Emlékszem, a 80-as évek közepén az óvodai csoporttal a gödöllői Stromfeld sétányi fogorvosnál várakozva, néztünk egy David Attenborough filmet (már akkor is öreg volt!), melyben a Mester éppen a borneói manóról mesélt. Ez a név beégett a memóriámba, és valahogy egész eddigi életemben látni szerettem volna ezt a különösen mókás lényt, mely fogságban elpusztul, ezért csak eredeti élőhelyén lehet megnézni.

Mit kell tudni a szigetről + első benyomások

Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, északi harmada pedig Malajzia két autonóm tartománya, nyugaton Sarawak, keleten Sabah, a kettő között pedig a Brunei Szultánság kapott helyet, ezek között csak útlevélellenőrzés - és pecsételés - árán lehet mozogni. Mi azért is jöttünk a maláj oldalra, mert ugyan a déli, indonéz terület még érintetlenebb dzsungeleket rejt, de ott annyira gyér az infrastruktúra, hogy sok időbe - és pénzbe - telik még kis részeket is felfedezni. Malajzián belül viszont nevetséges árakon (akár pár ezer ft-tól) lehet repülni, így a maláj terület jókora szegletét bejárhatjuk. A lakosság az őslakos iban-okon, és bidayuh-kon (és sok egyéb törzsen) kívül maláj, kínai és indiai. Az indiaiakat az angol gyarmatosítók hozták, a kínaiak pedig egy jobb élet reményében érkeztek a 18.századtól. Először aranyat ástak, majd a gyarmatosítók által, Brazíliából behozott gumifa-ültetvényeken, később pedig a kereskedelemben és az oktatásban is jeleskedtek. A maláj kormány és a földtulajdonosok (elsősorban itteni kínaiak) sajnálatos módon rengeteg őserdőt kitermeltek, és olajpálmaligeteket telepítettek a helyükre, mert az olajpálma a legjövedelmezőbb haszonnövény a trópusokon.

Kuching

Az első komolyabb város nyugatra Kuching, mely egyébként macskát jelent malájul, van macskamúzeum, szobrok, és sok cica is, de - pár modernebb építményt leszámítva - nem egy magával ragadó város. Az alábbi képeken a mecset, a vàrosháza a gyalogoshíddal, valamint a kilátás a híd màsik oldaláról láthatóak.Ez egy nagyon jó bázis idelátogatóknak, mert 30 km-es körzetben rengeteg látnivaló van. Mivel esős évszak van, az első napon szakadt az eső (110 napja tartó körutunk alatt most először fordult elő), így be voltunk zárva - az egyébként szuper - airbnb szállàsunkra (CE stay). Másnap robogót béreltünk, hogy azzal fedezhessük fel a környéket. Csak egy kétütemű, min. 35 éves Suzukijuk volt, ami azonban remekül szuperál, és kiélhetem vele gyermekkori, soha be nem teljesült Simson-vágyamat is, ráadásul olyan kényelmes, mint az otthoni 650-es túra-Hondánk. Itt annyira ritka látvány a turista motoron, hogy többen dudálnak, integetnek, mutatják, hogy "királyok" vagyunk, stb.

Az emberek

Sok, régóta itt élő kínai van, főleg a mi környékünkön. Gyakorlatilag mindenki tud angolul, mosolyog, biccent, köszön, esetleg szóba elegyedik velünk, látnivalókat ajánl, kérdezget. Nagyon kedvesek a malájok is. Egy hét alatt senki nem volt undok velünk, azt mondják, ez a félszigeti Malajziában nem így van. Sokan külön integetnek mosolyogva, motor nélkül is. Gyerekek különösen érdeklődőek, és nagyon aranyosak. Indiait eddig elvétve làttunk a belvàrosban, a bazár környékén.

Az ételek

A sok kínai miatt rengeteg kínai étel van, a  kínai konyha számunkra mindig is toplistàs volt. A maláj konyha is nagyon ízletes, változatos. Az itteni indiait még nem volt szerencsénk kipróbálni. Minden nap mást eszünk, de az ételek nagyon ízlenek. Íme, egy (300ft-os) tál étel:

Az árak Kuchingban és környékén

Úgy olvastuk, Borneón minden (jóval) drágább, mint DK-Ázsiában. Egy-két dolog valóban piszok drága: aki fel szeretne màszni a Kota Kinabalura, ami a legmagasabb hegye a szigetnek, 120ezer ft-nak megfelelő maláj pénzt kell leszurkolnia. Valamint keleten, a Teknősök szigetén egy napot 70eft alatt lehetetlen eltölteni. Ezeket (és a büntető-adós alkoholt) leszámítva itt, ÉNY-Borneón MINDEN nevetséges összegekbe kerül (egy ringgit ma kb. 74 ft), talán a gyümölcs picit drágább, mint Thaiföldön.

