnézni párat közelről. Összehasonlításképpen a thai buddhista templomokban sokkal nagyobb tisztaság van, látszik, hogy költenek rá. Itt nem igazán van pénz ilyesmire, úgy tűnik. Bár söprögetni nem kerül pénzbe, mégis nagy a különbség. A leghíresebb, ahol történetesen a néhai.királyi család hamvait is őrzik, azért tisztább volt, de még mindig nem az igazi. Ám, a falakon lévő, apró aranylapos díszítés, a faragványok részletes kodolgozottsága ismét ámulatba ejtettek minket.Az ember nem tud csinálni egy képet pózoló kínai nélkül.

Bombamúzeum

A következő látnivaló sokkoló és elszomorító volt, mert az indokínai háború alatt 9 éven át tartó bombázás máig tartó következményeit nézhettük meg. 1964-1973-ig az egyik legkedvesebb ország, az USA a nap 24 órájában bombázta Laoszt, semmire és senkire nem voltak tekintettel. Az indokìnai háború, melyben elsősotban a nagyhatalmak versengtek, rengeteg áldozatot követelt. Azért "különleges" ez az időszak, mert az akkori, nyugatbarát Laoszban helyezkedett el a nehezen megközelíthető Ho Si Minh-ösvény (ahol az ellátmány és katonái közlekedtek, sokszor a föld alatt) egy része, amit inkább felülről látták jobbnak lebombázni, már csak azért is, mert a vietnámi Haiphong kikötő az USA-nak diplomáciai szempontból fontos volt, mert több, egyéb ország hajói is odajártak , így azt nem támadhatták.  Az USA egyébként is szinte tehetetlen volt a tapasztalt vietkongokkal szemben, mert azok már évtizedek óta háborúztak, sok nagyon ügyes veterán volt köztük. Laosz így a történelem során legtöbbet bombázott ország lett. A legnagyobb probléma pedig az, hogy ezeknek a bombáknak a 30%-a fel sem robbant, így a mai napig veszélyt jelent a lakosságra. Habár egy állami szervezet folyamatosan fésüli át, és hatástalanítja az eddig felderítetlen területek bombáit, idáig 20000 ember vesztette életét ezek miatt a fel nem robbant bombák (angolul : UXO-k) miatt, 270 millióból 80 millió, aktív repeszgránát, taposóakna és egyéb muníció van.

A baráti USA összesen 270 millió ilyen "kazettás bombát" (mely még a levegőben szétnyílik és ezer felé repül), és egyéb bombát dobott Laoszra, 9 éven keresztül, 8 percenként, megállás nélkül.

Egy dokumentumfilmet is megnéztünk erről, hát nem volt szívmelengető. A legbosszantóbb az, hogy hány ember él a mai napig közvetlen életveszélyben és nem tud földet művelni sem miatta. Az áldozatok több, mint a fele pedig gyermekkorú volt.

 A kreatív Laosziak ilyesmit és egyéb dísztárgyakat készítenek a hatástalanított bombákból.

Éjszakai.piac

Akárcsak Észak-Thaiföldön, itt is vannak piacok, ahol kézműves termékek mellett sok ételstand is helyet kapott, és sötétedéskor lesz aktív. Valaha sármos, hangulatos piac lehetett a Luang Prabang-i, mára azonban inkább kiváló szemléltető eszköz arra, hogy mennyi turista is van itt. Rengeteg. Az egész város tele van működő szállásokkal és éttermekkel. Reméljük, ez lesz utunk legturistásabb része. Tudom, mi is azok vagyunk,  de többféle létezik ebből is.Ezt a képkivágást akár egy pesti romkocsmás videóból is idetehettem volna, annyi ázsiai van a képen.

