Tomohon

A megrázó látnivalók után elrepültünk Èszakkelet-Celebeszre, a Minahasa-fennsíkra, Manado-ba, ahol 100km-en belül nagyon sok érdekesség várt ránk. Tomohon-ba egy óra alatt jutottunk el, szerpentinezéssel, két személlyel, egy kopott gumis, rossz lengéscsillapítós robogóval. A kopott gumit sikerült az ő költségén kicseréltetni.A trükkös kis kölcsönzős a moci újkori állapotáról küldött képet. Persze, mit akarunk napi kétezerért??Ezzel a profilmentes gumival szerpentineztük végig az első 30km-t.

Ez a város tengerszint felett 800m-en,  gyönyörű környezetben. Aktív és kialudt vulkánok, kalderák, fumarolák, gejzírek, hőforrások, forró vízű tavak, vízesések, rizsteraszok veszik körül. Egyike a ritka, zömmel keresztény lakosságú városoknak Indonéziában. Öt, majd további két napot töltöttünk el Tomohonban, és alaposan felfedeztük a várost körülvevő természetet, valamint ízlelőbimbóinkat is elkápráztattuk.

A felszabadulás napján (ápr.4.) elcaplattunk a Lokon vulkánra, melynek oldalában található egy kráter, ami ma is aktívan pöfékeli kifelé a kénes felhőket. A parkolótól majd' egy órát gyalogoltunk fel a kráterig. Két órát voltunk fent a holdbéli tájat csodálva. Nagyon boldogok voltunk, hogy végre teljesült Viki nagy álma, hogy közelről megnézhessen egy működő vulkánt. Ràadàsul ingyen, mert Balin százezreket elkérnek, csak hogy felmehessen az ember a hegyre. A  táj odafent annyira holdbéli, hogy nem lehet betelni vele.A fehér füst kén-dioxid tartalmú, termálfürdő-illatot ereget.

 A kráter nagyságát Vikihez lehet mérni

A helyiekkel való fotózkodás most sem maradhatott el

A maradék napokon vízesésekhez ereszkedtün le, melyek elég nehezen megközelíthetők, de annál gyönyörűbbek, és elrobogtunk egy olyan tóhoz (Ranolewo-ba), melynek vize 45 fokos a vulkáni tevékenységnek köszönhetően a semmi közepén, teljesen ingyenesen, így elég nehéz benne sokáig ellenni (Dani egyáltalán nem, Viki is csak rövid ideig) viszont mindenképpen megéri a 45 perces utat, mert gyönyörű. A helyiek is megmártóznak benne.Amelyik tó 32 fokban is gőzölög, az gyanús!A szomszédos, pózolo tehén mögötti  tavacska annyira gőzölgött, hogy annak még a közelébe se mentünk.

Hagyományos építkezés Woloan-ban

Tomohon külsőn van egy utca, ahol a helyi mesterek elsősorban teakfából épített mintaházait lehet megtekinteni. Sokan választják ezeket európai szállítással is, hiszen kétezer eurótól már csinos kis házikót lehet kapni (persze szigetelés nélkül, de a megmunkálás igazán profi).A szúnyogoknak szabad bejárásuk van az ablak feletti rácson.Sok magyar asztalos nem tud ilyen korlátot és lépcsőt készíteni.

A Linow-tó

Egy kialudt vulkán krátertava, melybe még azért folydogál az iszapos-kénes kotyvalék. Így ez a tó hajlamos színt váltani, a sötétzöldtől akár a fehérig is "elmegy".

Nem messze a tótól pedig újabb hőforrások és iszapfortyogók vannak, szó szerint forró volt a lábunk alatt a talaj:

A Google Maps Indonéziában sajnos teljességgel.megbízhatatlan,ám a helyiek segítségével végül mindent megtaláltunk.

A hotel szomszédságában lévő piacra pedig minden nap ellátogattunk (igen, ARRA a piacra), hogy reggelire a helyi fogásokat kipróbálhassuk. A Miedal helyi ètel, egy sütőtökleves pirított hagymával, kevés tésztával és rengeteg zöldséggel, potom 200ft-ért (nagyon finom): Ettünk még sült rizst és sült tésztát (nasi goreng, mie goreng), valamint ott vásároltunk be az adott napra gyümölcsöt és muffint, melynek súlyos 45 Ft darabja. Sajnos túl finom itt minden, itt most biztos nem fogyunk le! Ráadásul a bélbolyhaink is szeretik az ázsiai bacikat, így semmi gondunk nem volt. Esténként pedig tengeri halakat kóstolgattunk.Először kiválaszthattuk hogy melyiket kérjük. Aztán megettük és kifizettük (egy magyar carbonara árát). Hejj, de jó hely ez az Indonézia!

Turistalét Szulavézin

Mindig megfogadom, hogy nem hasonlítgatom az eddig tapasztaltakhoz ezt a helyet, de óhatatlanul is megteszem. Az összehasonlításban az időjárás, a környezet, emberek, állatok, növények és az ételek szerepelnek elsősorban. Mivel ebben a blogban mindig mindent leírtam, amit a korábbi helyeken tapasztaltunk, jöjjön most ez a varázslatos sziget!

Éghajlat

Esős évszak van. Minden nap esik a hegyekben. Sokszor elázunk. Nem bánjunk. Örülünk, hogy nem izzadunk nagyon.

Környezet

Szingapúr kivételével minden egyenlítő közeli ország többé-kevésbé le van pukkanva és szemetes. Így ez nem zavaró. Talán az indonézek picivel környezettudatosabbak, mint a vietek, vagy a thaiok. Igaz, Bali az egyik legszemetesebb sziget, de az -a helyiek szerint- már nem is Indonézia, hanem egy Instagram-paradicsom az ugyanolyan szájú lányok számára.

 Emberek

Nehéz rangsorolni, talán ahogy csökken az odalátogató turisták száma, úgy nő a kíváncsisága és a kedvessége a helyieknek. Szulavézire kevesen jönnek, így itt nagyon kedvesek a helyiek az idegenekkel. Ennyi fotót még sehol nem csináltak velünk, főleg a Vikit akarják. Volt, hogy egy bajszos néni csodálkozva végigtapogatta az arcát, annyira egzotikusnak találta. Viszonylag sokan tudnak angolul, és nagyon szívesen elegyednek szóba velünk. Így a legjobb egy kultúrát megismerni. Thaiföldön ez szinte lehetetlen, az angoltudás hiánya miatt. Az egyedüli dolog, ami nem szimpatikus bennük, hogy a keresztény területeken tényleg mindent megesznek, aminek szeme van, nemcsak a szőlőt, ezért a trópusi dzsungelben alig lehet nagyobbacska állatot találni.

Flóra és fauna

Engem szakmabeliként a legjobban a trópusi örökzöld növények érdekelnek. Itt jóllakhat a szemem a látvánnyal, fantasztikus bujaság van itt, az évi 4000mm eső teszi a dolgát. Egyelőre még nem írtották ki az erdőt olajpálma telepítés céljából, kókusz, fahéj, vasfa ültervények vannak.

Az állatok sajnos eltűntek, mert még a majmokat is megölik és megeszik, ha azok lemerészkednek a falvakba. Indonézia és Vietnám volt a két ország, ahol hasonlót tapasztaltunk (kivéve a hindu Balit). Szulavézin kizárólag a keresztények esznek meg mindent, de szó szerint. Az ember alig talál kígyót is a dzsungelban, a helyiek azzal viccelődnek, hogy minden állat kerüli a környéket, mert tudja, hogy a vesztébe rohanna.

Összességében elmondható, hogy csalódás állat szempontból a sziget déli, és északkeleti csücske, mert kutyán és csirkén, valamint egy (még élő) kígyón kívül semmi érdekeset nem láttunk. Tomohon után már a vízalatti élővilágot nézegetjük, reménységeink szerint ott még nem ettek meg mindent.

Ételek

Nekem (Dani) volt egy kis ellenérzésem, mert négy éve sem Balin, sem Jáván nem sikerült egyetlen alkalommal sem egy igazán jót enni.  Ehhez képest Szulavézin csak egyre finomabbakat találunk. És ők még a süteményekhez is értenek. Pedig itt csak rizsliszt meg tápiókaliszt van, búza csak ukrán van, horror áron.

Árak

Az öt beutazott DK-Ázsiai ország közül Indonézia, azon belül is Szulavézi az egyik legolcsóbb, ha eltekintünk a belföldi repülőjáratok árától.

Zajongva rajongó indonézek

Amikor az ember megérkezik egy muszlim országba, tisztában van vele és elfogadja, hogy éjjelente sokszor hosszasan fogja hallgatni a mecsetekből éneklők imáit. Így az ember borzasztóan boldog, amikor keresztény területre érkezik meg. Egészen addig, amíg minden nap 4:15-kor le nem tolnak másfél istentiszteletet egy nagyon hangos hangszóróból. Ezt a remek szokást minden bizonnyal a muszlimoktól lesték el. Indonézia hangos. Mindig. A vallás kiemelten fontos számukra. A kocsikon pedig külső hangszórók vannak, hadd hallja a nép a helyi kis Grófókat csutka hangerőn.

A poszt írásakor még egy hetünk van hátra egy másik szigeten (ellustálkodtam a blogírást), és nagyon kíváncsiak vagyunk az ott található hangszórók számára, valamint a tenger mélyéről ránk leselkedő fenevadakra.

Ahogy ígértük, itt van ez a rövid, de gyomorforgató poszt Szulavéziről! Állatvédõk lapozzanak! Mi is azok vagyunk, de azért eltakart szemekkel, kíváncsiságból megnézünk ezt-azt (Viki annyira nem). Elsőnek beteszek egy képet egy hatalmas tonhalról ugyanerről a piacról, nehogy durva legyen a borítòkép:

Aki lusta volt elolvasni az előző posztot,az nézze meg ezt a remek dokimentumfilmet,  magyar nyelven:

Először a bivaly levágásáról fogok videókat, majd képeket mutatni. Mivel korhatáros, bele kell kattintani, hogy a YouTube -on meg lehessen nézni. Miután bevezették a szegény pàràt a közönséghez legközelebb pontra, még egyszer megsimogatta a böllér, majd egy hatalmas kést beledöfött a nyakába. Az állat először nekiment a böllérnek, de a kötél, majd a hirtelen vérveszteség leterítette a földre.  Ezután pár percig még szenvedett, majd kimúlt. Kicsivel később már meg is nyúzták nagy rutinnal. Nem volt hétköznapi látvány, az biztos.

 Ezután egy röfit is feláldoztak, de disznóvágást már úgyis mindenki látott.

Ezt követően kitérnék a torajai-iak még bizarrabb szokására, az augusztusban megtartott halottöltöztetésre. Ekkor ugyanis kiveszik a sírokból a halottakat, legyenek azok akár évtizedek óta is ott, mumifikálódott állapotban, és megfürdetik őket, átöltöztetik, mindenféle ajándékot adnak nekik, majd egy új koporsóban visszamennek a sírjukba. A képeket az idegenvezetőnktől csentem.

Ezután a Tomohon-ban található piac extrém részlegét mutatom be a teljesség igénye nélkül: tavaly augusztusban itt járt egy amerikai turista, és megvette az összes kutyát a piacon, majd hazavitte őket. Egészen addig a kutyák ketrecben várakoztak, majd ha kiválasztották őket, mindenki szeme láttára vágták le, és dolgozták fel szerencsétleneket. Mára már csak pörzsölt kutya, patkány, denevér és piton van a piacon. A kutyák látványa annyira megrázó, hogy csak kutyafuttábban mertem csinálni egy képet. Vannak kellemetlen illatok és a szemnek, léleknek sem kellemes az élmény. Az első képen még csak malac van, nyugi.

Jájj, de kígyó, more!

Jelenleg emellett a piac mellett lakunk. Reméljük, több hasonlót már nem látunk.

Jó étvàgyat kívánunk!

A világ egyik legérdekesebb részére érkeztünk, ha a temetkezési szokásokat nézzük. Ott tartózkodásunk alatt végig velünk volt egy vezető, aki mindent elmesélt, és az összes kérdésünkre válaszolt. A toraja-i emberek írott történelme sajnos még alig 100 éves, mert a holland misszionáriusok a 20. század elején érkeztek, és tanították meg írni a helyieket. Emiatt semmilyen írásos emlék nem maradt meg, cserébe azonban a keresztény vallás lett az elfogadott, még ha nem is teljes mértékben. A mohamedán vallás az ősi szokások sokrétűsége miatt nem tudott teret hódítani. A korábbi történelem pedig szájhagyomány útján terjedt.

A jellegzetes házak

Minden egyes ház egy remekmű.

Az ideutazónak legelőször a fura házak tűnnek fel, melyek a teljes környéket beborítják. A tetők formájára két hipotézis van, az egyik szerint kínai telepesek érkeztek Jünnanból hajóval, és a hajók formájára építették a tetőket. A másik szerint bivalytülök formájúak a tetők. Általában több, kisebb-nagyobb ház van egy udvarban. A nagyobb házakban laktak, a kisebbekben rizst tároltak. Mindkét típus cölöpökön áll. A rizstárolók alsó szintjén a család legbefolyásosabb tagja ülhet kizárólag. A lakóház alsó szintjén korábban,a szigorúbb törvények bevezetéséig a család vízibivalya lakott, mert féltek, hogy ellopják. A bivaly errefelé rendkívül értékes állat, mindjárt ki is derül, miért. Minél több épülete van a családnak, annál gazdagabb. Az első napokon ilyen házakhoz és különös sírhelyekhez látogattunk el. Manapság kétszer annyiba (kb.15 millió forint) kerül egy ilyen, tradícionális házat felépíteni, mint egy átlagos házat. A bambusztető építését még az àllam is támogatja anyagilag, mert a bádogtető jóval olcsóbb és egyszerűbb.

