Az utolsó pár napunk Chiang Rai-ban a jól bejáratott helyeken evésből, és a hétvégén berendezett kirakodóvásár módszeres látogatásából állt, melyekkel végleg szívünkbe zártuk a várost. Szombat este újabb kulináris csodák felkutatásán fáradoztunk, de ezúttal kudarc lett a vége (nem, nem hasmenés, nem is hányás, ilyenek egyáltalán nem voltak, pedig másfél hónapja gyakorlatilag az utcán eszünk), jelesül: belefutottunk két nagyon rossz ízű desszertbe: az egyik (Miang Kham) nádcukros-halszószos bétellevélbe volt csomagolva, és garnélapasztával megkent hagymás, szárított rákos, chilis, lime-os,kókuszreszelékes izé volt, először azt hittük, finom, de ahogy rágtuk, jöttünk rá, hogy borzasztó. A másik egy félkör alakú, saslikra felfűzött, meghatározhatatlan tészta volt, belsejében a régebb óta utált cukrozott haltöpörtyűre hajazó valami, tetején korianderrel. Utóbbit alig bírtuk a szánkban tartani, úgy rohantunk a ritkán fellelhető kukák irányába..

Mondtam is a Vikinek, hogy az nem létezik, hogy minden finom legyen itt, az már maga lenne a gasztro-mennyország.

Ezután a nem túl kellemes élmény után tovább bandukoltunk a vásárban, és zenére lettünk figyelmesek. Nekem már úgyis nagyon hiányzik a zene (ritkán hallgatunk, bár a szállásadónknál tudtam végre gitározni), így odahúzódtunk. A thai zene mindig nagyon hangos, s bár zeneileg értékelhetőbb, mint pl. a magyar mulatós (értsd: nem kell meginnom 47 pálinkát hozzá, hogy tetszen), azért hosszútávon nehéz kibírni. Volt egy színpad egy nagy téren, előtte egy óriási tánctérrel. Itt a helyi tánccsoportok táncikáltak körbe-körbe, hol közös, hol saját koreográfia szerint, mi meg ott ültünk, és bámultuk őket tátott szájjal. Ezek elsősorban nőkből verbuválódott csoportok voltak, különböző színű pólóban, de voltak köztük férfiak is, kevésbé férfiak is, és volt, aki önállóan asszimilálódott a többiekhez, természetesen külföldiek is, akik kétségbeesetten próbálták utánozni az olykor egészen összetett lépéseket. Este 11-ig voltunk ott.

Ez nekünk ismét egy autentikus élmény volt, mellyel megélhettük az észak-thai kultúra egy részét.

Vasárnap este éppen elindultunk volna újra be a városba, hogy hátha eszünk valami jót, meg hogy megnézzük, van-e újabb tánc, de a második km-en sajnos defektet kaptunk. Mivel azonban a szállásadónk nagyon segítőkész volt, és még egy mini teherautója is van, elvitt minkett a gumishoz, thai módra.  S hogy mit is jelent ez? Felraktuk a robogót a platóra, én felültem mellé, és kapaszkodtam a robogóba, hogy le ne essen..Na, ez is rendkívül érdekes volt. Thaiföldön sokszor utaznak platón. Ülve. Vagy állva. Esetleg fekve. Próbáltam fotót is csinálni, de csak a videó sikerült jól.

Amint kész lett a gumis, már repesztettünk is volna be a városba hacsak nem üvöltött volna 300m-rel odébbról a szokásos thai zene, ezúttal az arany templom udvaráról. Kiderült, hogy egy szerzetes szülinapját ünneplik, és ez alkalomból is tánccsoportok tartottak előadást népviseletben. Az előadások után a szerzetes fejenként 20 baht-ot (kb. 200 ft) osztott ki a résztvevők közt. Azt vesszük észre, hogy azzal együtt, hogy a helyiek elmondása szerint itt is végtelenül korrupt a kormány, és elég sok furaságot művel a néppel, de vannak dolgok, amik pozitívak. Vannak állami/egyházi intézmények, ahol a bejövő pénzből vissza is forgatnak valamennyit, és nem hagyják lepusztulni az épületeket, illetve fejlesztenek is, ne adj'isten még az embereknek is visszacsorgatnak valamicskét.

Másnap fájjó szívvel hagytuk ott Chiang Rai-t, hogy kezdetét vegye a közel egy hónapos Chiang Mai-i tartózkodásunk. Voltaképpen minden egyes helyet fájó szívvel hagyunk ott, mert mire elmegyünk, már felfedeztük hol lehet jót enni, gyümölcsöt venni, jól szórakozni.

Chiang Mai csak egy betűben különbözik Chiang Rai-tól, és 180km-re fekszik tőle délnyugatra, de teljesen más karakterű város. Sokkal nagyobb, van egy négyzet alakú óvárosa, és tele van külföldiekkel. Expatokkal és digitális nomádokkal. De kik is ezek az emberek? Többnyire fejlett nyugati országokból érkező 25-45 évesek, akik zömmel az internet segítségével keresik a kenyerüket, így teljesen mindegy nekik, hol laknak a világban, csak legyen internet. Lehetnek ők angoltanárok is, de általában bloggerek, akiket már támogatnak is, mert valamilyen terméket reklámoznak direkt, -vagy indirekt módon, vagy bármilyen interneten elvégezhető munkával foglalkozó emberek. Van egy környék, ahol portaszolgálatos, klímás, medencés, konditermes lakást lehet bérelni havi 50-100 ezer ft-nak megfelelő összegekért, akár konyhával, és takarítással. Bár a konyhának itt semmi értelme, mert egy főételt akár 300ft-ért is meg lehet enni, és még mosogatni se kell. Vagy hazaviszi az ember, 200 ft-ért. A szolgáltatások már nem annyira olcsók, fodrász 2000ft, körmös 10000ft körül van, és a minőség nem minden esetben azonos a mi elvárásainkkal.