Kuang Si vízesés

A következő napon korán reggel elpöfögtünk egy, még a száraz évszakban is elegendő vízzel bíró Kuang Si vízeséshez, mely ugyan nagyban hasonlít az Észak-Thaiföldi társaihoz, mi mégsem tudjuk megunni sosem ezeket. Közben egy koreai családdal tanítgattuk egymást pár szóra, és fotózkodtunk is velük  Meg is lehetett fürdeni a 18 fokos vízben, ami kissé hidegnek tűnt a nagy hőségben.A többszintes vízesés még száraz évszakban is csodaszép.

 Hazafelé egy útszéli "fogadóban" ettünk végre egy igazán finom, csípős egytálételt, a 80ft borravalóval pedig hálálkodó mosolyáradatot kaptunk cserébe. Mindez 3 km-re van a városközponttól. Megcsillant a reménysugár, hogy lesznek itt még helyek, ahol igazán kedvesek is lesznek velünk. Mondjuk valahol meg lehet érteni, hogy nem rajonganak.a fehér emberekért, hiszen nyugatbarátként őket bombázták, most meg idejönnek dajdajozni.

Hétvégi bazár

Mindössze 1,5km-re a belvárostól felfedeztünk egy hétvégi bazárt, ahol ruha, apróságok és ételstandok voltak, nevetséges árakkal. Egyetlen külföldi párt láttunk, direkt figyeltem. Mintha többszáz km-rel arrébb kerültünk volna.Volt varangybecsinált is, na azt nem kértünk.

Úgy hagytuk ott Luang Prabangot, mint eb a sza(ha)rát.

Másnap kisbuszba pattantunk, hogy a 140km-re, ám 4 óra zötykölődésre lévő Nong Khiaw-ba menjünk. Azt rebesgetik, ott már kevesebb a turista, viszon van bőven látnivaló, hegyek, folyó, és egyebek. Egyedüli ellenségünk a 36 fokos hőség lesz, ez azonban a karácsonykor felszedett úszógumira még kedvező hatással is lehet..

Az előző utazásunkat lezáró poszttal még tavaly óta adósok vagyunk, így folytatódik ez a blog most ezzel a rövid kis bejegyzéssel.

Az egy hónapos utazásunkat mindenképpen északon, Bunaken szigetén szerettük volna megkoronázni, hiszen az ottani, víz alatti élővilág változatosságáról csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Az indonéz szigetvilág méltán híres búvárhelyeiről, megannyi korall, hal, és egyéb élőlény kizárólag itt őshonos.

Eredetileg hat naposra terveztük az ottlétünket, ám egy vulkánkitörés -melynek az utazásra tett hatásairól a poszt végén írok- ezt kilenc naposra hosszabbította meg.

A Blue Shark Divers nevű helyen szálltunk meg, ahol teljes ellátással, klimatizált szobákkal sem fizettünk többet napi tízezer forintnál. Bár a reggeli minden nap palacsinta volt toastkenyérrel és lekvárral, nutellával, a főételek mindig nagyom finomak és változatosak voltak. Az egy hónap alatt megváltozott a véleményünk az indonéz konyháról, kifejezetten megkedveltük.

Az egyetlen bosszantó ügy a szomszédos evangélikus templom volt, mely ugyan gyönyörű, fából faragott, hajó alakú pulpitussal rendelkezett, de sajnos a hajnali óbégatás itt sem maradt el. Sőt, durvább volt, mint a mecseté. Ez állítólag a Covid ideje alatt alakult ki, hogy mindenkihez eljusson az ige. Ez azonban sajnos így is maradt, és hajnali ötkor, hamisan hangszóróba üvöltésre kelni nem mindig a legelbűvölőbb élmény. 

Az első snorkelezés

Nem tudom, mi lehet a magyar szó a snorkelezésre, mivel horkolást jelent, de arról van szó, hogy a víz felszínén lebegve, egy maszkkal a szemünkön, meg búvárpipával a szánkban vizslatjuk az alattunk elterülő csodákat. Az ember csak begyalogol a vízbe, és màris egy korallzátony felett találja magát. Rengeteg halat, megannyi teknőst és nagyon sokféle korallt, meg egyéb állatot lehet felfedezni. Egyedül az áramlattal kell vigyázni, mert elég erős tud lenni. Ilyenkor megszűnik az idő: csak lebegsz a felszínen, álmélkodsz a víz alatti világon, és az az érzésed támad: talán ilyen lehetett a Föld, mielőtt az ember betette a lábát rá, és szétbarmolt mindent a maga kénye-kedvére. 