Taxi (Grab) reptérről 8km: 830ft ----> 11 MYR

Egy liter benzin                  : 160ft

Robogó egy napra            : 2400ft

Egy tál étel                        : 3-700ft

Ffi fodrász                        : 676ft

Legolcsóbb sör 330ml   : 400ft (kínai feketeimportos: 300ft)

Kókuszdió                    150-400ft, mérettől függően

Egy kg banán:              230ft-tól (Thaiföldön 100ft)

Semenggoh Orángután Rehabilitációs központ

A második, kevésbé esős nap délutánján elhúztunk egy többszáz hektáros nemzeti parkhoz, ahol 32 orángután szabadon lófrál, és napi kétszer gyümölcsökkel csábítják őket, hátha a turisták testközelből is láthatják ezeket a csodás élőlényeket. A központ a 80-as években indult, és háziállatként tartott, vagy elárvult makikat próbálnak visszaszoktatni a vadonba. A sikeres program után folyamatosan érkeztek az új egyedek, egészen 21 példányig, melyek kialakítottak egy "rendes" populációt, és elkezdtek szaporodni. A park bejàratától 1,3km-t kell gyalogolni be az etetőhelyig, de már a befelé vezető úton is a Jumanjiban éreztük magunkat. 30 fok, 100%-os páratartalom és feszült kíváncsiság kísért végig utunkon. Csak d.e. és d.u. van nyitva a hely, ezalatt túrázni is lehet különböző útvonalakon. Az etetés előtt rövid eligazításban volt részünk, mire számíthatunk, milyen viselkedésforma mit jelent, stb. Hasznosnak találtuk, mert ugyan megszokták az embert, de mégiscsak erős vadállatokról van szó. Az etetőhelyhez további 200m-t kellett gyalogolni, és mivel ez a dzsungel teljesen màshogy néz ki, mint az eddig látottak, és egyre izgatottabbak lettünk, a hangulat már-már az első Jurassic Parkhoz volt hasonlítható, T-rex nélkül. Az ott dolgozók nagyon vicces tarzan-hangon hívták az állatokat, melyek végül nem jöttek el, mert most érik vadon a sok gyümölcs, és ha nem éhesek, minek is jönnének? Viszont voltak krokodilok ketrecben, és kancsókák (húsevő növények) szabadon. Az első kép a majmok remélt helyét ábrázolja.

Kubah nemzeti park

Szintén vállalható távolságon belül fekszik ez a nemzeti park is, mely dimbes-dombos, és változatos erdejéről, valamint vízeséséről híres. A nemzeti parkokba itt is többet fizet a külföldi, de "csak"  a duplájàt, de max. az ötszörösét a helyiekhez képest. Így 1500ft a legtöbb-be a díj, ami nem vészes. Aznap két túraútvonalat tettünk magunkévá, összesen 8 km hosszan. A végére már minden alkatrészünkből folyt a víz, hiába az "alacsony" - 28-30 fokos - hőmérséklet, az Egyenlítő közelében új értelmet nyer a magas páratartalom. Útközben semmilyen főemlőssel sem, ám rengeteg, különféle bogárral és csúszómászóval, valamint egy repülő gyíkkal is találkoztunk, íme ezekről néhány kép (az ezerlábúak min.30 cm-esek voltak):

Santubong hegyi túra

A trópusi 8km az egy bükki, tavaszi 30-asnak felelhetett meg, így másnap csak később tápászkodtunk fel, ezért a 810m magas, nagyon meredek Santubong-hegy csúcshódítása eleve ki volt zárva, mert a túra átlagos ideje 6-8 óra. De van egy körtúra is, mely 2,5km hosszú, amit egy varázslatos színekben pompázó  vízesés, meg egy hosszabb függőhíd is "tarkít". A belépés díjtalan. Jártunk már egy-két erdőben, de ez volt a legszínesebb, amit eddig láttunk. Minden 20m-en változott a táj, és olyan gyönyörű színek voltak, hogy azt nem lehet tovább ragozni se, így győzödjetek meg róla magatok a képekből :-). Az úton találkoztunk két ezüstös langúr családdal is, melyek érdekessége, hogy a kisded szőre narancssárga, szemben a felnőttek szürke bundájával, amit sajnos még nem sikerült lefotózni, mert hiába követtük őket, fent voltak 10-15m magasan, és a rengeteg lomb, meg a szembesütő fény nem a legkedvezőbbek a nyerő fotó szempontjából. A túra után megpróbáltunk egy hajós kirándulásra benevezni, ahol krokodilokat, majmokat, és esetleg rózsaszín édesvízi delfineket lehetett volna megfigyelni, de a helyszíni, fejenkénti 12 ezer ft-os díjat (irodán keresztül 18eft lett volna) húzosnak találtuk, így letettünk róla.