A kasztrendszer

Ehhez a néphez nagyjából hétszázezer ember tartozik. Számukra nagyon fontos, hogy mit gondolnak róluk a többiek, így gyakorlatilag egy kasztrendszer alakult ki köztük, mely meghatározza, hogy ki melyik szinten van. A házak, a házakon található bivalytülkök száma mind-mind meghatározó.

Valakinek itt piszok sok pénze volt.

Érdekes szokások halál esetén

Ha elhunyt egy családtag, onnantól válnak a toraja-iak igazán érdekessé. A holttestet ugyanis beinjekciózzák öt liter formalinnal tartósítás céljából, és nyitott koporsóban behelyezik a lakóház egyik szobájába, hogy aztán türelmesen várják, hogy összegyűljön a pénz a temetésére. Ez hosszú (akár 20-30!) évekig is eltarthat, a holttest eközben lassan mumifikálódik, szaga azonban nincsen. Az idő múlásával be-bemennek, beszélnek hozzá, ételt-italt, cigit visznek neki, és csak betegként, nem halottként kezelik. Hitük szerint ugyanis a lélek még ott van, és a temetésig vár, hogy eltávozhasson a paradicsomba. Miközben gyűlik a pénz, nagyjából két és fél millió forintnak megfelelő rúpiáért egy hatalmas kősziklába belevájatják a sírhelyet, téglatest formában, hogy majd legyen hova temetni. Ha nincs kőszikla vagy barlang a közelben, építették valami hasonlót.

A temetést megelőző napok

Ha megvan a pénz, ami kaszttól függően öttől akár kétszázmillió forintig (nem elírás!!!) terjedhet, akkor irány a bivalypiac, mely hatnaponta kerül megrendezésre Rantepao városában.Vízibivalyok, amerre a szem ellát

Ezért mondhatni, a leszármazottak egész életükben azért dolgoznak, hogy a felmenőiket méltóképp eltemethessék, nehogy csorba essen a hírnevükön. Nagyjából ezer bivaly várja új gazdáját, akinek nem sokáig örülhetnek, ugyanis a temetési ceremónia szerves részét képezi a bivalyáldozatok bemutatása. A hollandok előtti időkben még emberáldozatot is bemutattak! A piacon vannak állatok Jáva, Borneó és Szumátra szigetéről is, de néhányat a környéken neveltek. Áruk pedig rendkívül széles skálán mozog, pár százezer forinttól tízmillió forintig (ez sem elírás!!!). Az albínó, foltos és a ladyboy (herélt) bikák a legdrágábbak. Minden család a pénztárcájának megfelelően választ, a leggazdagabbak minimum 24 bikát vesznek meg.

Nincsenek fix árak, hosszas alkudozás után lesznek csak eladva. Mivel nem elég a sok bika sem, ezért vesznek még jópár süldő malacot is melléjük. Ez azért fontos, mert ezt a rengeteg húst szétosztják a falubeliek közt, és nehogy véletlenül alacsonyabb státuszba kerüljenek a túl kevés leölt állat miatt.

A ceremónia

Egy idősen elhunyt hölgyet ,akit egy éve tároltak otthon, és három hete, tragikusan elhunyt lányát temették el.  Reggel 10-kor érkeztünk meg a ceremónia első napján, ahol már javában vágták a malacokat sorban, és pörzsölték is. Egy domboldalon történt mindez, és már kezdtek csinos kis vérpatakok kialakulni. A malacok folyamatosan visítottak, mert pontosan tudták a sorsukat. A családi ház udvarán pavilonok voltak felépítve és felszámozva, és ahogy érkeztek a vendégek, a ceremóniamester úgy mondta be sorban, hogy kinek hova kell ülnie. A falu legfontosabb embereinek külön pavilonja volt. Ezután teával és süteménnyel kínáltak, és leültettek egy szám nélküli helyre. Nagyon kedvesen bántak velünk, hálásak voltak azért, hogy elmentünk, és vittünk nekik egy karton cigit ajándékba, ami szerencsére csak 5000ft volt. Az udvar közepén vonultak fel a vendégseregek, akiket először egy "tranzit pavilonban" fogadtak a háziak.

Vonul a gyászoló család

Utánuk az önkéntesek, akik teával és süteménnyel kínálnak.mindenkit.

Ebbe az épületbe masíroztak be, majd elfoglalták saját, számozott helyüket.

Mindenki fotózkodott a népviseletes lányokkal -ezérr mi nem.

Mivel ez egy középosztálybeli ceremónia volt, az első napon megannyi süldő malacot és egy bivalyt terveztek feláldozni. Az első bivaly hivatott a holtakat a mennybe segíteni. A vendégek száma megközelítette az ezer főt, akik két turnusban, az első és második napon érkeznek. Az érkezők jelentős része hozzájárul a költségekhez,csakúgy, mint nálunk egy esküvőn. Az indonéz családok jóval népesebbek, mint a magyarok. Összességében majdnem mindenre elmondható, hogy 30-40 évvel ezelőtti, magyarországi állapotok uralkodnak.A második napon további három, a harmadik napon pedig az összes maradék bivalyt ölik le.

 A malacokat folyamatosan vágták, és ezekkel, valamint hallal kínálták a vendégeket ebédre.Íme az ebéd: banánlevélen tálalt folyami hal. Volt bambuszban főtt malac is.

Sem tányér,sem evőeszköz nem volt, nehéz is lenne 1000 ember után mosogatni

A bivalyáldozat

 Az áldozatról egy külön rövid posztot fogok csinálni, rendkívül felkavaró képekkel. Addig is, itt van a halottakat mennybe segítő bivalytehén utolsó perceiben lőtt két kép:

Még nem tudta, mi vár rá, csak nézett bociszemekkel.

Egy utolsó simi az áldozás előtt.

A bivalyvágást követően elhagytuk a helyszínt, és gyermekek sîrjait tekintettük meg, melyek egy fába voltak befaragva, mert a hiedelem szerint a fával együtt nőve tudnak felmenni a mennybe.Bizarr látvány a csecsemők sírja is.

A temetés

Sziklába vájt sírhelyek.

Sosem temetkeznek a földbe, mert számukra az értékes kincs, ott növényeket kell termeszteni. A szikla örök, és minden másra haszontalan. Barlangokba és sziklafalakba temetkeznek, a barlangban csak felhelyezik a koporsótkat pallókra, ahonnan egy idő után kiesnek a halottak a szúette koporsókból. A csontokat egy halomra rakják, az úgy már eléggé furcsa.

A szegények, és a tönkrement koporsótkból származó csontokat, egy halomra helyezik.  A sziklasírokból a halottat pár évente kiveszik, megtisztítják, a koporsót otthagyják a szikla előtt az enyészetnek, és új koporsóban, új ruhában visszahelyezik az elhunytat a sírba.A leggazdagabbak egy monolitot is állítanak halottaiknak.

A halott mására egy mesterrel faszobrot (tao-tao) is faragtatnak, melyek vigyázva őrzik saját sírjukat.

Minél nagyobb a kő, és részletesebb a szobor, annál gazdagabb a család. Egy szobor átlagos ára 500000ft körül mozog.

Rengeteg barlang sírhelyet, klasszikus toraja-i házat, sziklába vájt sírhelyet látogattunk meg. A harmadik napra már elég is lett a halálból. Így továbbálltunk északra, ahol elsősorban természeti szépségek miatt vágytunk. A következő posztot kizárólag erős idegzetű olvasóknak ajánlom, aztán (remélem) visszaszelîdülünk a "megszokott" egzotikumokhoz.

Miért éppen Szulavézi?

Szulavézi, régebbi nevén Celebesz a világ 11. legnagyobb szigete, Indonézia része.

Rengeteg hegy, vulkán, tagolt és tagolatlan partszakaszok, muszlim és keresztény közösségek egyaránt jellemzik. Trópusi egyenlítői éghajlat uralkodik, 3 hónap száraz és 9 esős évszakkal. Sosem voltunk még, és a legutolsó ázsiai utunkat éppen Indonéziában szakította meg a Covid betörése, ezen kívül Viki mindenképpen szeretett volna búvárkodni is, így e régi Magyarország területű sziget mellett döntöttünk.

Sokáig nézegettük, hova is menjünk Szulavézin, mert rengeteg gyönyörű hely van, de normális utak híján elég nehezen küzdhetőek le a távolságok, ha az ember nem nagyon ér rá napokat vesztegelni érdektelen helyeken, akkor nem egyszerű összeszervezni a csatlakozásokat repülő-hajó-busz viszonylatban. Az utazás egyharmadánál még most sem vagyunk teljesen biztosak a helyszínekben, mert sajnos már be is buktunk egy repülőjegyet, egy csatlakozó járat törlése miatt, mely egy Balu kapitány-jellegű út lett volna, propelleres géppel, WhatsApp-es helyfoglalással.

A makassar-i reptéren a bejutás nem volt zökkenőmentes, mert nem lehetett kártyával fizetni a vízumért, és az emiatt (ATM keresés) elénkkerült franciákkal eléggé elutasítóan viselkedtek a fináncok, nyaggatva őket az indonéz tartózkodásuk felől, ezzel még jobban meghosszabbítva a várakozási időt.

A robogót kihozták nekünk a reptér elé, ezért rögtön arcbavágott a kaotikus közlekedés, végre "otthon" éreztük magunkat. Az első állomásunk Makassar külső, azaz Rammang Rammang volt, mely helyi nyelven annyit tesz, felhők sokasága. Ezt meg is tapasztalhattuk, mert délutánonként -esős évszak lévén- órákig ömlött az eső, de szó szerint. El is kapott minket néha, de egy cseppet sem bántuk, mert meleg a víz és a levegő is.

Ebbe a faluba nemhogy a külföldi, de még a helyi turisták sem nagyon jönnek, pláne nem ramadán közepén. Ezt is megélhettük újra, a müezzinek imára hívó hangja napi öt alkalommal csendült fel. Szerencsére most nem voltak annyira közel a szálláshoz, hogy tolakodó lett volna, mint a legutóbbi Jáva -szigeti utunkkor. Maga a szállás pedig olyan szinten volt alapfelszereltségű, hogy még a csótányok sem vágytak be, àm az estebédünket -polc,asztal és konyhapult híján- a girhes macska ette ki a tányérunkból. Ha ezután sem leszünk betegek, akkor már egy nukleáris háború sem árthat meg! A szállásadónk egy nagyon kedves muszlim család volt, otthon azonban nem hordta az asszony a kendőt, így igazából fel sem tűnt, hogy muzulmánok, csak a ramadán miatti, naplemente utáni, és napfelkelte előtti evés miatt. Helyi árakhoz képest kissé borsos áron főzött nekünk, de finomat. Az indonéz ételek emiatt is egyre jobban ízlenek, pedig eddig nem voltunk oda értük.

A várakozásokat Rammang Rammang nemhogy beváltotta, de felül is múlta: egy kis Mekong-delta, egy kis Krabi, egy kis Bali, mindez egyszerre, turisták hada nélkül. Rizsföldek kókuszpálmákkal, csodálatos karszthegységgel körbevéve, buja dzsungellel és nagyon kedves, integető, barátságos népekkel, akik közül még nem mindenki látja a pénzeszsákot az egyszeri turistában. Olyan nevetséges árak vannak, hogy már nekünk kellemetlen. Pl. egy barlangba 120 ft a belépő, egy hajó, mely fél délelőtt cipelt minket, 5500ft volt. Enni már 240ft-ért lehet normális ételt. Az utcán 3 kg gyümölcsöt 240ft-ért lehet kapni. Senki nem akar plusz szolgáltatásokat a nyakunkba varrni. És a kilátás fantasztikus. Jóllehet, mindketten láttunk már sokkal szebb barlangokat (legyen az Aggtelek, vagy a Pálvölgyi barlang), ahol nem csúszkáltunk és lettünk koszosak, de ez cseppet sem vett le a hely élvezeti értékéből, mert a környezet fantasztikus.

Évezredekkel ezelőtt az egész katlan tengervízzel volt feltöltve, ennek ékes bizonyítékai a tengeri kagyló -és csigaházak, melyek minden barlangban megtalálhatók, valamint a sziklákon látható éles határvonal. A katlan aljzatát ma már rizstermesztésre használják. Ez ki van építve fapallókkal, így körbe lehet menni egy jópár hektáros területen, szemügyre véve a nevezetességeket. Van itt öt különböző, viszonylag könnyen megközelithető barlang, kilátópontok és egy viszonylag új falu, ahol szemtanúi lehettünk a rizs aratásának és szárításának. Ezen kívül egy sziklaerdőt is meg lehet csodálni, de most csak egy részét láthattuk, mert a többi víz alatt volt.

Délután visszamentünk a szállásra, ahol megismerkedtünk két (dán és francia), hosszú ideje egyedül utazó lánnyal, akikkel együtt megkért a szállásadó, hogy -angoltanár híján-, játszva tanîtsuk a helyi gyerekeket angolul. Először bingóztunk a dán lány ötletéből, másnap pedig gyermekdalokat énekeltünk és állatneveket kellett kitalálniuk. Még soha nem kellett ilyesmit csinálnom (Dani), de hamar belejöttem, és a gyerekek odaadóan és hálásan követték az utasításokat.

Ez megint olyan volt, ami nem gyakran esik meg az emberrel. Nyilván jobban járnának egy igazi tanárral, de ez nekik -és nekünk is- életre szóló élmény volt.  

A nagyon kedves tulajdonos este még ki is vitt a buszpályaudvarra ingyen, és megvárta velünk a luxus alvóbuszt, mely éjszaka egy olyan különleges helyre robogott velünk, ami teljesen egyedülálló az egész bolygón, és a megérkezés pillanatától kezdve az állunk után kutattunk a földön, hogy maradhattak meg a múltból ennyire fura szokások.

