Borneótól nagyon könnyes búcsút vettünk, hiszen több helyi és külföldi figyelmeztetése is bevált, hogy pazar élményekben lesz részünk. A maradék, Malajziában eltöltött időt egy ÉK-i, majd egy ÉNY-i szigeten töltjük el. 2020. január 10. óta csak szigeteken vagyunk, ez „merő véletlen”.
Tudni kell, hogy az egész utunkat úgy szerveztük, hogy sehol se legyünk főszezonban: kerüljük a tömeget, ne ázzunk bőrig, de ne is égjünk porrá a perzselő napon. Az utazásunk eddigi, 4 hónapja alatt ez annyira bevált, hogy csak egyetlen napon nézegettük a szoba falait. Reméltük, hogy ez így is marad a hátralevő másfél hónapban.

Már nagyon vártuk, s végre eljött: a világ egyik legjobb, ám legolcsóbb búvár-paradicsomába készültünk hat teljes napra, hogy tízszer merüljünk a mélybe: a tavaly nyáron, Gyékényesen szerzett búvártudásunkat szerettük volna elmélyíteni. Viki inkább a lebegéstechnikáján szeretett volna javítani, én pedig a mélység és a rossz látótávolság elleni fóbiámat akartam legyőzni. Ötévesen, a Széchenyi fürdőben ugyanis kiestem az úszógumiból, és elmerültem az akkor szédítő 2m-es mélységben. Összecsaptak a fejem fölött az élménymedence hullámai, végül a nővérem mentett meg (köszi, Andi!). A mélységtől, és a rossz látótávolságtól való iszonyom a búvártanfolyamon derült csak ki, az addig eltelt 32 évben nem is tudtam, hogy félek ezektől.

Perhentian Kecil – az emberi butaság fellegvára

A szárazföldtől 22 km-re északkeleten, Thaiföldhöz nagyon közel vannak a Perhentian-szigetek. Mi a Kecil-nevűre mentünk, ami malájul kicsit jelent. A szigeten nincs se áram, se víz. Esős évszakban óriási tartályokban gyűjtik a vizet, szárazban ezt használják el. Hat évvel ezelőtt volt egy remek kezdeményezés az áramproblémára, építettek egy napelemtelepet és két szélerőművet: éljen a megújuló energia! Igen ám, csak mindkettővel akadt egy kis gond: a napelemeket módszeresen lopták, így nem működnek, a szélerőműveket meg csak - mindenféle előzetes kutatás nélkül – felhányták a dombtetőre, ahol nincs elegendő szél, ezért SEMMI sem működik, tehát maradnak a „szupertakarékos” dízel generátorok...Na ezután merje nekem valaki azt mondani, hogy otthon elégtelenül működnek a dolgok! Ha ez még nem lenne elég, a dombtól építettek egy nagyon hosszú lépcsőt, ami levezet a partra. Ez megint jól hangzik, csakhogy a lépcsőfokokat sima acéllal erősítették meg, ami közé vékony betont öntöttek, a trópusi monszun éghajlat pedig méltán híres az erodáló hatásáról: a lépcső hat évvel később járhatatlan, életveszélyes! A fokok vasmerevítései elkezdtek rothadni, ezért be is omlottak rengeteg helyen. Még sincs sehol kiírva, hogy nem szabad járni rajta. Érdekes ország ez a Malajzia: van pénzük, és ha KELL, modern technológiákat alkalmaznak, Nyugatot megszégyenítő módon, de ha valami távol esik az érdekeiktől, rögtön hülyeségeket csinálnak, vagy nagyon elhanyagolják a környezetet. Emiatt kikiáltottuk a legkontrasztosabb országnak, az általunk ismertek közül.