Búvárkodás

Habár nekem ezúttal nem jött be a merülés, olyannyira, hogy nem is fogok többet búvárkodni, de természetesen meghagytam az élményt Vikinek, aki többször alámerült, hogy a meredek, víz alatti falon pihenő hatalmas teknősõket, és az összes egyéb gyönyörűséget közelebbről is szemügyre vegye.

Én eközben fentről figyeltem őket:

A pálmabor-párlat lenyűgöző ereje

Már az előző, tengeri kígyós szállásunkon összehaverkodtunk egy francia párral, Rémi-vel és Axelle-lel, akik ironikus módon másodszorra is "követtek minket": megint ugyanott szálltak meg, mint mi. Egyik este pedig Viki búvárpárja, a svájci Arnaud, aki szárazföldön (!) érkezett másfél év alatt Ázsiába, gitározott és énekelt az egyik étteremben. Mi is becsatlakoztunk az éneklésbe. Ott volt egy helyi srác is, Alen, a svájci-magyar feleségével, Saroltával, és meginvitáltak minket egy másik bárba, ahol az este folyamán helyi és nemzetközi dalokat adtak elő.

Mindehhez megkóstoltuk a helyi, förtelmes szagú, ízű és utóízű párlatot,a Cap Tikus-t, mely megalapozta a további jókedvünket. Olyannyira, hogy nemsokára már a 8 óra munka című számot énekeltem gitárral a helyiek öròmére (vagy bánatára). Érdekes volt, hogy a svájci-magyar lánynak, aki négy éve él Bunakenen, mennyire sokat jelentettek a magyar dalok. Később mindenféle dalokat gitároztunk-énekeltünk együtt, és mondhatni, igazán összebarátkoztunk. Igaz, jól tudtak angolul, de a zene nemzetközi nyelve valóban összehozott minket magyarokat, svájci-magyarokat, franciákat, indonézeket. Az este feledhetetlen volt és nagyon sokat hozzáadott az utazásunk értékéhez. Elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, hiszen elérkezett az utolsó nap.Viki, Axelle, Rémi, Kevin, jómagam és Alen,

Alen és az egyhúros bőgő, ami annyira hamis volt, hogy ahhoz kellett hangolni a többi gitárt.

Nem enged el a sziget

Még az utolsó nap este kitört a Ruang vulkán,100km-re tőlünk, de senki nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek, hiszen ez Indonéziában mindennapos.A Ruang kitörését 100 km-ről is látni lehetett (kép forrása: Internet)

Szerencsétlenségünkre azonban, a vulkáni hamunak és a 300 ezer tonna kéndioxidnak hála, miközben kompoztunk át a nagyobb szigetre, lezárták a közeli repteret, ahonnan másnap indultunk volna Szingapúrba, hogy elérjük az Isztanbulon keresztül, Budapestre tartó járatot. A sors újabb iróniája, hogy a francia páros ugyanazzal a géppel ment volna Szingapúrba. Mintha összekötötték volna a sorsunkat erre az egy hétre, mindent egyszerre éltünk meg, jót és rosszat egyaránt.

Hogy megyünk haza?