Folytatódik a rizsszem blog, nagy örömünkre újra Ázsiában töltődhetünk élményekkel, mert Szingapúr és Indonézia is a közelmúltban törölte el a Covid-korlátozásokat.

Két éjszakát töltöttünk a világ legbiztonságosabb, szabályoktól hemzsegő mini-államában, mely a Maláj-félsziget legdélebbi csücskén helyezkedik el, és 1965 óta felvirágzóban van, az azóta bevezetett szigorú intézkedéseknek hála. Itt az élő példa, hogy egy diktatúra is lehet sikeres!

 A megérkezésünk nem volt zökkenőmentes, mivel Isztambulban 6 és fél órát dekkoltunk a beígért 2 óra helyett, így kissé nyűgösebben viseltük a 10 óra repülést az ázsiai kontinens felett.

 A reptérről 6 és 23:30 között 500ft-nak megfelelő dollárért be lehet jutni metróval a belvárosba.Mi a kínai negyedben, egy kapszulahotelben szálltunk meg, mely  patyolat tiszta volt és még reggelit is kaptunk.

20000 ft volt egy éjszaka, ennél olcsóbban lehetetlenség megszállni Szingapúrban.

 Az első napon nyakunkba vettük a nagyvárost metróval. Minden elektronikusan működik, valóban okos és felhasználóbarát felületekkel. Mégis, a legtöbb helyen személyzet segíti a gépek kezelését. Sehol egy eldobott csikk az utcán, kajamaradék a metrón, bármilyen egyéb hulladék. A büntetési tételek magasak: evésért 500, dohányzásért 1000, benzin birtoklásáért a metrón 5000S$. 

A város tele van mérnöki bravúrokkal. A Marina Sands Bay hotel például az egyik ikon, a három toronyépület tetejét egy hajószerű szerkezettel kötötték össze. Erre az 56 emelet magasságban található hajóra fel lehet menni lifttel "külsősként", vagy hotelvendégként is. Előbbi 9000, utóbbi 220000ft-ért oldható meg, a különbözetben a medence használat lehetősége foglaltatik benne. Mi inkább kihagytuk a luxust, de mindenképpen látni akartuk felülről a várost, így fellifteztünk. Gyönyörű volt a kilátás, láttuk a bank -és egyéb különleges épületeket, a megannyi zöld parkot. Szingapúr több, mint 30%-át visszazöldítették, így már nem olyan rossz a levegője, mint azelőtt. Kifejezetten illatos városállam, rendkívül gyér forgalommal.

A gyarmati időkből származó, koloniál stilsü épületek egytől egyig fel vannak újítva.

Ezeken a fém "fákon" is van esténként fényjáték.

A nap hátralévő részében sokat gyalogoltunk és további érdekes látnivalókat néztünk meg,pl. Gardens by the bay,hogy más szemszögből is megnézhessük a Marina Bay Sands hotelt. Hindu szent tehenek őrzik vigyázó szemeikkel a Mercure hotelt..Ebben a buddhista templomban pedig még maga a jóságos Sólyom László is tiszteletét tette.

Este megnèztük a fényjátékot, mely mindkettőnket ámulatba ejtett.

Szingapúr jelképe a hableány-altestű vízköpő oroszlán.

Ez a legkevésbé ázsiai város Ázsiában, nulla patkánnyal és csótánnyal, rengeteg szigorú szabállyal. Ide érdemes először jönni "Ázsia-szüzeknek", és Dubai-kedvelőknek. Annyira steril és futurisztikus a város, hogy az már nem is evilági, pláne nem ezen a földnyelven, Malajzia szomszédságában. Na de sebaj, Indonéziában folytatjuk utunkat, ahol ilyesmiket nem fogunk megtapasztalni, hanem visszatérünk hőn szeretett "káoszdús" Ázsiánkba.

Tetszett:

-Tisztaság

-Rend

-Metróhálózat

-Modern épitészet

-Rengeteg zöldfelület

-Egyetlen rozzant gépjárművet láttunk csak, még a karbantartók is golfkocsival mennek a parkokban

Nem tetszett:

-Túl steril Ázsiáboz képest

-Felszíni gyalogoslehetőségek (alig van zebra, mindent alulról kell kikerülni óriás kerülővel)

-Egy-két tradícionális épületen kívül egy felhőkarcolótenger az egész, ahol megáll a levegő, nagyon meleg tud lenni

-árak (melyek Nyugat-Európát is lenyomják)

Végezetül egy vers Danitól:

Szingapúri meglepetés

"Szingapúri forróságban a szélütés kerülget,

Mura-parti dallamocska üti meg a fülemet

Felnézek a frangipánra, nem hiszek a szememnek,

Pedig a lombkoronából sárgarigó integet."

Megérkezés

Sokat olvastunk Indonézia legnépszerűbb szigetéről, Baliról, többek között azt, hogy a világ ötödik leglátogatottabb helye, és már-már elcsépelt. De nekünk hogy is lehetne valami elcsépelt, ha még nem is voltunk ott soha? A jelenlegi vírus-parának – és az esős évszaknak - köszönhetően most sokkal kevesebben repkednek ide. A sziget maga elég nagy ahhoz, hogy ne csak a turisták által látogatott helyeket lehessen felfedezni.
A denpasar-i reptérre már előre odarendeltünk egy robogót, hogy elkerüljük a maffia-szinten, horrorisztikus áron működő taxisokat, és gyorsan meneküljünk észak felé, ahol jóval kevesebb a turista. Így is legalább 20-an próbáltak leszólítani, sőt, még egy robogóbérlős is feltétlenül ránk akart tukmálni egy motort, holott mi az előre lebeszélt robogót kerestük. 12 napra kb. 12eft-ot fizettünk, ami egy 30km-es taxiút árával egyezik meg.
Az első hotelig 18km-t kellett motorozni sötétben, és már akkor feltűnt, hogy itt aztán rendesen kell figyelni! Mindenki megy mindenfelé, elég gyorsan is hajtanak, és rengeteg jármű van.
Másnap elmentem venni egy sim-kártyát: 11 GB-ot adtak nevetséges 1300ft-ért egy hónapra, de el kellett menni a szolgáltató központjába regisztrálni az útlevéllel egy óra várakozással, mert csak azután aktiválódott az internet. Anélkül meg ugye manapság, nem egyszerű az élet (mi elsősorban tájékozódásra használjuk).

Ahol majdnem minden házban templom is van

Már ezeken a rövid utakon is feltűnt, főleg, ahogy egyre kijjebb jöttünk Denpasar-ból, hogy rengeteg, Kambodzsára, vagy Thaiföldre emlékeztető templomkerítés (?) van. Az udvarokon pedig kisebb-nagyobb szentélyek. A második szállásunk egy ilyen, tradicionális balinéz porta volt (Serongga Homestay Villa): az udvaron 4 külön funkciójú épület, egy teljesen elzárt, külön telken pedig egy saját kis templom volt. Ezek állítólag azért vannak otthon, gyakorlatilag minden háznál, mert az embereknek nincs idejük (??) elmenni a nagy templomba. A tulajdonos egy itteni fickó, Putu, aki megörökölte ezt az ingatlant, felesége pedig July, egy Celebesz szigetéről származó keresztény leány. Ők laknak itt a gyerekeikkel, és csinálják a bizniszt. Jól beszélnek angolul, és jól tájékozottak, történelemből is nagyon top-on vannak. Szívesen avattak be a helyi kultúra titkaiba is. Elmondták, hogy a bejáratnál miért van Ganésa, az elefántfejű, embertestű istenség (aki Shiva gyermeke) szobra, mire valók a különálló épületek. A konyha például azért muszáj, hogy egy teljesen külön épületben legyen, hogy ezzel is eleget tegyenek Shiva-ba, a tűz istenébe vetett hitüknek. Külön van egy ceremóniaépület, ahol csak az ünnepségeket tartják. Külön épületben lakik a férfi is. Ezeken kívül van egy vendégház, és egy raktár is. Mi a vendégházban voltunk, ahol két szoba is volt. A kert pedig telen van frangipánival, és bonsai-okkal. Ha valaki távol szeretne lenni a turistahordától,  és kicsit belelátni az igazi hindu bali-létbe (egy celebeszi keresztény lány segítségével :))), nagyon ajánlatos ide jönni Serongga-ba. Utolsó reggelünkön még egy tradícionális balinéz reggelit is kaptunk.

Kutyasétáltatás

Egyik nap megpróbáltunk kutyát sétáltatni a gyerekekkel, de a szerencsétlen kutya, Sepi, ketrecben él, nincs megnevelve, így nagyon ostoba és agresszív. Ha pórázt teszel rá, megharap, de magától nem követ, sokszor cipelni kell. Viszont maga a séta érdekes volt, beleláthattunk a vidéki bali létbe. Kókuszpálmákra felmászó, csirkét patakban belező, terhet fejükön cipelő embereket és gyönyörű rizsföldeket figyelhettünk meg. A szegény ostoba kutyáért végül a ház ura jött el, de megharapta, mert épp egy levedlett kígyóbőrrel volt elfoglalva, amikor haza akarták vinni. Miután elindultak hazafelé nagy nehezen, a kutya beugrott a patakba, mert felidegesítette magát a túloldali kacsákon is. Egyszóval kalandos lett a sétáltatás, de mi sokat nevettünk.

Tegallalang Rizsföld, a selfie-mennyország hintázó turistáknak

Serongga-tól 20 km -re van Ubud, ahol már sokkal több (értsd:rengeteg) turista van. Nem véletlenül, a közelben van a "majom-erdő", ahol rengeteg szemtelen makákó van, ezt mi ki is hagytuk. Ezen kívül még több, jelentős látványosság van. Minket a legjobban a kicsit finnesen hangzó Tegallalang rizsteraszok érdekeltek, ami tulajdonképpen egy nagy völgy, benne sok-sok pálmafával és rizzsel. Az indonézek egyébként, már amennyire mi láttuk, jobban tisztelik a környezetüket, mint a malájok, több a dzsungel, és kókuszpálmákat ültettek olajpálmák helyett. Ezek a rizsteraszok valóban káprázatosan zöldek, az ember lépten-nyomon fotózna. Mi azért sem csináltunk egy selfie-t sem, fotókat viszont igen. A helyiek tele rakták hintákkal a völgyet, amibe 3-4 eft-ért be is ülnek a turisták, felveszik a szarongot, a kalapot, kurjongatnak, és feltöltik a négyezredik ugyanolyan képet a megfelelő oldalakra. Emiatt a hely nagyot veszít bájából, pedig a látvány lélegzetelállító.

Blue Lagoon Beach

A szigeten az egyik legjobb (és Serongga-hoz közeli) sznorkelhely a Blue Lagoon Beach, kb. 20 km-re van a vendégháztól. Az egyetlen szépséghibája, hogy rengeteg szemét úszik a felszínen. Mi azért elmentünk megnézni. A parton fekete volt a homok, lévén az egész sziget vulkanikus eredetű. Hatalmas halrajokkal úszhattunk, óriási murénákat üldöztünk, szépséges korallokban gyönyöröködtünk. Sok hal annyira közel jött, hogy nekiment a kamerának. A látótávolság kifogástalan volt. Íme néhány kép:

 Az időjárás - esős évszak lévén - vegyes volt, minden délután esett az eső, ezért csak rövidebb távokra mentünk el. A környék piacait is felfedeztük, ahol az árusok fele teljesen hülyének nézett, másik felük korrekt volt (pl.ugyanazt a gyümölcsöt négyszer annyiért akarta adni a szomszéd kofa). Mivel az elmúlt hónapokban szinte senki nem akart átverni (de Vietnámban és Malajziában tényleg senki), és alkudozni sem kellett, ez elég kellemetlen tudott lenni.

Amed – minden búvár álma

Harmadik napon elrobogtunk a 60 km-re lévő Amed-ra, ami ugyan egy porfészek nagyon rossz utakkal és fekete homokos tengerparttal, de ami a felszín alatt van, mindenért kárpótol. Itt süllyedt el ugyanis 1994-ben egy vulkánkitörés következtében egy 125 m hosszú amerikai teherhajó, valamint kisebb roncsok is vannak a közelben. A helyiek még különböző szobrokat is bedobáltak a vízbe, amikre rátelepedtek a korallok, szivacsok. A legtöbb látványosság a partról is könnyen megközelíthető. A Google alaposan megtréfált minket odafelé, mert egy vulkánon akart keresztül vinni, pedig nem is volt rendes út. Emiatt még hosszabb lett az amúgy is nehéz utunk Málhás Szamárral, az itteni robogónkkal. A közelben van egy vulkán, az Agung, amire azonban nem szerettünk volna felmenni, mert 3000m magas, annyira pedig nem vagyunk elhivatottak, bár Viki meg van veszve egy aktív vulkán meghódításáért. A vulkánból levezet egy kibetonozott lávafolyó is, mely utoljára a 2017-es kitöréskor hömpölyöghetett.

Sznorkelezés 

Mivel a környék tényleg eléggé lepukkant, alig vártuk, hogy megnézzük a víz alatti világot. Először a sznorkelhelyeket fedeztük fel. Van egy japán hajóroncs, szintén közel a parthoz. Ehhez nem kell lemerülni, elég fentről nézegetni, annyira közel van a felszínhez. Mellékszezon (meg víruspara) ide vagy oda, a hajó körül nyüzsögtek a búvárok, meg a sznorkelesek. Láttunk trombitahalakat, vitorlásakat, ráját, tűzhalat. Már csak az „öregasszony-bőrös” kezünk miatt jöttünk ki a vízből. Sznorkeleztünk még a Lipah Beach-en, ahol gyönyörű korallok vannak, az áramlatokkal azonban vigyázni kell, mert nagyon erősek. Észre sem veszed, és többszáz méterrel arrébb sodornak!