Egy nagyon gazdag környék egyik hátsó kertjébe egy kis vityillóba kvártélyoztuk be magunkat, ami bár messze van a forgatagtól, cserébe síri csend van, harapni lehet a levegőt, és mivel van robogónk, meg időnk, könnyen elérünk bármilyen helyet, az udvart pedig rengeteg állattal osztjuk meg: madarakkal, gekkókkal, csigákkal, békákkal, gilisztákkal, ezerlábúakkal, svábbogarakkal.

Az első pár napban nem nagyon erőltettük magunkat a programokkal, azzal voltunk elfoglalva, hogy kicsit feltérképezzük a környéket, elég nagy ez a város, tudnunk kell, hol vannak a kevésbé turistás helyek, piacok, kajáldák, stb. Ezeket a helyeket a feljebb taglalt állapotok miatt viszonylag nehéz volt megtalálni, de végül csak sikerült. A kínai negyed piacán pedig még nadrágot is vettünk nekem, mert a robogó platóra dobásánál elszakadt. Két egyetem mellett is találtunk olyan éttermeket, ahol gyakorlatilag nulla volt a külföldiek száma, aminek nagyon örültünk, ilyen helyeken lehet ugyanis a legfinomabbakat, a legolcsóbban enni. Most már japán éttermekbe is megyünk, a japán kaja is nagyon finom.A képen látható élelem összesen 1800 ft. ba került!

Egyik este a házibácsi javaslatára elmentünk az óvárosban levő jazz-clubba, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Sokan voltak, és fergeteges volt a hangulat. A gitáros, a szaxofonos, a dobos, a zongorás egytől-egyig virtuóz zenészek voltak. Több órán át ott voltunk, annyira tetszett az előadás, és kedd lévén bárki beszállhatott a zenélésbe, így volt izraeli, ausztrál, új--zélandi, burmai és még koreai zenész is, akik felléptek. Biztosan elmegyünk még oda.

Sokat kutatunk az interneten nap, mint nap, hogy hova lehetne elmenni, miket érdemes megnézni. Találtunk egy közel 800 éves templomot, amit az akkori király, King Kuena a fehér elefántja elpusztulása után, 1355-ben építtetett, egy màsik, messzebb levő templom építése közben, hogy a szerzeteseknek legyen hol megpihenniük. Ez az út nem turistaút, ez a szerzetesek zarándokútja. A dzsungelen keresztül lehet felsétálni, kb. 40 perc alatt, közben remek kilátás nyílik a városra. A templom lélegzetelállító volt, látszott rajta, hogy nagyon öreg, és valahogy az volt az érzésünk, mintha egy mesébe csöppentünk volna, úgy benőtte a dzsungel az egészet a sokszáz év alatt, és még egy kisebb zuhatag is volt ott. Több épülete felújítás alatt volt, és sok érdekes szobor volt az udvaron. Az az érdekes ezekben a templomokban, hogy nincs két egyforma, mindegyik nagyon egyedi, így a sokadiknál sem érzi az ember, hogy ilyet már látott. Bár a giccsparádé még a katolikus templomokét is meghaladja. Volt ott még egy nagyon kedves kutyus is, meg egy tenyérnyi pók.

Mivel nekünk ez a fél óra séta nem volt elég, még feljebb mentünk a hegyre, ahol egy jelentéktelenebb vízesés volt. De nem is a végcél volt a fontos, hanem maga a túra. Oda-vissza 1140m szintkülönbséget kellett legyőzni 6 km alatt, volt, ahol már-már létraszerű lépcsőkön vezetett fel az út. Jól esett kifáradni, kicsit megpihentünk a vízesésénél, majd visszaereszkedtünk a motorig.

Másnap nem akartunk nagy túrát csinálni, így a Queen Sirikit (ez a királynő neve) botanikus kertbe látogattunk el, ahol több tematikus park van (gyömbérek, fenyök, trópusi -és sivatagi üvegházak), de minket leginkább a canopy walk (a lombkorona magasságában vezető ösvény) érdekelt. Ha a hangoskodó kínaiakat nem számítjuk, kifejezetten egyedi élmény volt a dzsungel tetején mászkálni, és onnan lenézni, fentről szemlélni a kisebb, pl. banánfák koronáját. Ne menjetek messzire! E körül a város körül rengeteg látni-és tennivaló van, itt van mindjàrt Thaiföld LEGmagasabb hegye, ahol a LEGtöbb fajta madár honos, az egy négyzetkilométerre eső LEGtöbb vízesés, stb.! Ezeket igyekszünk mind jól megnézni, sőt, készülünk egy izgalmas dologra is, de ezekről majd a következő posztban számolunk be....köszönjük, hogy olvassátok a blogot!