Bako (de nem Bakony) nemzeti park

Kuching legrégebbi nemzeti parkja a Bako, mely - csakúgy, mint a Santubong hegy - egy félszigeten helyezkedik el, de csak a víz felől közelíthető meg, mert a szárazföldi oldal mocsaras. Borneó egyébként is egy hatalmas mocsár, a régebbi, nem lemezalapos házak igencsak düledeznek, az utak nagyon hepehupásak. A kis területnek köszönhetően garantált a vadállatokkal a nulladik típusú találkozás, így kezdett kibontakozni a gyerekkori álom megvalósulása. 18 túraútvonallal kecsegtet a félsziget, de a beszámolók szerint már rögtön a bejáratnál majmok, kígyók, gyíkok és vaddisznók "szedik a belépőt", ami egyébként az (elvileg) félórás hajóúttal együtt 4500ft/fő.

Reggel 8:30-ra értünk a kikötőbe, de ott sajnos azzal fogadtak, hogy durva apály van, és 11:30-ig várni kell a túl alacsony vízállás miatt. Eléggé letörtek lettünk, hogy hiábavaló volt a háromnegyed órás (kb.30km) "ánuszmasszázs" a kétütemű Suzukival. Erre az egyik sofőr azt mondta, sebaj, elvisz minket, de iparkodjunk, különben megfeneklik a hajó. Egy 85 lóerős, Yamaha-motoros csónakkal padlógázzal téptünk a saras pocsolyában, hogy odaérjünk a bejárathoz. Már elég közel jártunk, amikor megláttunk két felakadt hajót, akkor már tudtuk, hogy ránk se vár más. Kisvártatva a propeller már a sárban szenvedett, és megálltunk. Ketten fiúk kiszálltunk, és toltuk a ladikot a bokáig érő sárban. Kicsit para volt, tudván, a közelben krokodilok tanyáznak. A víz azonban egyre alacsonyabb lett, így a három hölgynek is ki kellett szállnia (Viki magától, az olasz, és az indiai leány hosszas unszolásra tették ezt meg), így már hatan toltuk a lélekvesztőt, ami felért egy autótolással. 100m múlva már üresen is megfeneklett, így kénytelenek voltunk a sártengerben kicuppogni a partra, ami még kb. 500m-re lehetett.Közben csatlakozott hozzánk egy másik "tengerész-gyalogos hadosztály" is, így 12-en dagasztottuk a sarat, ami vicces is volt, meg fárasztó is egyben, egészen az utolsó 100m-ig, amikor egyre mélyebbre süllyedtünk a sárban.  Kezdett reménytelenné válni a helyzet, hiszen kimenni nem mertünk, ha visszamegyünk a hajóhoz, még több időt vesztettünk volna, a sár viszont csak befelé volt járható.Rövid szenvedés utàn megérkeztek a hajósofőrök is, akik megmutattàk nekünk a "legjobb", kifelé vezető utat, ahol az európaiak csak combtőig, a malájok derékig süppedve közeledtek a célhoz. Azalatt már szilárd volt a talaj. A park bejáratához érve megnyugtattak, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert a tegnapi csoportok egyike félúton 2,5 órán át vesztegelt, ami viszont túl messze lett volna gyalog.

Ezután az "érdekes" kaland után, reggel 10-re értünk a parkba, ahol szerencsére azonnal a karjainkba futottak a látnivalók. Viperák pihentek a bokron (szerintünk direkt nekünk tették oda),,ezüstös langúrok narancsos kicsinyeikre vigyáztak a fák tetején,borneói manók ágakon üldögélve zabálták a fák leveleit. A nagyorrú majmok gyomrukban egyébként olyan baktériumflórával rendelkeznek, hogy még a halálosan mérgező növényeket is képesek megemészteni. Megérkeztünk a Kánaánba. Kettő rövidebb (összesen 3km) túrát meg is tettünk, ahol egy kígyót, gyalogló halat (mudskipper) és pár madarat leszámítva "semmit" sem láttunk, de az érintetlen dzsungel látványa mellett már nem is kellett vizuális inger, mert az önmagában is elkápráztatott minket.