A várva várt búvárkodás a Liberty Wreck-nél

Még a maláj merülésvezetőnk buzdított arra, hogy Balin mindenképpen merüljünk, még a malájok is ide járnak. Főleg az amerikai roncshoz. Amed-ben legalább 200 búvárcentrum van, mi háromhoz mentünk el árajánlatért. Végül a Google-on a legjobbra értékeltnél kötöttünk ki. A Letˆs Dive bázis egy éves, a felszerelés szinte vadiúj, az ott dolgozók fiatal helyiek. Mind jól beszélnek angolul, és odavannak a merülésért. Ezen kívül a merülés alatt egy egymillió ft-os kamerával fotóznak-videóznak, ezért végre vannak szuper képeink. Öt alkalommal merültünk alá. Volt egy hajnali is, amikor a duplafejű papagájhalakat figyelhettük meg, amik a roncsban éjszakáznak, majd napfelkeltekor előjönnek. Végre megtapasztalhattuk, milyen is az, amikor 30 méterre ellát az ember, itt már nem kellett aggódni, hogy nem látunk.Minden alkalommal a partról gyalogoltunk be a helyszínekhez. Ez után az öt merülés után teljesen megfertőzött a „búvár-láz”.Annyira más ott lent minden, mintha nem is a Földön lenne az ember. Azóta többször gondolunk rá, meg arra, hogy mennyire szeretnénk újra merülni. Ezen az utazáson már nem, hiszen eléggé közeledünk a végéhez..

Taman Tirtagangga

Utolsó, Balin töltött napunkon elmentünk egy szent forrásáról híres kertbe, ahol ápolt növényzet, és istenségek szobrai vártak minket. Valamint rengeteg turista. Hihetetlen, mennyien jönnek Balira. Talán emiatt nem is annyira varázslatos már, mint amennyire régen lehetett. Elég nehéz volt úgy fotózni, hogy ne legyen rajta senki. A kert maga gyönyörű, mindenképpen megéri elmenni.

Irány Java!

Tizenkét nap után visszavittük Denpasar-ba Málhás Szamarat, a robogót, ami egy 82 km-es út volt. A végére már eléggé kockára ültük a popónkat. De a szabadságért cserébe megérte.
Pár busz azért jár Java szigetére, az egyikkel el is mentünk a 100km-re levő kompig. A komp 130ft-ért vitt át Java szigetére. A buszállomáson át akartak verni négyszeres áron kínált jeggyel, de mi nem hagytuk magunkat. Ezen a szigeten a sok turista miatt igen változóak az árak: egyszer nevetségesen olcsók, máskor irgalmatlanul drágák. Mi ugyan mindennek utánaolvasunk, de néha így is belefutunk egy-egy kisebb átverésbe.

Banyuwangi, ahol minden utcában van egy(-két) mecset

Ismét egy remek értékelésű, de kiábrándító szállásra érkeztünk. Naponta csak 800ft-ba került, de azért reméltük, hogy nem lesz ennyire rossz. Két szoba közül választhattunk: az egyik felett építkeztek, a másiknak nem volt ablaka, és bokáig állt benne a víz. Mi az ablakost választottuk. Aludni amúgy is esélytelen volt. A muszlim vallás egyik fellegvára ugyanis éppen Banyuwangi. A hívők pedig hajnali négykor kezdik az éneket, van, hogy egészen 7-ig tolják. Nagyon hangosan. Ennyire sok és hangos mecsetet még sehol nem hallottunk, pedig január vége óta – kivéve Balit – csak muszlim országokban vagyunk. Az itt töltött három éjszakánk ennek megfelelően nem volt a legrózsásabb. Cserébe a tulaj annyira jó fej volt, hogy mindenhova elnavigált minket, és mivel ő sem szeret feleslegesen fizetni minden látnivalóért, igyekezett kikerülni minden fizetős helyet. Van egy saját farmja, ahol rengeteg rizs, gyümölcsfák, és kókuszpálmák vannak, ráadásul az egyik pontjáról Bali is látszik, oda is elvitt.

De a pánik ide is begyűrűzött

A poszt írásakor 2020. március 20-a van. Mindenki tudja, mi volt a világban ebben az időszakban, mert a csapból ez is folyik. Hát ez a rettenet elérte Indonéziát is. Innentől kezdve sorra zárták a vulkánokat, vízeséseket, nemzeti parkokat és gyakorlatilag minden látványosságot. Ezen kívül, néhány helyi ijedten nézett ránk, mint potenciális vírushordozókra. Hiába, mindenkinek nem mondhattuk el, hogy öt hónapja vagyunk Ázsiában.

A szállásadónk azért elvitt "titkos" tengerpartokra, meg kilátópontokra, amiket lehetetlen lett volna lezárni, így valamit láthattunk is a csodálatos Java-ból, és mivel jól beszélt angolul, meg nagy "mesemondó" volt, jól szórakoztunk a társaságában. Útközben egyszer még 5kg sárkánygyümölcsöt is vettünk, 200ft-ért, tehát 40ft volt egy kg! Az alábbi képek ezeken az utakon készültek, a Red Island-nél és az Ijen vulkánról.

Váratlanul vége lett a "bulinak"

Banyuwangi-ból átvonatoztunk Probolinggo-ba, melynek közelében van a Bromo nemzeti park, szintén egy tekkintélyes vulkánnal. A vonatállomás, maga a vonat meglepően tiszta volt, enni lehetett volna a padlóról, és a környezete is ápolt volt.Java fejlettsége amúgy is egy nagyon kellemes csalódás volt, az összes eddigi látott helyhez képest.
Nagyon reméltük, hogy ezt a parkot még nem zárták be. Hiába, mert ez sem volt már látogatható. Két hetünk lett volna még a hazamenetelig. Időközben azt az információt kaptuk, hogy egyre jobban korlátozzák a légiközlekedést is. Az Emirates légitársaság pedig a Dubai-Budapest járatát március 24-ével felfüggeszti. Habár mi a Scoot-tal mentünk volna haza, az április másodikai hazautunk kezdett kérdésessé válni. Sokat tanakodtunk, hogy mi legyen, ha ottrekedünk, nem fogunk tudni menni gyakorlatilag sehova, meg az öt és fél hónap alatt azért elég sok mindent láttunk...míg Viki végül megvette a március 23-ai, utolsó bp-i gépre a jegyet. Persze mi Szingapúron keresztül mentünk, jgy összesen 30 óra alatt értünk haza. A repülőtereken elég nagy tömeg volt, és rengetegeg járatot már töröltek. Nekünk sikerült Indonéziából, és Dubai-ból is az utolsó géppel eljönni. Másnap törölték az eredetileg tervezett, április 2-ai járatunkat is. A hazaút hosszadalmas volt, de zökkenőmentes. Szeretnék még írni egy összefoglaló posztot írni a közeljövőben, kicsit összehasonlítva a négy országot. A blog pedig a következő utunkkor folytatódik...

Borneótól nagyon könnyes búcsút vettünk, hiszen több helyi és külföldi figyelmeztetése is bevált, hogy pazar élményekben lesz részünk. A maradék, Malajziában eltöltött időt egy ÉK-i, majd egy ÉNY-i szigeten töltjük el. 2020. január 10. óta csak szigeteken vagyunk, ez „merő véletlen”.
Tudni kell, hogy az egész utunkat úgy szerveztük, hogy sehol se legyünk főszezonban: kerüljük a tömeget, ne ázzunk bőrig, de ne is égjünk porrá a perzselő napon. Az utazásunk eddigi, 4 hónapja alatt ez annyira bevált, hogy csak egyetlen napon nézegettük a szoba falait. Reméltük, hogy ez így is marad a hátralevő másfél hónapban.

Már nagyon vártuk, s végre eljött: a világ egyik legjobb, ám legolcsóbb búvár-paradicsomába készültünk hat teljes napra, hogy tízszer merüljünk a mélybe: a tavaly nyáron, Gyékényesen szerzett búvártudásunkat szerettük volna elmélyíteni. Viki inkább a lebegéstechnikáján szeretett volna javítani, én pedig a mélység és a rossz látótávolság elleni fóbiámat akartam legyőzni. Ötévesen, a Széchenyi fürdőben ugyanis kiestem az úszógumiból, és elmerültem az akkor szédítő 2m-es mélységben. Összecsaptak a fejem fölött az élménymedence hullámai, végül a nővérem mentett meg (köszi, Andi!). A mélységtől, és a rossz látótávolságtól való iszonyom a búvártanfolyamon derült csak ki, az addig eltelt 32 évben nem is tudtam, hogy félek ezektől.

Perhentian Kecil – az emberi butaság fellegvára

A szárazföldtől 22 km-re északkeleten, Thaiföldhöz nagyon közel vannak a Perhentian-szigetek. Mi a Kecil-nevűre mentünk, ami malájul kicsit jelent. A szigeten nincs se áram, se víz. Esős évszakban óriási tartályokban gyűjtik a vizet, szárazban ezt használják el. Hat évvel ezelőtt volt egy remek kezdeményezés az áramproblémára, építettek egy napelemtelepet és két szélerőművet: éljen a megújuló energia! Igen ám, csak mindkettővel akadt egy kis gond: a napelemeket módszeresen lopták, így nem működnek, a szélerőműveket meg csak - mindenféle előzetes kutatás nélkül – felhányták a dombtetőre, ahol nincs elegendő szél, ezért SEMMI sem működik, tehát maradnak a „szupertakarékos” dízel generátorok...Na ezután merje nekem valaki azt mondani, hogy otthon elégtelenül működnek a dolgok! Ha ez még nem lenne elég, a dombtól építettek egy nagyon hosszú lépcsőt, ami levezet a partra. Ez megint jól hangzik, csakhogy a lépcsőfokokat sima acéllal erősítették meg, ami közé vékony betont öntöttek, a trópusi monszun éghajlat pedig méltán híres az erodáló hatásáról: a lépcső hat évvel később járhatatlan, életveszélyes! A fokok vasmerevítései elkezdtek rothadni, ezért be is omlottak rengeteg helyen. Még sincs sehol kiírva, hogy nem szabad járni rajta. Érdekes ország ez a Malajzia: van pénzük, és ha KELL, modern technológiákat alkalmaznak, Nyugatot megszégyenítő módon, de ha valami távol esik az érdekeiktől, rögtön hülyeségeket csinálnak, vagy nagyon elhanyagolják a környezetet. Emiatt kikiáltottuk a legkontrasztosabb országnak, az általunk ismertek közül.

Kalandos út a szárazföldről

A kikötőbe érve rögtön mondták, hogy sajnos ott kell aludnunk a közelben, mert a tenger annyira dühöng, hogy senki nem vállalja az utat. Ez volt az első jel, hogy nem lesz a legjobb élmény így a búvárkodás: nyugtalan tenger=rossz látótávolság. Persze akadt egy tengeri medve, aki nem hőkölt hátra holmi széltől. A hajóút egy 10 személyes, 350 lóerős „speedboat”-tal történt. 3-4 méteres hullámok voltak, a kapitány előre figyelmeztetett, hogy kemény 22 km vár ránk. Így is lett! Idáig csak filmen sikerült látni, milyen is hánykolódni a tengeren, most élőben is megtapasztalhattuk. Volt, hogy a hajó teljesen kint volt a vízből, hogy aztán újra és újra, hatalmas erővel csapódhasson bele. Mi a Vikivel jókat derültünk ezen, de egy német lányon látszott, hogy a helyszínen egyszerre veszi fel az összes vallást, hogy a lehető legtöbb istenséghez imádkozhasson az életéért. A kapitány megnyugtatta, hogy a hajó szénszálas műanyagból készült, az pedig nem tud kettétörni, csak megrepedni. Végül egyben megérkeztünk a Coral bay-be. A sziget túlsó felén, a Long beach-en 5 méteres hullámok voltak, és olyan áramlatok, hogy mind hajóval, mind úszva életveszélyes lett volna odamenni. Erről később mi is meggyőződhettünk. Elkezdtem agyalni: hogy (és hol) fogunk így búvárkodni?

A szállás

Az internetes értékelések alapján a Sea Voice Divers nevű búvársulit választottuk, ahonnan a közelben szállásoltak el minket, a Fatima Chalet-ban. Mindkettő közvetlenül a tengerparton van. Maga a szállás egy faház volt, melynek padlásán két mókus élelmiszer-raktárat rendezett be. A ház alatt pedig Johnny, a két és fél méteres gyík lakott. Ők hárman éjszakánként elég rendes bulit tudtak csapni: a két mókus hajnali háromtól veszekedett a kaján, Johnny pedig – méreténél fogva, csak hangos „köszörülőmozdulatokkal” tudott eljutni a-ból b-be. Mindezek ellenére még tudtunk is volna aludni, ám a szúnyogháló hiánya megadta a kegyelemdöfést: a szigeten 2cm-es óriásszúnyog-anyukák várták, hogy végre megetethessék kicsinyeiket a vérünkből, s eme tervüket minden éjszaka meg is valósították. Az utolsó éjszakára sikerült szereznünk egy szúnyoghálót, de addigra én sikeresen megfáztam a fülig húzott műanyagtakaró, az izzadás és a ventillátor szelének megbízható kombinációjától, a búvárpalackból beszívott száraz levegő pedig csak hab volt a tortán.

Miért NE búvárkodj Malajziában szezonon kívül, ha már tapasztalt búvár vagy?