Kétségbeesett keresgélés és telefonálgatás kezdődött, hogy a lehető leggyorsabban és költséghatékonyabban jussunk haza. Egész nap jöttünk-mentünk, jegyirodából repülőtérre, és mindenhol falakba ütköztünk. Sehol nem tudtak semmit elintézni, nem tudtuk kifizetni az interneten lefoglalt jegyet sem, és ketyegett az óra. Aznap este indult volna Szingapúrból a repülő, amit az utolsó pillanatban Viki átfoglalt négy nappal későbbre, így nem kellett kétezer euróért új jegyet venni. Végül, nagy nehezen a Szingapúrba tartó három repülőúton megoldott jegyet is sikerült kifizetni, így estére minden rendben lett, aludtunk egyet egy hotelben, majd visszamentünk a szigetre két éjszakára. Ezúton szeretném kifejezni a hálámat a Vodafone-nak, hogy van "Világjáró" opció, amivel egész nap 3 ezer ft-ért telefonálgattunk Indonéziából Magyarországra, Törökországba.

A hazaút

A "kényszervakáció" már nem volt olyan, mint előtte, snorkeleztünk, sok Cap Tikus-t ittunk, de már nagyon vártuk, hogy hazamehessünk.Itt éppen nyúzottan örülünk egy óriás Cap Tikusnak.

A másik repülőtér pedig 400km-re volt a lezárttól, így egy megosztott 7 személyes Honda középső ülésén zötykölődtünk végig 12 órán át, hatan, kettő kakas társaságában, melyeket kakasviadalra szállítottak éppen.Egy európai ember már kártérítést követelve ordít, hogy nehogymá azok ott középen ketten, mi meg szívunk hátul a kakasokkal?! De a kis indonézek még örültek is neki, hogy milyen kényelmetlen az út. Elképesztő, mennyit tanulhatnánk tőlük.Azért Vikinek sem volt már őszinte a mosolya, na.

Már csak nevetni tudtunk mindenen.

Végül elértünk minden repülőt, de sajnos összesen öt géppel tudtunk csak hazajönni, Szingapúr, Jakarta és Isztambul érintésével, de ugye így is járhat az, aki a világ másik végén bohóckodik.

Összegzés

Indonézia nagyon megtetszett. Az emberek végtelenül kedvesek és segítőkészek, az ételek finomak (is lehetnek), minden nagyon olcsó, és ha éppen nincs Ramadán, akkor minden zökkenőmentesen működik. És minden nagyon zöld a rengeteg csapadék miatt.

Idei, 2025-ös utunkat is Indonéziába terveztük eredetileg, de se oda, sem pedig Malajziába nem megyünk, mivel pontosan a Ramadán idejébe csúszunk bele, így esélytelen felhőtlenül eltölteni ezt az időt.

Ezek helyett, egy újabb, eddig ismeretlen országra esett a választásunk. Mi lehet olyan, ami hasonlít kedvenc országainkhoz, de nem muszlim a lakosság többsége?

Laosz! (Nem Nigériában, az különben is Lagosz :))  A következőkben kiderül, helyesen döntöttünk-e? 

Tumbak település 60km-re (ami szerpentinen, falvakon keresztül két óra) fekszik Tomohon-tól a tengerparton. Érdekessége, hogy az évtizedek óta folyamatosan letelepülő tengeri cigányok építették a rájuk jellemző stílusban. Udvaraik a magyarokéhoz hasonló, letaposott, szemetes, de pitbull helyett kecskék üldögélnek.Ilyen egy tengeri-cigány falu utcájaHabár nagyon barátságosak voltak, nem akartam az arcukba fotózni 

Hogy találtunk oda?

2008-ban egy fiatal francia tengerbiológus, Yoan, önkéntesként feltérképezte a környező korallzátonyokat, a pár hónap alatt beépülve a cigányok életébe. Olyannyira, hogy szerelembe esett egy helyi, frissen elvált, egygyermekes cigánylánnyal, aki miatt fel is vette az iszlám vallást és rögvest egybe is keltek. Az elkövetkező években született három további porontyuk és a srác felfedezte a környék lehetőségeit, majd zseniális felfedezést tett: van egy tisztavízű forrás a tenger közepén a sekély vízben, ahol egy mangrove-erdő alkot szigetet. Mi lenne, ha a cigànyok régi szokása szerint cölöpházakat építene köré, majd kiadná őket ilyen turistáknak, mint mi? Ezt meg is tette, és az internetnek hála, el is kezdte jól jövedelmező vállalkozását, amit "csak"  a  Covid tört meg két évre. Azonban hála az internet nèpènek, nèpszerűsége töretlen. Úti beszámolók dícsérik keze munkáját. Hát így találta.meg Viki is ezt a helyet. Az egyetlen rossz vélemény az ott éjszakázó tengeri kígyók miatt volt.