Kalandos út a szárazföldről

A kikötőbe érve rögtön mondták, hogy sajnos ott kell aludnunk a közelben, mert a tenger annyira dühöng, hogy senki nem vállalja az utat. Ez volt az első jel, hogy nem lesz a legjobb élmény így a búvárkodás: nyugtalan tenger=rossz látótávolság. Persze akadt egy tengeri medve, aki nem hőkölt hátra holmi széltől. A hajóút egy 10 személyes, 350 lóerős „speedboat”-tal történt. 3-4 méteres hullámok voltak, a kapitány előre figyelmeztetett, hogy kemény 22 km vár ránk. Így is lett! Idáig csak filmen sikerült látni, milyen is hánykolódni a tengeren, most élőben is megtapasztalhattuk. Volt, hogy a hajó teljesen kint volt a vízből, hogy aztán újra és újra, hatalmas erővel csapódhasson bele. Mi a Vikivel jókat derültünk ezen, de egy német lányon látszott, hogy a helyszínen egyszerre veszi fel az összes vallást, hogy a lehető legtöbb istenséghez imádkozhasson az életéért. A kapitány megnyugtatta, hogy a hajó szénszálas műanyagból készült, az pedig nem tud kettétörni, csak megrepedni. Végül egyben megérkeztünk a Coral bay-be. A sziget túlsó felén, a Long beach-en 5 méteres hullámok voltak, és olyan áramlatok, hogy mind hajóval, mind úszva életveszélyes lett volna odamenni. Erről később mi is meggyőződhettünk. Elkezdtem agyalni: hogy (és hol) fogunk így búvárkodni?

A szállás

Az internetes értékelések alapján a Sea Voice Divers nevű búvársulit választottuk, ahonnan a közelben szállásoltak el minket, a Fatima Chalet-ban. Mindkettő közvetlenül a tengerparton van. Maga a szállás egy faház volt, melynek padlásán két mókus élelmiszer-raktárat rendezett be. A ház alatt pedig Johnny, a két és fél méteres gyík lakott. Ők hárman éjszakánként elég rendes bulit tudtak csapni: a két mókus hajnali háromtól veszekedett a kaján, Johnny pedig – méreténél fogva, csak hangos „köszörülőmozdulatokkal” tudott eljutni a-ból b-be. Mindezek ellenére még tudtunk is volna aludni, ám a szúnyogháló hiánya megadta a kegyelemdöfést: a szigeten 2cm-es óriásszúnyog-anyukák várták, hogy végre megetethessék kicsinyeiket a vérünkből, s eme tervüket minden éjszaka meg is valósították. Az utolsó éjszakára sikerült szereznünk egy szúnyoghálót, de addigra én sikeresen megfáztam a fülig húzott műanyagtakaró, az izzadás és a ventillátor szelének megbízható kombinációjától, a búvárpalackból beszívott száraz levegő pedig csak hab volt a tortán.

Miért NE búvárkodj Malajziában szezonon kívül, ha már tapasztalt búvár vagy?

A Sea Voice Divers-ben csupa jó kedélyű fiatal dolgozik, odaérve már az első perctől barátként kezeltek minket. Sokat nevettünk és beszélgettünk velük, de a szaktudásukkal is minden rendben volt, ha komolyabbra fordult a szó. Koci, a divemaster-ünk rengeteg tengeri élőlényt ismert, és azt is, hogy mutassa meg őket a víz alatt: látszott, hogy mennyire szenvedélyesen rajong értük. Több vaskos könyv volt a bázison, ha valamit nem tudott, addig kereste, míg meg nem találta.
Először is fel kellett frissíteni a „tudásunkat”: egy elméleti tesztet kellett megoldani, majd átbeszélni. Mi már a megérkezésünk másnapján merültünk volna, de megnyugtattak, hogy a méteres hullámok, és a nulla látótávolság nem fogja bearanyozni a víz alatti perceinket, így vártunk egy napot. Addig felfedeztük a szigetet.
Harmadik napon lemerültünk, hogy a víz alatti feladatokat gyakoroljuk, majd tettünk egy kört a korallok körül, kb. 10m-es mélységben. Ez volt a „felfrissítő-tanfolyam”. A látótávolság nem volt még az igazi, így még egy napot vártunk.
Másnap háromszor merültünk. Rögtön elsőre három, a maláj kormány által szándékosan elsüllyesztett, Fülöp-szigeteki, illegális halászhajó roncsát kellett volna látnunk, azonban 18m-en annyira rossz volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag semmit sem láttunk. Nekem viszont hatalmas diadal volt a merülés: habár háromszor akartam feljönni, és kezdtem volna ok nélkül nagyokat szívni a levegőből, hogy aztán kialakulhasson a hiperventilláció, végül nem tettem, hanem inkább legyőztem félelmeimet. A maradék két merülésen rengeteg érdekes dolgot láttunk, de sajnos nem lett sokkal jobb a látótávolság.
Sokat tanakodtunk Vikivel, hogy mit tegyünk. Arra jutottunk, hogy a magabiztosság, meg a technikánk fejlesztése miatt merülünk, amennyit lehet. Voltaképpen kevesebbe kerül, mint Gyékényesen, és ott – egy-két sügeret, naphalat, meg a szándékosan elsüllyesztett tárgyakat leszámítva – nincs semmi látnivaló, cserébe hideg a víz, és gyenge a látótávolság. Itt azért rengeteg korallt, halat, csigát, rákot, uborkát és egyebet lehetett látni. Megfogadtuk, hogy legközelebb március végén jövünk leghamarabb, addigra megnyugszik a tenger. Mindezek ellenére fantasztikus élményben volt részünk, és sokkal biztosabban mozgunk már a víz alatt, így bárhol is merülünk legközelebb, igazán élvezhető lesz. Fotókkal most nem tudok szolgálni sajnos, mert a mélységekben eltűnnek a színek, nem beszélve a zavaros vízről, és a vörös szűrő hiányáról.