A Sea Voice Divers-ben csupa jó kedélyű fiatal dolgozik, odaérve már az első perctől barátként kezeltek minket. Sokat nevettünk és beszélgettünk velük, de a szaktudásukkal is minden rendben volt, ha komolyabbra fordult a szó. Koci, a divemaster-ünk rengeteg tengeri élőlényt ismert, és azt is, hogy mutassa meg őket a víz alatt: látszott, hogy mennyire szenvedélyesen rajong értük. Több vaskos könyv volt a bázison, ha valamit nem tudott, addig kereste, míg meg nem találta.
Először is fel kellett frissíteni a „tudásunkat”: egy elméleti tesztet kellett megoldani, majd átbeszélni. Mi már a megérkezésünk másnapján merültünk volna, de megnyugtattak, hogy a méteres hullámok, és a nulla látótávolság nem fogja bearanyozni a víz alatti perceinket, így vártunk egy napot. Addig felfedeztük a szigetet.
Harmadik napon lemerültünk, hogy a víz alatti feladatokat gyakoroljuk, majd tettünk egy kört a korallok körül, kb. 10m-es mélységben. Ez volt a „felfrissítő-tanfolyam”. A látótávolság nem volt még az igazi, így még egy napot vártunk.
Másnap háromszor merültünk. Rögtön elsőre három, a maláj kormány által szándékosan elsüllyesztett, Fülöp-szigeteki, illegális halászhajó roncsát kellett volna látnunk, azonban 18m-en annyira rossz volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag semmit sem láttunk. Nekem viszont hatalmas diadal volt a merülés: habár háromszor akartam feljönni, és kezdtem volna ok nélkül nagyokat szívni a levegőből, hogy aztán kialakulhasson a hiperventilláció, végül nem tettem, hanem inkább legyőztem félelmeimet. A maradék két merülésen rengeteg érdekes dolgot láttunk, de sajnos nem lett sokkal jobb a látótávolság.
Sokat tanakodtunk Vikivel, hogy mit tegyünk. Arra jutottunk, hogy a magabiztosság, meg a technikánk fejlesztése miatt merülünk, amennyit lehet. Voltaképpen kevesebbe kerül, mint Gyékényesen, és ott – egy-két sügeret, naphalat, meg a szándékosan elsüllyesztett tárgyakat leszámítva – nincs semmi látnivaló, cserébe hideg a víz, és gyenge a látótávolság. Itt azért rengeteg korallt, halat, csigát, rákot, uborkát és egyebet lehetett látni. Megfogadtuk, hogy legközelebb március végén jövünk leghamarabb, addigra megnyugszik a tenger. Mindezek ellenére fantasztikus élményben volt részünk, és sokkal biztosabban mozgunk már a víz alatt, így bárhol is merülünk legközelebb, igazán élvezhető lesz. Fotókkal most nem tudok szolgálni sajnos, mert a mélységekben eltűnnek a színek, nem beszélve a zavaros vízről, és a vörös szűrő hiányáról.

LEG-ek a Perhentian Kecil-en

1. LEGolcsóbb búvárkodás
2. LEGrosszabb látótávolság
3. LEGszebb tengerpart
4. LEGnagyobb butaság
5. LEGveszélyesebb odajutás

Penang – streetfood-paradicsom sok betonnal, ahol felforr az agyad

Maláj utunk utolsó részeként eljöttünk Penang szigetére, ami a világörökség része: egyrészt a brit koloniál házakról Georgetown-ban, és az azokon lévő művészeti alkotásokról, valamint kitűnő ételeiről híres.
Penang a maláj félsziget túlsó, északnyugati felén helyezkedik el: itt már forró évszak van. Sebaj, ezt a hetet valahogy átvészeljük. Még Vietnámban fogalmazta meg egy helyi srác a forró-égövi klímát nagyon találóan. Szerinte két évszak van: a forró, és a pokolian forró. Nekünk sikerült most az utóbbit is megtapasztalni. Éjszakai busszal győztük le a 444km-es távot, a busz 3700ft volt fejenként, és igazán kényelmes, széles, ledönthető ülésekkel.

Ez egy 1000 négyzetkilométeres sziget, „fővárosa” Georgetown. Multikulturális mivolta világhírű: malájok, kínaiak, indiaiak, angolok és még ki tudja, milyen népek lakják. Ennek köszönhetően az étkezési lehetőségek korlátlanok. Nagyon kiépült a sziget szinte minden része, óriási toronyházak vannak mindenhol, még a dombok lábánál is. Rengeteg ember lakik itt, mindig nagy a forgalom. A lakosztályunk az erdő szélèn van, közvetlen buszkapcsolattal a belvàrosba, ès  reptérre, 170ft-os jeggyel. Ezt csak a robogóbérléskor, és a továbbutazáskor hasznàltuk. A teraszunkról minden reggel sok madárban gyönyörködhetünk. A leggyakoraibbak a galambok, a maláj mejnó és a szembeszomszéd klímájának kondenzvizét iszogató asian koel, ez nem tudom, mi magyarul. Utóbbi kettőnek gyönyörű az éneke, de csak reggel énekelnek, szerintem ők se bírják a hőséget.

Az „utcai művészet” negyedben tett látogatásunk során természetesen ellőttük a kötelező képeket -habár nem szeretjük követni a tömegeket - , mert ezek tényleg kihagyhatatlanok voltak!Azt beszéltük Vikivel, hogy Pest romos épületeit is jó lenne így izgalmasabbá tenni.
Ezután vacsoráztunk a „little India” negyedben, ahol tényleg egy kicsit Indiában érezheti magát az ember. Desszertként pedig ettünk egy kukoricás-babos-mazsolás krizanthém-fagyit, meg egy kávés-karamellás-babos-medvecukros izét, melyek csak itt vannak a világon (ami nem is baj).

Viki nagyon utánanézett, mely ételeket kell itt kipróbálni. A legérdekesebb desszert pedig a Cruzty nevű helyen, a magyar eredetű kürtős kalácsos fagyi volt különféle öntetekkel, melyért rajonganak a külföldiek. A fagyi nagyon finom volt, de a kalácsot kicsinek találtam. A Cruzty címe pedig: 42 Lebuh Leith, Georgetown. Az általunk bejárt országok nem bővelkednek remek desszertekben: nekünk a magyar házisüti az igazi! De itt gyümölcsökkel pótoljuk a cukormániánkat, amik nagyon zamatosak.

Penang Botanikus Kert

Természetesen itt sem hagyhattuk ki a gyönyörű botanikus kertet, ahol szerencsénkre elég közel merészkedett hozzánk egy tetőnyi maki, úgyhogy aki unja a „banánt”, az lapozzon:

A langúrok közt volt egy igazán harcias maki, aki próbált elriasztani minket, kevés sikerrel. Később csatlakozott hozzánk egy makákó-család is, akik viszont a langúrokat próbálták elhessegetni. A vàrosi makákókat nem szeretem,  mióta Vikit megharapte egy 4 éve, azokat nem is fotóztam. Egy óra múlva viszont annyira pusztító lett a hőség, hogy inkább hazamentünk.

Penang nemzeti park
Másnap a Penang szigeti nemzeti parkhoz mentünk, abban reménykedve, hogy majd a dzsungelban hűvösebb lesz, de nem lett! Mindenhonnan folyt rólunk a víz, mire elgyalogoltunk a 3,5km-re levő „Turtle-beach”-re. De megérte, hiszen megszemlélhettük a szép tengerpartot és az ottani önkéntesek munkáját. Pár kedves ember ugyanis addig noszogatott nagyobb cégeket, míg azok nem kezdtek pénzt adni a tengeri teknősök megmentésére. Ezeket a csodás lényeket szintén a kipusztulás fenyegeti: 5000 tojásból jó, ha egy teknős megéri az ivarérett kort. Ebben természetesen emberi tevékenységek is nagy szerepet játszanak. A kis házikóban prezentálva van a hüllők élete, tojásrakási szokásai és maguk az állatok is, különböző fejlettségi állapotban.

A parkból kifelé a levélzabáló langúrok, és a mindent felzabáló makákók újra megmutatkoztak. Szegény kis narancs langúrt egyedül hagyták pár percre, sírt is kétségbeesetten.

Kek Lok Si buddhista kolostor

Ez a legnagyobb a szigeten. Hatalmas komplexum egy domboldalban, mely folyamatosan épül. Lifttel is fel lehet jutni a legtetejéhez, de mi körbejártuk gyalog a nagy részét, majd felrobogtunk a szuper kilátásért a rohamosan fejlődő Georgetown-ra. Szépen ápolt kertje van, és nagyon szép, kínai stílusú épületei. Mindenképpen megér egy "misét"! A bejàratnál van egy teknősöktől hemzsegő tó, ahol kiélhettük teknős-etetési vágyunkat. Ide csak akkor jut el az ember, ha nem megy fel a lifttel.

LEG-ek Penang-ről

LEGsokszínűbb kultúra

LEGizgalmasabb gasztronómia

LEGnagyobb hőség

Rövid összegzés Malajziáról

Malajzia egy fejlett infrastruktúrával rendelkező ország. Sokan kihagyják az ázsiai útjukból: nem tudják, mekkora hiba. Talán éppen emiatt jobban is örülnek a turistáknak, és nem nézik őket pénzeszsáknak. Nagyon megtetszett nekünk ez az ország, és ha tehetjük, mindenképpen visszatérünk. Voltaképpen kellemes meglepetés volt az emberek kedvessége és a kultúra sokszínűsége (a legdurvább az volt, amikor Penangon az indiai negyednél egy kínai buddhista templomból hallgattuk a muszlim imát). A csúcsot azonban az étel jelentette: egyetlen egyszer esett meg, hogy nem ízlett valami. Az élővilág változatossága pedig minden képzeletet felülmúl, főleg Borneón.

Körutunk utolsó előtti pontja egy hónapig Indonézia lesz. Vajon sikerül-e elkerülnünk a kliséket Balin, az Instagramm-sztárok által „lelakott” vízeséseket és a hintában pucsító selfie-ket? Kíváncsian várjuk, mert ez egy általunk is régóta áhított célpont.

Kuchingot elhagyva Sandakanba repültünk. A reptérről Grab-bel mentünk a belvárosba. Nem nagyon értjük, miért ez a kiindulópontja a kelet-Borneóra érkezőknek: a Sepilok orángután - és maláj medve - farmon kívül semmi érdekes nincs a közelben, és még azok is eléggé "állatkert-szagúak". A kuchingi kínai negyed után mellbevágó volt a látvány: a lepukkantság erőteljesen jellemző erre a városra, de a hotelokra is. A főtér, és a kínai negyed szépek. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire jófejek és rendesek egyébként a borneói kínaiak, ellentétben a világban utazgató tàrsaikkal.Olyan épületek vannak a tengerparton is, közvetlenül a Sheraton hotel mellett, hogy a Hős utcai házak vidám barakkok ahhoz képest. Az emberek azonban mosolygósak, kedvesek. Egyedülálló nőknek nem javasolják éjszaka a sétát, de több fôrumon is olvastuk, hogy 10-15 év itt tartózkodás alatt sem ért senkit inzultus. A másik tényező, amire a konzuli honlap is figyelmeztet, az a kalóztámadások. Mióta kijelentették Brunei függetlenségét, és felosztották a sziget maradék, jóval nagyobb részét Indonézia és Malajzia közt, a Fülöp-szigetek nem ismeri el a maláj Borneó keleti tartományát, Sabah-t, és igényt is tart rá, amit többszöri, fegyveres támadással is bizonyított. Emiatt, és a Sulu-tenger "senkihez nem tartozása" miatt a fülöp-szigeteki Moro fegyveres ellenállás nem gyakori, de rendszeres kalóztevékenységet folytat elsősorban teherhajók ellen, pár évente elrabolnak egy-két embert is. Utoljára két éve történt ilyesmi. A közeli államok azonban összefogtak, és alkottak egy uniót a kalózok leverésére, hiszen nekik is közös érdekük az eseménymentesség.  Nos, mi inkább kihagytuk a keleti irányú hajóutakat. A modern kalózok egyébként Szingapúr és Indonézia között, valamint Szomália partjainál aktívak a mai napig.

Sandakan-közeli látnivalók

A város maga még kevésbé attraktív, mint Kuching, így célbavettük a 20km-re fekvő, Sepilok-Kabili nemzeti parkot, ahol vannak orángutánok, meg maláj medvék is, külön területeken. Motorkerékpárt hosszas kutatás árán sem sikerült jó áron találnunk, így minibusszal utaztunk. Először a Rainforest Discovery Centre-be mentünk, mert az egy érintetlen dzsungel, kiépített túraösvényekkel, és az ember jó eséllyel sokféle állattal találkozhat. A belépésünket követő 5 percben meg is pillanthattunk egy családnyi vad orángutánt. Legalább 10-15m-re voltak tőlünk, de jól láttuk őket, és még tűrhető fotókat is sikerült csinálni róluk. Az orángután-anyukának nem tetszett ez a közelség, és többszöri "támadàst" indított ellenünk: ilyenkor az ott dolgozó malájokkal együtt hanyatt-homlok menekülni kezdtünk. Amikor láttuk, hogy csak el akar minket ijeszteni, visszamentünk.A parkban még d.u. 3-ig bolyongtunk, és nagyon tetszett, mert van benne egy lombkorona-sétány is, ahol egészen 27m magasra fel lehet menni, és onnan egész máshogy fest minden. Óriásmókust láttunk a legtöbbet, de különféle madarak (főleg trogonok és piros sérós harkályok) is voltak szép számmal, és persze egyéb lények, valamint csodás növények. A parkban van: repülőkígyó, -béka, -mókus, és -maki, ezeket, és a  koboldmakit sajnos nem láttuk, mert elsősorban éjszaka aktívak, és a mi szemünk elsősorban vargányára van beállítva. Az utolsó minibusz d.u. 4-kor indult vissza, de addigra már ki is voltunk rendesen fáradva. Kettőnknek 24 myr (kb.1800ft) volt a buszút, oda-vissza.