A nemzeti park központjánál ebédeltünk egy olcsót, de felejthetőt, miközben egy varacskosdisznó társaságát élvezhettük. Délután 3-kor indult vissza a hajó, addig még gyönyörködtünk a nagyorrú majmok akrobatikus mozdulatain, és derültünk mókás kinézetükön. A dagály és a szél addigra óriási hullámokat generált, így visszafelé sem volt zökkenőmentes az utunk. Olyannyira, hogy a taréjokon le kellett lassítani a hajót, különben kettétört volna. Mi ennek ellenére nagyon élveztük. A kikötő után ittunk egy életmentő kókuszvizet, mert nagyon ki voltunk tikkadva, majd hazamentünk megfürdeni, hiszen ismét úsztunk az izzadságban.

Vendégségben a Biduyah-knál

Utolsó napunkon nekilódultunk délre, közel az indonéz határhoz, ahol egy tradícionális, ún. longhouse turistalátványosságként látogatható, ahol - kis szerencsével - a helyi, többszáz éve egy helyen élő Bidayuh törzs életébe is be lehet tekinteni. Az utat dzsungellal  borított hegyek ölelték körbe, fel-le, jobbra-balra kanyargott. Ha nem lenne teljesen kipurcanva a motor hátsó rugója, még élveztük is volna. Mivel nem fogadtunk magunk mellé senkit, aki körbevezetett volna, eleinte csak téblàboltunk fel-alá, amit meglátott az egyik lakó, a 73 éves James, aki egy dísznek megtartott lakàsba invitált be minket, és 1,5 órán át mesélt nekünk a törzséről, ami fantasztikus élmény volt.Az itteni őslakos törzseket az első angol telepes, James Brooke a  'Land-dayak' névvel illette. Mivel temérdek emberi koponyát találtak náluk, elterjedt róluk, hogy fejvadàszok, ami csak részben volt igaz, mert "csak" a legyőzött ellenség fejét vitték haza, szuvenírnek. Erről tanuskodik az egyik házban hagyott "koponya-kiállítás" is.

Ezek a "hosszú-házak" egymás mellé épült, de egymásba nyíló lakàsok voltak, így nőttön nőttek, és kialakult a longhouse. A lakásokban egy légtér volt, magánszféra teljesen ki volt zárva. Amikor kopogtatott az ellenség, volt idő a belső ajtókon összecsődíteni a szomszédokat az ellentámadàsra. A törzs tagjai csalàdtagként tekintettek egymásra, és mindenben segítették is egymást.  A természetes alapanyagok és a hagyományok pedig a mai napig meghatározzák hétköznapjaikat.

A házban a 80-as évekig nem volt folyóvíz, bambuszcsövekben hordták a patakból a friss vizet, wc-re pedig a férfiak a folyóra, a nők a kert végébe jártak. S hogy miért nem borított be mindent a fekália, arra egyszerű a magyarázat: a disznók eltakarítottak mindent. Ez volt ám az újrahasznosítás! James elmondàsa szerint sosem volt senki beteg a disznóhústól. 

A régi időkben sokat jártak a vàrosba, eladni a portékájukat, és a folyó volt az egyetlen út, amin mehettek. Igen ám, de két óriàsi probléma volt ezzel: száraz évszakban sokszor tolni kellett a hajót, így a 60km-es út akár két naposra is megnyúlhatott, a màsik pedig a kb.félúton levő krokodiltanya. A törzs a brit kolonizáció előtt politeista volt, így bármihez imàdkozhattak. A krokodilról úgy tartották, valaha ember volt, így nagypapának szólították. Ahányszor útjukba akadt egy, elkezdtek beszélni hozzá: -Nagypapa! Mi szegény, rendes dolgos emberek vagyunk, kérlek, ne bànts minket!- Igaz, vagy sem, James sosem hallott a törzsön belül krokodiltámadàsról, pedig itt aztán szinte minden édesvíz közelében vannak.

James meghívott minket egy rizspálinkára is, majd mesélt a királykobráról, a pitonról, meg a Brexitről. Adtunk neki pár ringgitet, alig akarta elfogadni, de nekünk megérte egy helyi öreg sztorijait hallgatni egy esetleg felkészületlen idegenvezető helyett.

Történetünk Sandakan-ban, Sabah tartományban, Borneó északkeleti csücskében folytatódik majd, ahol nagy reménységgel készülünk további "vad kalandokra", és testközelből szemlélhetjük meg a borneói valóságot, hiszen a belváros közepén van a szállàsunk! Vajon eloszlik-e a kezdeti rózsaszín köd?