Yoan, az újdonsült tengeri cigány, és Tumbak, az otthona

Élet a tengeren

 Három napot töltöttünk el a szigeten, ebből kettőt teljesen egyedül. Csak az ellátmány miatt (illetve egyszer elhajóztunk máshova is) jött ide a francia, egyébként végig magunk voltunk, meg a mangrove békés lakói. Csótány és patkány nem volt, mert azok nem repülnek, vagy úsznak. A mangrove lakói pedig (mérges, de nem agresszív) tengeri kígyók, murénák, rákok és halak. A szerény szállásunkÉs Brünhilda, az egyik lakótársunk 

Nagyon élveztük ezt a három napot, pedig nem volt folyóvíz. Áram napközben volt, éjszaka csak a lámpák működtek.

Ekkor döbbentünk újra rá, hogy mennyire nincs szüksége az embernek arra a rengeteg kacatra, amit felhalmoz élete során. Legalábbis ebben az esetben elég volt egy ágy, étel, fürdési lehetőség.

Viki nem maradt volna tovább, én igen. Valahogy nagyon tetszett az, hogy az ember beugrik a vízbe, és csodát lát. Nem mellesleg a naplementék is egészen elképesztőek voltak.Kilátás az ablakbólTöbbek közt megannyi "Banggai Cardinal Fish" lakik a ház körül

A képek a töredékét sem adják vissza a valóságnak,annyira szép korall-kertek nőnek a szállás körül

Bukit Kasih

Hogy ne legyen a hátsó felünknek túlzottan megerőlterő a két órás visszaút, félúton beugrottunk egy szent helyre egy hegyoldalban, ahol nagyon vékony a fòldkéreg, ezért zubognak le a hőforrások a hegy lábához, Az egészet körbe lehet járni egy lépcsőn. Igaz, hogy a lépcső fele már odavan a hegyomlásoktól, földrengésektől és a forró, kénes víztől, de csodálatos a kilátás. Emellett van egy megfoghatatlan varázsa a helynek. A parkolónál forró vízbe mártott lábbal lehet masszázst kérni potom pénzért, mi kértünk is.Tiszta Egerszalók, nem?Azt hiszem, megtaláltuk a pokol egyik bejáratát.

Mahawu vulkán

Hogy ne csak aktív, hanem kialudt vulkànt is lássunk, négyszer mentünk fel a Mahawu vulkánra. Ebből háromszor semmit sem láttunk, mert felhőben volt. Negyedszerre viszont "odaadta magát" nekünk. A teljes kráter szélén egy térkövezett út vezet körbe, ezért elég könnyen teljesíthető a távolság. A kilátás miatt pedig minden erőfeszítést megér, hiszen az összes környező hegy, de még a 30km-re fekvő Manado, a tenger,és a Bunaken-szigetek is látszanak fentről. Bitang nagy a kráter, de már régóta alszik a vulkán. Ennek ellenére kénszag van.A háttérben a már kétszer hágott Lokon vulkán.Az pedig a hatalmas Soputan-vulkán, amit a túra hosszúsága, és az időjárás miatt kihagytunkManado városa. Innen indulnak a kompok Bunaken-re.A várva-várt Bunaken,

ahol a víz alatti élővilágot nézegettük a hátralevő egy hét alatt, újabb feledhetetlen meglepetések vártak ránk, és ahol egy vulkánkitörés miatt meg kellett hosszabbítanunk az indonéz utunkat. Mindezekről a következő, egyben befejező posztban írok.