LEG-ek a Perhentian Kecil-en

1. LEGolcsóbb búvárkodás
2. LEGrosszabb látótávolság
3. LEGszebb tengerpart
4. LEGnagyobb butaság
5. LEGveszélyesebb odajutás

Penang – streetfood-paradicsom sok betonnal, ahol felforr az agyad

Maláj utunk utolsó részeként eljöttünk Penang szigetére, ami a világörökség része: egyrészt a brit koloniál házakról Georgetown-ban, és az azokon lévő művészeti alkotásokról, valamint kitűnő ételeiről híres.
Penang a maláj félsziget túlsó, északnyugati felén helyezkedik el: itt már forró évszak van. Sebaj, ezt a hetet valahogy átvészeljük. Még Vietnámban fogalmazta meg egy helyi srác a forró-égövi klímát nagyon találóan. Szerinte két évszak van: a forró, és a pokolian forró. Nekünk sikerült most az utóbbit is megtapasztalni. Éjszakai busszal győztük le a 444km-es távot, a busz 3700ft volt fejenként, és igazán kényelmes, széles, ledönthető ülésekkel.

Ez egy 1000 négyzetkilométeres sziget, „fővárosa” Georgetown. Multikulturális mivolta világhírű: malájok, kínaiak, indiaiak, angolok és még ki tudja, milyen népek lakják. Ennek köszönhetően az étkezési lehetőségek korlátlanok. Nagyon kiépült a sziget szinte minden része, óriási toronyházak vannak mindenhol, még a dombok lábánál is. Rengeteg ember lakik itt, mindig nagy a forgalom. A lakosztályunk az erdő szélèn van, közvetlen buszkapcsolattal a belvàrosba, ès  reptérre, 170ft-os jeggyel. Ezt csak a robogóbérléskor, és a továbbutazáskor hasznàltuk. A teraszunkról minden reggel sok madárban gyönyörködhetünk. A leggyakoraibbak a galambok, a maláj mejnó és a szembeszomszéd klímájának kondenzvizét iszogató asian koel, ez nem tudom, mi magyarul. Utóbbi kettőnek gyönyörű az éneke, de csak reggel énekelnek, szerintem ők se bírják a hőséget.

Az „utcai művészet” negyedben tett látogatásunk során természetesen ellőttük a kötelező képeket -habár nem szeretjük követni a tömegeket - , mert ezek tényleg kihagyhatatlanok voltak!Azt beszéltük Vikivel, hogy Pest romos épületeit is jó lenne így izgalmasabbá tenni.
Ezután vacsoráztunk a „little India” negyedben, ahol tényleg egy kicsit Indiában érezheti magát az ember. Desszertként pedig ettünk egy kukoricás-babos-mazsolás krizanthém-fagyit, meg egy kávés-karamellás-babos-medvecukros izét, melyek csak itt vannak a világon (ami nem is baj).