Kinabatangan folyó, a "kis Amazonas", ahol a pusztítás kézzel fogható

Másnap elmentünk a 130km-re fekvő Sukau-ba, a Kinabatangan folyóhoz, ahol a világon egyedülálló az élővilág, itt ugyanis egy helyen él a borneói törpeelefánt a törperinocérosszal és a ködfoltos párduccal, valamint megszámlálhatatlan majommal, és persze kismillió egyéb fajjal. Mi saját szervezésben mentünk, de a spórolàs mértéke nem volt jelentős, a rizikó azonban, hogy elvisz-e valaki az utolsó 40km-en, és hogy bőrig ázunk-e, annál inkább, így ajánlható a privát transzfer, ami 50myr/fő (3700ft). A hajótúrás csomagajánlatok helyett azonban érdemes a helyszínen érdeklődni, mert a csoportos túrán több ember van a hajókon, míg a privátokon akár csak ketten. Az itteni biodiverzitás oka pedig prózai: annyi pálmaolaj-ültetvény van a szigeten, hogy a folyó körüli, megmaradt őserdőbe kényszerült ez a rengeteg állat. Az odaúton nem is kellett nézni a tájat, mert kizárólag olajpálmát lehetett csak látni. Egy helyi pedig azt mesélte, hogy az ültetvényesek zokszó nélkül lelövik, vagy megmérgezik a pálmáik közelébe férkőző -egyébként veszélyeztetett - elefántokat. Nagyon elszomorított ez minket, mert ehhez a helyhez csak az amazonasi árterületek foghatók, ha az élővilág változatosságát vesszük alapul. Indonézia pedig, Jáva szigetének túlnépesedési problémájára reagálva, egy 500ezer (!!) négyzetkm-es területnyi őserdőt tervez kiirtani Borneón, hogy pálmaolajat termelhessen, és sok embert idetelepítsen. Kellemetlen megtapasztalni, hogy az ember az eszközhasználat révén hogy vágja haza a környezetét. Nyilván fontos a megélhetés, de ez már azért elég extrém így. Nem mellesleg Borneóról szàrmazik a vilàg trópusi fáinak 50%-a.

Túrák a folyón és környékén

Ennek a barbarizmusnak "hála", a vadvilág látványára éhes turista szemei hamar "jóllaknak': a szállások reggeli, délutáni és esti túráin garantált az erdő lakóival való találka. Mi először d.u.fél négykor mentünk egy három óra hosszúra, és minimum 200 majmot, kettő növendék-krokodilt, valamint gyönyörű madarakat is láttunk az út során. A délutáni fények miatt többnyire remek fotókat sikerült készíteni, bár a krokodilok túl gyorsan eltűntek a víz alatt, így azokról semmilyet sem. A sofőr mindig nagy dérrel-durral közelítette meg az állatokat, és amelyik félénk volt, el is tűnt nyomban.  Hazafelé eleredt az eső, de ez semmit nem rontott az élményen. Mintha egy természetfilm forgatásába csöppentünk volna. Az első kép egy izgága Kingfisher-ről készült.Másnap hajnalban újabb, kétórás túra következett, a folyó felett sejtelmes köd terjengett, melyből màsfél óra múlva el is kezdett esni az eső, de minket ez sem tántorított el. Ezen a túrán két kifejlett krokodilt is láttunk feljönni levegőt venni (fotóhoz sajnos ismét túl gyorsan, pedig most a sofőr is tapintatosabb volt), de a főszereplők ismét a nagyorrú majmok voltak, ezúttal a hím is rendesebben megmutatta magát. Az új kedvenc pedig a Great Hornbill, azaz a legnagyobb testű tukán volt, mely párban repkedett a fákról ide-oda, és rekedtes hangjával felverte a hajnali csendet.A másnapi, második délutáni túra pedig a legkülönlegesebbre sikeredett, mert a szokásos majomsereg után most ezüstös, de még vöröses langúrok is voltak. Mire beesteledett, behajóztunk egy mellékágba, ami nagyon szűk volt, cserébe rengeteg állat élt mindkét partján. Legalább 30 tukánt láttunk, és egy másik, ritkán látott fajtát is, a Rhinoceros Hornbill-t is, azaz az orrszarvú tukánt is. Ezt láthatóan nem zavarta a sok olajpálma, mert éppen az egyik termését dézsmálta. Láttunk egy fa két törzse közé "ékelődött" óriàsgyíkot is.A helyiek a turizmuson kívül egy másik érdekességből is próbálnak megélni: hamis barlangokat építenek, melyekre hangszórókból szól a fecskék hangja, hogy a madarak beköltözzenek, és oda fészkeljenek. A fészek, ha nem is a legjobb minőségű, de még így is megéri vele vesződni. A közeli barlangban rengeteg ilyen madàr fészkel, és a világ legjobb fészkét ott lehet megtalálni a fecskefészek-leveshez, melynek kilója 100 eft körül mozog - gazdag kínai nők meg vannak győződve a fiatalító hatásáról -  viszont bődületes magassàgokba kell érte felmászni, és már többen meg is haltak a veszélyes akció miatt. Ezen kívül biztonsági őrök vigyáznak a fészkekre. A madár egyébként nem fecske (swiftlet), csak hasonlít rá.

A Kinabatangan folyóhoz Kota Kinabaluból és Sandakanból lehet eljutni, a hàrom napos túra ára legjobb esetben is 30 ezer forint, de nagyon megéri, hiszen a száraz évszakban az elefántok, és az orrszarvúak is lejàrnak a folyóhoz, a makákókat és nagyorrú majmokat szinte unni lehet a végére, így a vilàg egyik legizgalmasabb szafarija vàrhat ránk!

Még pár nap Sandakan-ban

Lehet, hogy a szállás állapota, vagy a belváros kosza teszi, de ez az első város az egész utunk folyamán, amit nem fogunk hiányolni. 10km-re van a Sandakan Rainforest Park, ami egy kibetonozott utakból álló pár négyzetkm-es park, de le lehet térni róluk, és máris igazi dzsungelban lehet az ember. Ezen kívül egy húsevő növényekkel tűzdelt kertet is körbe lehet járni.Hazafelé a Trig hill-re taxiztunk el, mert a dombtetőről csodaszép kilátás nyílik a dokkra és a tengerre.

Buli Sim Sim

A Buli Sim Sim nevű cölöpfalu, ami a tenger felett helyezkedik el, megéri a 60ft-ot, amennyiért a helyi busszal lehet oda eljutni. A parton derékig ér a szemét, de beljebb kerülve egyre érdekesebb a látvány: vannak komolyan felszerelt házikók, sőt, újonnan épülőket is láttunk. Az egész falu jelentős népességgel bír: legalább 30 utcája van, és egy utcában is minimum 30 ház. A beljebb eső házaknak remek kilátásuk nyílik a szemközti Berhala szigetre.

A Berhala sziget érdekessége egyébként, hogy a '70-es évek-beli, Fülöp-szigeteki fegyveres konfliktus elől menekülő Bajau nép számàra felállított menekülttábornak adott otthont, ezek az emberek a mai napi ott élnek, bár már nincs tábor, sokaknak személyazonosságuk sincsen, a maláj kormány tudomàst sem vesz róluk. Ők a tengeri cigányok. Állítólag hegyekben áll a szemét az egyébként gyönyörű szigeten, és a helyi legények azonnal megrohamozzák a turistákat egy kis alamizsna fejében. Sandakanban - a helyiek elmondása szerint - nagy gondot okoznak a Fülöp-szigeteki bevándorlók, akik egy jobb élet reményében érkeznek, sokszor fittyet hányva a törvényekre.

Kota Kinabalu

Ismét repülőre szálltunk, hogy eltölthessünk három napot Kota Kinabaluban, a 4095m magas Gunung Kinabalu lábánál. A hegy csúcsát szinte karistoltuk landoláskor.

A hegyre nem mentünk fel, mert 240eft lett volna kettőnknek, de a környéket egy maláj gyártmányú, szinte új, és meglepően jó minőségű motorral fedezzük fel, már amennyire egy ekkora környéket ilyen rövid idő alatt be lehet járni. A hatalmas hegyet mindenképpen látni szerettük volna, így elmentünk a St.Veronica dombjára, azaz a Bukit Perahu-ra, ami csupán egy 900m-es túra, de 260m szintkülönbséggel! Így bátran mondhatom, életünk legkeményebb 900m-e volt ez. 33 fok, 95%-os páratartalom, tűző napsütés segített minket a 30%-os emelkedő legyűrésében. Biztos vagyok benne, hogy többtíz dekát leadtunk. A kilátás miatt megérte felmenni. Lejönni viszont még nehezebb volt :).

Hazafelé felmentünk egy függőhídra, ami mellett egy időszakosan működő, kétes teherbírású autós híd is van. A hídról még visszapillanthattunk a nehezen bevehető dombra. Amíg fent nézelődtünk a hídon, egy robogós, miközben áthajtott az autóshídon, felintegetett nekünk, de úgy, hogy majdnem beleesett a vízbe :-))). A híd lábánál egy turistáknak rittyentett helyi előadàsba is belepillanthattunk.

Mivel még egész korán volt, egy helyi skanzen-be, és egy vízeséshez is elnéztünk. A skanzen már zárva volt, a vízesés viszont nyitva: újra kiélhettük ebbéli vágyunkat, és gyönyörködhettünk benne, óriási sziklák vették körül, és kristálytiszta vize volt.

 A vízeséstől kifelé jövet megláttunk pár sörözgető, középkorú arcot, meg is kérdeztük, mennyi egy sör. 300 ft volt egy holland dobozos, így kértünk kettőt, és odaültünk hozzájuk, majd elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy ők az Orang dusun-ok, melynek jelentése falusi ember, egyébként a helyi törzs neve. (Az orang utan egyébként erdei embert jelent, az első telepesek, meglátva a majmokat embernek hitték azokat). Nagyon kedvesek voltak, és jól beszéltek angolul. Órákig trécseltünk velük, megitattak rizsborral is, ami már erősebb volt, mint egy likőr. A végén alig akartak elengedni, meg a pár sört, amit ittunk, és egy üveg rizsbort elvitelre se engedték kifizetni. Így megígértük nekik, hogy jövőre visszatérünk jó magyar pálinkával..ezek azok az élmények, amit soha nem fogunk elfelejteni, és amik egy-egy "nyaralás" minőségét a fellegekbe emelik. Ilyenekre nem lehet befizetni utazási irodáknál..

Az utolsó napon felrobogtunk a 750m magas Kokol Hillre, ahonnan nemcsak a várost, de a nagy hegyet is lehetett látni valamelyest, ami a legtöbbször felhő-sapkában van. A hegy maga kolosszális, az előtte lévő "dombocskák" is 1500-2000 m-esek! Ezután visszaadtuk a robogót, és vártuk a következő napot, hiszen elhagyjuk a szeretett szigetet, hogy egy még kisebbre mehessünk, ahol a világ egyik híres búvárparadicsoma vár ránk.

A költségeink - azzal együtt, hogy Borneót tovàbbra sem tartjuk drágànak, de a sok helyváltoztatás sokba került -,, 13500ft/nap/2fő-re rúgnak.

Emlékszem, a 80-as évek közepén az óvodai csoporttal a gödöllői Stromfeld sétányi fogorvosnál várakozva, néztünk egy David Attenborough filmet (már akkor is öreg volt!), melyben a Mester éppen a borneói manóról mesélt. Ez a név beégett a memóriámba, és valahogy egész eddigi életemben látni szerettem volna ezt a különösen mókás lényt, mely fogságban elpusztul, ezért csak eredeti élőhelyén lehet megnézni.

Mit kell tudni a szigetről + első benyomások

Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, északi harmada pedig Malajzia két autonóm tartománya, nyugaton Sarawak, keleten Sabah, a kettő között pedig a Brunei Szultánság kapott helyet, ezek között csak útlevélellenőrzés - és pecsételés - árán lehet mozogni. Mi azért is jöttünk a maláj oldalra, mert ugyan a déli, indonéz terület még érintetlenebb dzsungeleket rejt, de ott annyira gyér az infrastruktúra, hogy sok időbe - és pénzbe - telik még kis részeket is felfedezni. Malajzián belül viszont nevetséges árakon (akár pár ezer ft-tól) lehet repülni, így a maláj terület jókora szegletét bejárhatjuk. A lakosság az őslakos iban-okon, és bidayuh-kon (és sok egyéb törzsen) kívül maláj, kínai és indiai. Az indiaiakat az angol gyarmatosítók hozták, a kínaiak pedig egy jobb élet reményében érkeztek a 18.századtól. Először aranyat ástak, majd a gyarmatosítók által, Brazíliából behozott gumifa-ültetvényeken, később pedig a kereskedelemben és az oktatásban is jeleskedtek. A maláj kormány és a földtulajdonosok (elsősorban itteni kínaiak) sajnálatos módon rengeteg őserdőt kitermeltek, és olajpálmaligeteket telepítettek a helyükre, mert az olajpálma a legjövedelmezőbb haszonnövény a trópusokon.

Kuching

Az első komolyabb város nyugatra Kuching, mely egyébként macskát jelent malájul, van macskamúzeum, szobrok, és sok cica is, de - pár modernebb építményt leszámítva - nem egy magával ragadó város. Az alábbi képeken a mecset, a vàrosháza a gyalogoshíddal, valamint a kilátás a híd màsik oldaláról láthatóak.Ez egy nagyon jó bázis idelátogatóknak, mert 30 km-es körzetben rengeteg látnivaló van. Mivel esős évszak van, az első napon szakadt az eső (110 napja tartó körutunk alatt most először fordult elő), így be voltunk zárva - az egyébként szuper - airbnb szállàsunkra (CE stay). Másnap robogót béreltünk, hogy azzal fedezhessük fel a környéket. Csak egy kétütemű, min. 35 éves Suzukijuk volt, ami azonban remekül szuperál, és kiélhetem vele gyermekkori, soha be nem teljesült Simson-vágyamat is, ráadásul olyan kényelmes, mint az otthoni 650-es túra-Hondánk. Itt annyira ritka látvány a turista motoron, hogy többen dudálnak, integetnek, mutatják, hogy "királyok" vagyunk, stb.

Az emberek

Sok, régóta itt élő kínai van, főleg a mi környékünkön. Gyakorlatilag mindenki tud angolul, mosolyog, biccent, köszön, esetleg szóba elegyedik velünk, látnivalókat ajánl, kérdezget. Nagyon kedvesek a malájok is. Egy hét alatt senki nem volt undok velünk, azt mondják, ez a félszigeti Malajziában nem így van. Sokan külön integetnek mosolyogva, motor nélkül is. Gyerekek különösen érdeklődőek, és nagyon aranyosak. Indiait eddig elvétve làttunk a belvàrosban, a bazár környékén.

Az ételek

A sok kínai miatt rengeteg kínai étel van, a  kínai konyha számunkra mindig is toplistàs volt. A maláj konyha is nagyon ízletes, változatos. Az itteni indiait még nem volt szerencsénk kipróbálni. Minden nap mást eszünk, de az ételek nagyon ízlenek. Íme, egy (300ft-os) tál étel:

Az árak Kuchingban és környékén

Úgy olvastuk, Borneón minden (jóval) drágább, mint DK-Ázsiában. Egy-két dolog valóban piszok drága: aki fel szeretne màszni a Kota Kinabalura, ami a legmagasabb hegye a szigetnek, 120ezer ft-nak megfelelő maláj pénzt kell leszurkolnia. Valamint keleten, a Teknősök szigetén egy napot 70eft alatt lehetetlen eltölteni. Ezeket (és a büntető-adós alkoholt) leszámítva itt, ÉNY-Borneón MINDEN nevetséges összegekbe kerül (egy ringgit ma kb. 74 ft), talán a gyümölcs picit drágább, mint Thaiföldön.

Taxi (Grab) reptérről 8km: 830ft ----> 11 MYR

Egy liter benzin                  : 160ft

Robogó egy napra            : 2400ft

Egy tál étel                        : 3-700ft

Ffi fodrász                        : 676ft

Legolcsóbb sör 330ml   : 400ft (kínai feketeimportos: 300ft)

Kókuszdió                    150-400ft, mérettől függően

Egy kg banán:              230ft-tól (Thaiföldön 100ft)

Semenggoh Orángután Rehabilitációs központ

A második, kevésbé esős nap délutánján elhúztunk egy többszáz hektáros nemzeti parkhoz, ahol 32 orángután szabadon lófrál, és napi kétszer gyümölcsökkel csábítják őket, hátha a turisták testközelből is láthatják ezeket a csodás élőlényeket. A központ a 80-as években indult, és háziállatként tartott, vagy elárvult makikat próbálnak visszaszoktatni a vadonba. A sikeres program után folyamatosan érkeztek az új egyedek, egészen 21 példányig, melyek kialakítottak egy "rendes" populációt, és elkezdtek szaporodni. A park bejàratától 1,3km-t kell gyalogolni be az etetőhelyig, de már a befelé vezető úton is a Jumanjiban éreztük magunkat. 30 fok, 100%-os páratartalom és feszült kíváncsiság kísért végig utunkon. Csak d.e. és d.u. van nyitva a hely, ezalatt túrázni is lehet különböző útvonalakon. Az etetés előtt rövid eligazításban volt részünk, mire számíthatunk, milyen viselkedésforma mit jelent, stb. Hasznosnak találtuk, mert ugyan megszokták az embert, de mégiscsak erős vadállatokról van szó. Az etetőhelyhez további 200m-t kellett gyalogolni, és mivel ez a dzsungel teljesen màshogy néz ki, mint az eddig látottak, és egyre izgatottabbak lettünk, a hangulat már-már az első Jurassic Parkhoz volt hasonlítható, T-rex nélkül. Az ott dolgozók nagyon vicces tarzan-hangon hívták az állatokat, melyek végül nem jöttek el, mert most érik vadon a sok gyümölcs, és ha nem éhesek, minek is jönnének? Viszont voltak krokodilok ketrecben, és kancsókák (húsevő növények) szabadon. Az első kép a majmok remélt helyét ábrázolja.

Kubah nemzeti park

Szintén vállalható távolságon belül fekszik ez a nemzeti park is, mely dimbes-dombos, és változatos erdejéről, valamint vízeséséről híres. A nemzeti parkokba itt is többet fizet a külföldi, de "csak"  a duplájàt, de max. az ötszörösét a helyiekhez képest. Így 1500ft a legtöbb-be a díj, ami nem vészes. Aznap két túraútvonalat tettünk magunkévá, összesen 8 km hosszan. A végére már minden alkatrészünkből folyt a víz, hiába az "alacsony" - 28-30 fokos - hőmérséklet, az Egyenlítő közelében új értelmet nyer a magas páratartalom. Útközben semmilyen főemlőssel sem, ám rengeteg, különféle bogárral és csúszómászóval, valamint egy repülő gyíkkal is találkoztunk, íme ezekről néhány kép (az ezerlábúak min.30 cm-esek voltak):

Santubong hegyi túra

A trópusi 8km az egy bükki, tavaszi 30-asnak felelhetett meg, így másnap csak később tápászkodtunk fel, ezért a 810m magas, nagyon meredek Santubong-hegy csúcshódítása eleve ki volt zárva, mert a túra átlagos ideje 6-8 óra. De van egy körtúra is, mely 2,5km hosszú, amit egy varázslatos színekben pompázó  vízesés, meg egy hosszabb függőhíd is "tarkít". A belépés díjtalan. Jártunk már egy-két erdőben, de ez volt a legszínesebb, amit eddig láttunk. Minden 20m-en változott a táj, és olyan gyönyörű színek voltak, hogy azt nem lehet tovább ragozni se, így győzödjetek meg róla magatok a képekből :-). Az úton találkoztunk két ezüstös langúr családdal is, melyek érdekessége, hogy a kisded szőre narancssárga, szemben a felnőttek szürke bundájával, amit sajnos még nem sikerült lefotózni, mert hiába követtük őket, fent voltak 10-15m magasan, és a rengeteg lomb, meg a szembesütő fény nem a legkedvezőbbek a nyerő fotó szempontjából. A túra után megpróbáltunk egy hajós kirándulásra benevezni, ahol krokodilokat, majmokat, és esetleg rózsaszín édesvízi delfineket lehetett volna megfigyelni, de a helyszíni, fejenkénti 12 ezer ft-os díjat (irodán keresztül 18eft lett volna) húzosnak találtuk, így letettünk róla.

Bako (de nem Bakony) nemzeti park

Kuching legrégebbi nemzeti parkja a Bako, mely - csakúgy, mint a Santubong hegy - egy félszigeten helyezkedik el, de csak a víz felől közelíthető meg, mert a szárazföldi oldal mocsaras. Borneó egyébként is egy hatalmas mocsár, a régebbi, nem lemezalapos házak igencsak düledeznek, az utak nagyon hepehupásak. A kis területnek köszönhetően garantált a vadállatokkal a nulladik típusú találkozás, így kezdett kibontakozni a gyerekkori álom megvalósulása. 18 túraútvonallal kecsegtet a félsziget, de a beszámolók szerint már rögtön a bejáratnál majmok, kígyók, gyíkok és vaddisznók "szedik a belépőt", ami egyébként az (elvileg) félórás hajóúttal együtt 4500ft/fő.

Reggel 8:30-ra értünk a kikötőbe, de ott sajnos azzal fogadtak, hogy durva apály van, és 11:30-ig várni kell a túl alacsony vízállás miatt. Eléggé letörtek lettünk, hogy hiábavaló volt a háromnegyed órás (kb.30km) "ánuszmasszázs" a kétütemű Suzukival. Erre az egyik sofőr azt mondta, sebaj, elvisz minket, de iparkodjunk, különben megfeneklik a hajó. Egy 85 lóerős, Yamaha-motoros csónakkal padlógázzal téptünk a saras pocsolyában, hogy odaérjünk a bejárathoz. Már elég közel jártunk, amikor megláttunk két felakadt hajót, akkor már tudtuk, hogy ránk se vár más. Kisvártatva a propeller már a sárban szenvedett, és megálltunk. Ketten fiúk kiszálltunk, és toltuk a ladikot a bokáig érő sárban. Kicsit para volt, tudván, a közelben krokodilok tanyáznak. A víz azonban egyre alacsonyabb lett, így a három hölgynek is ki kellett szállnia (Viki magától, az olasz, és az indiai leány hosszas unszolásra tették ezt meg), így már hatan toltuk a lélekvesztőt, ami felért egy autótolással. 100m múlva már üresen is megfeneklett, így kénytelenek voltunk a sártengerben kicuppogni a partra, ami még kb. 500m-re lehetett.Közben csatlakozott hozzánk egy másik "tengerész-gyalogos hadosztály" is, így 12-en dagasztottuk a sarat, ami vicces is volt, meg fárasztó is egyben, egészen az utolsó 100m-ig, amikor egyre mélyebbre süllyedtünk a sárban.  Kezdett reménytelenné válni a helyzet, hiszen kimenni nem mertünk, ha visszamegyünk a hajóhoz, még több időt vesztettünk volna, a sár viszont csak befelé volt járható.Rövid szenvedés utàn megérkeztek a hajósofőrök is, akik megmutattàk nekünk a "legjobb", kifelé vezető utat, ahol az európaiak csak combtőig, a malájok derékig süppedve közeledtek a célhoz. Azalatt már szilárd volt a talaj. A park bejáratához érve megnyugtattak, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert a tegnapi csoportok egyike félúton 2,5 órán át vesztegelt, ami viszont túl messze lett volna gyalog.

Ezután az "érdekes" kaland után, reggel 10-re értünk a parkba, ahol szerencsére azonnal a karjainkba futottak a látnivalók. Viperák pihentek a bokron (szerintünk direkt nekünk tették oda),,ezüstös langúrok narancsos kicsinyeikre vigyáztak a fák tetején,borneói manók ágakon üldögélve zabálták a fák leveleit. A nagyorrú majmok gyomrukban egyébként olyan baktériumflórával rendelkeznek, hogy még a halálosan mérgező növényeket is képesek megemészteni. Megérkeztünk a Kánaánba. Kettő rövidebb (összesen 3km) túrát meg is tettünk, ahol egy kígyót, gyalogló halat (mudskipper) és pár madarat leszámítva "semmit" sem láttunk, de az érintetlen dzsungel látványa mellett már nem is kellett vizuális inger, mert az önmagában is elkápráztatott minket.

A nemzeti park központjánál ebédeltünk egy olcsót, de felejthetőt, miközben egy varacskosdisznó társaságát élvezhettük. Délután 3-kor indult vissza a hajó, addig még gyönyörködtünk a nagyorrú majmok akrobatikus mozdulatain, és derültünk mókás kinézetükön. A dagály és a szél addigra óriási hullámokat generált, így visszafelé sem volt zökkenőmentes az utunk. Olyannyira, hogy a taréjokon le kellett lassítani a hajót, különben kettétört volna. Mi ennek ellenére nagyon élveztük. A kikötő után ittunk egy életmentő kókuszvizet, mert nagyon ki voltunk tikkadva, majd hazamentünk megfürdeni, hiszen ismét úsztunk az izzadságban.

Vendégségben a Biduyah-knál

Utolsó napunkon nekilódultunk délre, közel az indonéz határhoz, ahol egy tradícionális, ún. longhouse turistalátványosságként látogatható, ahol - kis szerencsével - a helyi, többszáz éve egy helyen élő Bidayuh törzs életébe is be lehet tekinteni. Az utat dzsungellal  borított hegyek ölelték körbe, fel-le, jobbra-balra kanyargott. Ha nem lenne teljesen kipurcanva a motor hátsó rugója, még élveztük is volna. Mivel nem fogadtunk magunk mellé senkit, aki körbevezetett volna, eleinte csak téblàboltunk fel-alá, amit meglátott az egyik lakó, a 73 éves James, aki egy dísznek megtartott lakàsba invitált be minket, és 1,5 órán át mesélt nekünk a törzséről, ami fantasztikus élmény volt.Az itteni őslakos törzseket az első angol telepes, James Brooke a  'Land-dayak' névvel illette. Mivel temérdek emberi koponyát találtak náluk, elterjedt róluk, hogy fejvadàszok, ami csak részben volt igaz, mert "csak" a legyőzött ellenség fejét vitték haza, szuvenírnek. Erről tanuskodik az egyik házban hagyott "koponya-kiállítás" is.

Ezek a "hosszú-házak" egymás mellé épült, de egymásba nyíló lakàsok voltak, így nőttön nőttek, és kialakult a longhouse. A lakásokban egy légtér volt, magánszféra teljesen ki volt zárva. Amikor kopogtatott az ellenség, volt idő a belső ajtókon összecsődíteni a szomszédokat az ellentámadàsra. A törzs tagjai csalàdtagként tekintettek egymásra, és mindenben segítették is egymást.  A természetes alapanyagok és a hagyományok pedig a mai napig meghatározzák hétköznapjaikat.

A házban a 80-as évekig nem volt folyóvíz, bambuszcsövekben hordták a patakból a friss vizet, wc-re pedig a férfiak a folyóra, a nők a kert végébe jártak. S hogy miért nem borított be mindent a fekália, arra egyszerű a magyarázat: a disznók eltakarítottak mindent. Ez volt ám az újrahasznosítás! James elmondàsa szerint sosem volt senki beteg a disznóhústól. 