Viki nagyon utánanézett, mely ételeket kell itt kipróbálni. A legérdekesebb desszert pedig a Cruzty nevű helyen, a magyar eredetű kürtős kalácsos fagyi volt különféle öntetekkel, melyért rajonganak a külföldiek. A fagyi nagyon finom volt, de a kalácsot kicsinek találtam. A Cruzty címe pedig: 42 Lebuh Leith, Georgetown. Az általunk bejárt országok nem bővelkednek remek desszertekben: nekünk a magyar házisüti az igazi! De itt gyümölcsökkel pótoljuk a cukormániánkat, amik nagyon zamatosak.

Penang Botanikus Kert

Természetesen itt sem hagyhattuk ki a gyönyörű botanikus kertet, ahol szerencsénkre elég közel merészkedett hozzánk egy tetőnyi maki, úgyhogy aki unja a „banánt”, az lapozzon:

A langúrok közt volt egy igazán harcias maki, aki próbált elriasztani minket, kevés sikerrel. Később csatlakozott hozzánk egy makákó-család is, akik viszont a langúrokat próbálták elhessegetni. A vàrosi makákókat nem szeretem,  mióta Vikit megharapte egy 4 éve, azokat nem is fotóztam. Egy óra múlva viszont annyira pusztító lett a hőség, hogy inkább hazamentünk.

Penang nemzeti park
Másnap a Penang szigeti nemzeti parkhoz mentünk, abban reménykedve, hogy majd a dzsungelban hűvösebb lesz, de nem lett! Mindenhonnan folyt rólunk a víz, mire elgyalogoltunk a 3,5km-re levő „Turtle-beach”-re. De megérte, hiszen megszemlélhettük a szép tengerpartot és az ottani önkéntesek munkáját. Pár kedves ember ugyanis addig noszogatott nagyobb cégeket, míg azok nem kezdtek pénzt adni a tengeri teknősök megmentésére. Ezeket a csodás lényeket szintén a kipusztulás fenyegeti: 5000 tojásból jó, ha egy teknős megéri az ivarérett kort. Ebben természetesen emberi tevékenységek is nagy szerepet játszanak. A kis házikóban prezentálva van a hüllők élete, tojásrakási szokásai és maguk az állatok is, különböző fejlettségi állapotban.

A parkból kifelé a levélzabáló langúrok, és a mindent felzabáló makákók újra megmutatkoztak. Szegény kis narancs langúrt egyedül hagyták pár percre, sírt is kétségbeesetten.

Kek Lok Si buddhista kolostor

Ez a legnagyobb a szigeten. Hatalmas komplexum egy domboldalban, mely folyamatosan épül. Lifttel is fel lehet jutni a legtetejéhez, de mi körbejártuk gyalog a nagy részét, majd felrobogtunk a szuper kilátásért a rohamosan fejlődő Georgetown-ra. Szépen ápolt kertje van, és nagyon szép, kínai stílusú épületei. Mindenképpen megér egy "misét"! A bejàratnál van egy teknősöktől hemzsegő tó, ahol kiélhettük teknős-etetési vágyunkat. Ide csak akkor jut el az ember, ha nem megy fel a lifttel.

LEG-ek Penang-ről

LEGsokszínűbb kultúra

LEGizgalmasabb gasztronómia

LEGnagyobb hőség

Rövid összegzés Malajziáról

Malajzia egy fejlett infrastruktúrával rendelkező ország. Sokan kihagyják az ázsiai útjukból: nem tudják, mekkora hiba. Talán éppen emiatt jobban is örülnek a turistáknak, és nem nézik őket pénzeszsáknak. Nagyon megtetszett nekünk ez az ország, és ha tehetjük, mindenképpen visszatérünk. Voltaképpen kellemes meglepetés volt az emberek kedvessége és a kultúra sokszínűsége (a legdurvább az volt, amikor Penangon az indiai negyednél egy kínai buddhista templomból hallgattuk a muszlim imát). A csúcsot azonban az étel jelentette: egyetlen egyszer esett meg, hogy nem ízlett valami. Az élővilág változatossága pedig minden képzeletet felülmúl, főleg Borneón.

Körutunk utolsó előtti pontja egy hónapig Indonézia lesz. Vajon sikerül-e elkerülnünk a kliséket Balin, az Instagramm-sztárok által „lelakott” vízeséseket és a hintában pucsító selfie-ket? Kíváncsian várjuk, mert ez egy általunk is régóta áhított célpont.