A régi időkben sokat jártak a vàrosba, eladni a portékájukat, és a folyó volt az egyetlen út, amin mehettek. Igen ám, de két óriàsi probléma volt ezzel: száraz évszakban sokszor tolni kellett a hajót, így a 60km-es út akár két naposra is megnyúlhatott, a màsik pedig a kb.félúton levő krokodiltanya. A törzs a brit kolonizáció előtt politeista volt, így bármihez imàdkozhattak. A krokodilról úgy tartották, valaha ember volt, így nagypapának szólították. Ahányszor útjukba akadt egy, elkezdtek beszélni hozzá: -Nagypapa! Mi szegény, rendes dolgos emberek vagyunk, kérlek, ne bànts minket!- Igaz, vagy sem, James sosem hallott a törzsön belül krokodiltámadàsról, pedig itt aztán szinte minden édesvíz közelében vannak.

James meghívott minket egy rizspálinkára is, majd mesélt a királykobráról, a pitonról, meg a Brexitről. Adtunk neki pár ringgitet, alig akarta elfogadni, de nekünk megérte egy helyi öreg sztorijait hallgatni egy esetleg felkészületlen idegenvezető helyett.

Történetünk Sandakan-ban, Sabah tartományban, Borneó északkeleti csücskében folytatódik majd, ahol nagy reménységgel készülünk további "vad kalandokra", és testközelből szemlélhetjük meg a borneói valóságot, hiszen a belváros közepén van a szállàsunk! Vajon eloszlik-e a kezdeti rózsaszín köd?

BREAKING NEWS 2020.02.04: Sokan kérdezitek, mi a helyzet a vírussal: mi jól vagyunk, nincs rossz közhangulat sem, a reptereken minimálisan több emberen van maszk az átlagosnál, meg Kuala Lumpurban és Borneón hőkameráznak is. Egy konkrét beszélgetést is elcsíptünk: egy török lány éppen elhagyta volna Thaiföldet, mivel azonban 14 napon belül járt Kínában, nem engedték a térségben Malajzián kívül SEHOVA sem repülni. Borneóra jövet ki kellett töltenünk egy kérdőívet, és mivel Thaiföldről érkeztünk, megmérték a lázunkat, majd továbbengedtek. Mindenhol ki volt írva a reptéren, hogy ha jártál Kínában 14 napon belül, a nemzeti parkok helyett egy kórházi karantén vendégszeretetét élvezheted.

Koh Muk

Koh Lanta-t elhagytuk egy expressz hajóval (a Lanta Petpailin nevű társasággal jöttünk - érdemes több irodában is érdeklődni, nekünk 500thb/fő volt az út hoteltranszferrel, de lehet, hogy az irodában személyesen vásárolva még olcsóbb -, hogy magunkévá tegyük Koh Muk-ot, a nem túl nagy, ám állítólag Lanta-nál még lazább, nagyon szép kis szigetet, ahova elsősorban az Emerald Cave, vagyis a Smaragd barlang miatt mennek a népek.Az egész sziget mindössze 3x5km-es, és a szállásokat leszámítva dzsungel, -vagy gumifaültetvény borítja. Robogóhoz erősített kordé jellegű felépítményeken szállítanak szinte mindent, autó csak elvétve látható. Emiatt a forgalom is gyér. Az egésznek van egy nyugodt hangulata, az itteni emberek kedvesek és segítőkészek. Nem kaptak még vérszemet, hogy lehúzzák a vendégeket (pl. a szállàsunkon ingyen töltötték után a vizespalackunkat). Pedig nekik is csak pár hónapjuk van a bevétel megszerzésére: májustól októberig (de akár decemberig) brutális esőzések, nagy szél, és hatalmas hullámok teszik szinte lehetetlenné a hajóforgalmat. A mi szállásunk neve PhusamBig resort, ahol egy különös véletlennek, vagy a Booking.com átmeneti hibájának köszönhetően napi 4eft-ért szálltunk meg egy csinos kis bungalóban, 21eft helyett. Kalyiba van már 3eft körül is, de az árak inkább 10eft-tól indulnak.

A Mong bár és a magyar pálinka

Első délután elgyalogoltunk a 800m-re fekvő Garnet beach-re, ahol először sznorkeleztünk, ami a planktonhadakat (rossz látótáv) leszámítva fantasztikus élmény volt, a naplemente közben pedig a Mong bar-ban vacsoráztunk, koktélozgattunk.

Az ételek és az italok nagyon finomak voltak, és annak ellenére, hogy kis szigeten, tengerparton vagyunk, darabonként csak 800ft-ba kerültek. A tulajdonosok kedves, barátságos emberek, egész jól beszélnek angolul. Miután 5 szavas thai tudásomat büszkén bemutattam, megkérdezték, honnan jöttünk. Ahogy kimondtam, hogy Hángöri, egyből felcsillant a szemük (pedig a kérdezők döntő többségének halovány fogalma sincs, hogy létezik egy ilyen ország is). Történt ugyanis, hogy honfitársaink korábban itt jártak, és pálinkával alaposan leitathatták az étteremben dolgozókat, így ez számukra egy örök emlék maradt. Ha valaki esetleg jönne ide, mindenképpen hozzon magával pálinkát, nehogy "elfelejtsék" a magyarokat ezen a kis trópusi szigeten.

Morakot (Emerald) Cave - Smaragd barlang

Ezen az apró helyen egy komolyabb látnivaló van, ez pedig az Emerald Cave. Csak hajóval (vagy kajakkal, "halaknak" úszva) közelíthető meg, és a legfontosabb, hogy reggel 9 előtt, vagy délután 4 után érdemes érkezni, mert ebben a periódusban nem támadják a csoportok. Kajakot bérelni 800-1000ft-ért lehet óránként a Garnet beach-en, ami a legközelebb van a barlanghoz. Mi reggel 7:30-ra, nyitásra mentünk a partra, a tenger nyugodt volt, 20 percnyi sportos evezés után oda is értünk a barlang bejáratához, ahol már voltak páran. Figyelni kell a vízállást is, mert dagályban csak úszva (apályban akár kajakkal) lehet bemenni ehhez a csodás természeti képződményhez. Egy 80m-en át tekergő alagúton (tengeri barlangon) lehet bejutni, bent pedig gyönyörű a látvány: egy saját kis tengerpart, dzsungellel és sziklákkal körbevéve. Az apálynak és a nap beesési szögének "köszönhetően" nem csodálhattuk meg a víz smaragd színét, de ez cseppet sem vette el a kedvünket, mert összesen 11 ember volt a barlangban, akikből a 7 hangos olasz hamar le is lépett, így fél órán át csak négyen voltunk ott. A hely érdekességei, hogy vannak növények, melyek csak itt nőnek, és hogy a kalózok annak idején itt tárolták a zsákmányukat, amíg el nem adták őket. Az egész "túra" másfél órát vett igénybe. A nap hátralevő részében sznorkeleztünk, és heverésztünk. Az első kép forrása: gotothailand.com

Koh Muk viewpoint

A kevés látnivaló egyike egy dombtető, ahonnan nyugatra, és keletre is egész jó a kilátás, ráadásul a terület tulajdonosa szépen karban is tartja a környéket. Elég meredek az út felfelé, de szerencsére nem túl hosszú. Napelemes telefontöltő, feltöltött hűtőgép becsületkasszával, és függőágyak gondoskodnak a túrázók kényelméről. A környékbeli fákon csodaszép madarak (beók) dalolva udvarolnak egymásnak, szóval elég idilli a környezet. Szépséges madarak (angolul: brown-throated & olive-backed sunbird) egyébként reggelente a bungalónk előtti díszgyömbérek nektárját is előszeretettel iszogatják, ezeket is sikerült lencsevégre kapni.

Újabb kajaktúra a sziget északi csücskéhez

Utolsó napunk reggelén leslattyogtunk a kedvenc partunkra, és behuppantunk a kajakba, majd észak felé vettük az irányt. A bérlős elmondása szerint több helyen érdemes megállni sznorkelezni, így is tettünk. Az északi foknál volt egy barlang is, ami a fekvése miatt megközelíthetetlen volt, így csak kikötöttük a kajakot, és nézegettük a halakat. Elég erőteljes áramlatba kerültünk, így inkább továbbálltunk. A következő képek ezen a kb. 6 km-es túrán készültek, három különböző megállóval. Bohóc-, papagáj-, és diszkoszhalak voltak a főszerepben. Bocs' a minőségért, egy öreg gopro-val operálunk, és sokszáz képből sikerül csak egy-egy.

A nap hátralevő részében pihentünk, és a szigetek közti, illetve az 5 nappal később esedékes, Krabi repülőtérhez vezető utazásunkat szerveztük. Az, aki nem csinál ilyesmit, mert utazási irodákra hagyja a szervezést, el sem tudja képzelni, mennyi időbe telik a jegyeket, utakat, szállásokat lefoglalni, mindennek utánanézni, pénzfelvételtől a sim-kàrtyán át a közlekedési lehetőségekig. Ugyanakkor izgalmas tevékenység is, és nem utolsó sorban bődületes mennyiségű pénzt lehet így spórolni, ami nekünk, mivel nem robbantottunk bankot, nagyon fontos.

Koh Kradan, a sznorkelparadicsom

Thaiföldön összesen 3 hónapot töltöttünk el, és gyakorlatilag az egész országot bejártuk egy-két tartományán kívül. Az ország felfedezését az egyik legdrágább, legezotikusabb szigeten, Koh Lipe-n szerettük volna zárni, de olyan sok rosszat olvastunk róla (teljes kiépítettség, túl sok szállàs -és ember, stb.), hogy az utolsó pillanatban lemondtuk a szobát, így először könyvelhettünk el 10eft bukást (a napi átlagunk még mindig 13eft alatt van), és a Koh Muk-kal szemközti Koh Kradan-t választottuk, mely szezonon kívül teljesen lakatlan, és megfelelt az igényeinknek: türkizkék tenger, érintetlen dzsungel, nulla infrastruktúra, nagy korallzátony. A sziget kb.4 km hosszú, ebből màsfél járható, szélessége kb.500m. Kettő darab személy -és teherszállító eszköz van rajta, és egyetlen "út":Áram csak generátorral van, és wifi is elvétve. A szállások az 5eft-os sátortól a 150eft-is bungalóig terjednek. Mi a màsodik legolcsóbb faházban vagyunk, napi 10eft-ért. Az étel a nemzeti parknál olcsó (700-1000ft), többi helyen helyi viszonylatban nagyon drága (2-5eft). Hajók csak a korallokon kívül állhatnak meg, így nem zavarjàk a fürdőzőket.

Elhatároztam, hogy felmászok egy pálmafára.

De amikor megláttam ezt,

Inkább egy màsikat vàlasztottam.

Az egész szigeten 3 partszakasz van, ebből kettőn csodaszép korallzátony van. Ide minden nap érkezik jó sok turista, szigettúrák keretében. Azt is a fejembe vettem, hogy úgy teszek, mint az összes pózoló életmódtanácsadó-youtuber-ön(-és köz)megvalósító "influenzer," és pózolok egyet hintában.

Sunset beach

Első este öt perc séta árán átmentünk a Sunset beach-re, ahol életünk egyik legszürreálisabb naplementéjében volt részünk. Ilyen színeket ritkán látni..

Kradan + Ao nieng beach

Apálynàl rengeteg medúza van a part közelében, de nem bàntanak, viszont nem néznek ki vmi jól (én viszolygok tőlük). Ezeken átgázolva azonban egy gigantikus akváriumban érezhetjük magunkat. Dagálykor viszont csökken a látótàvolság, és a korallzátony is messzebb kerül, így érdemes reggelente sznorkelezni, és több napra jönni, így teljesen el lehet kerülni a tömeget. A nép egyébként is két szakaszon koncentrálódk : a Kradan Beach Resorttól északra és a nemzeti parktól délre. A képen a déli, "speedboat-szekció" látható. Ők d.u. kettőre elpàrolognak.

És hiába vannak kétszázan, ebből százan csak esznek, a többiek sznorkeleznek, és a korallzátony is nagyon hosszú. A víz alatt a legváltozatosabb fajokkal lehet talàlkozni, kb.5 féle medúza, megszámlálhatatlan számú hal, barracuda, muréna, óriáskagylók és még ki tudja, mik. Egyszer még egy 2m-es tonhalat is láttunk. Négy napon át napi 4-5 órát töltöttünk a vízben, egyik nap még enyhén tengeri betegek is lettünk a nagy hullámoktól.. Màst nem is lehet csinálni itt, csak feküdni a hófehér homokban, vagy bent lenni a vízben. Ha csak 10 napunk lenne nyaralni, erre a két szigetre jönnénk, itt aztán garantált a kikapcsolódás.

Utolsó - de az egyetlen - thai mizéria

Mielőtt elrepültünk volna Malajziába, egy éjszakát még Krabin töltöttünk, a reggeli gépet ugyanis lehetetlen lett volna a szigetről elérni. 30 napot lehet vízummentesen ott tölteni, és minden egyes nap túltartózkodàs után 5000ft-ot kell fizetni. Nekünk így jött ki valahogy a lépés, és a fórumokon is azt írják, egy nap (esetünkben 7 óra) miatt nem kell büntetésre számítani, ránk azonban lesújtott a thai vasszigor: az országot február 3-án kellett volna elhagynunk, a tiszt pedig nem engedett a huszonegyből: kíméletlenül bevasalta rajtunk a tízezer ft-nak megfelelő összeget. Bár most jó ideig nem tervezünk Thaiföldre menni, legközelebb majd jobban figyelünk, meg aki esetleg jönne, az nehogy így járjon. Ugyanakkor lehettek volna elnézőbbek is a 31.nap hajnalán, picit rossz szájízzel hagytuk el az országot.

Ezzel, a négy repülőjeggyel Borneóra Kuala Lumpur-i átszállással, taxival, kajával, a 8 napi szállással Kuchingon felugrott a napi átlag 13500ft-ra, KETTŐNKNEK..

A következő posztok Borneóról készülnek majd, és előre "szólok", hogy aki nem kedveli a természetet, és a trópusi állatokat-növényeket, az nehogy olvassa a blogot :-).