Vientiane

Északról déli irányba "menekültünk" az első két hétben a rossz levegő elől: Északon ugyanis rizstarlót égetnek márciusban, így egyre szennyezettebb a levegő. Szerencsésen megúsztuk. Mire Vientiane -be értünk, feljebb már elvisehetetlen állapotok uralkodtak. A vasútállomásról busszal mentünk a belvárosba, sok kínaival együtt.

Ahogy buszozgattunk, egyre beljebb, az tűnt fel, hogy elképesztően sok új, vagy felújított épület, és még több új, annál is több elektromos autó van. Eddig úgy tűnt, Laosz egy nagyon szegény ország, a főváros azonban mást mutat. Elképzelhető, hogy a jelenlévő kínaiak hoztak ennyi pénzt. Mindenesetre egy egészen tiszta, rendezett, modern város képe bontakozott ki az elkövetkező napokban.

Laosz egykori királyának szobra merőlegesen áll a Mekong felé

Mini-Kína: ahol a két eszme ennyire megfér egymás mellett

Ez nekünk kínai: Zeekr,, Neto, Link&Co, I-Car és ki tudja, milyen márkák, néhány koreai és japán márkán kívül szinte semmi európai nincsen. A taxik mind elektromosak.A tuktukok közt még bőven van régi típusúIlyen apró fák is vannak a városban.

Éjszakai streetfood-piac

Közvetlenül a meglepően tágas szobával (ami reggelivel, klímával 7000ft sem volt)  bíró hostelünkkel szemben volt egy sötétedéskor életre kelő piacocska, ahol a legkülönfélébb finomságokat lehetett megkóstolni, 3-800ft-os áron. A teljesség igénye nélkül: szusi, grillezett ördögszekér-laska, selyemhernyó, tücsök, tintahal, polip, csire, disznó, büdös tofu, fagyi, sütik, egyebek. Maga a kaja-mennyország, nekünk legalábbis. Ilyen helyek közelében hetekig el tudnánk lenni.

Buddhák, sztúpák, templomok

A buddhista templomok milliője mindig tud valami újat adni, így fel is kerestük a környékbelieket.  A város közepén van egy múzeumnak berendezett, több, minr kétezer szoborral, ez a Wat Sisaket. A legöregebb, csaknem kétszáz éves templom, melyet a franciák a dzsungel mélyén találtak, és főhadiszállásnak rendeztek be. Az 1954-es elfüggetlenedés óta pedig az országban talált Buddha -szobrokat hordják ide.

Ezeken kívül, van a Mekong partján egy hetven éve épült Buddha-park, mintegy kétszáz Buddha-szoborral, ezt sem hagytuk ki. Kicsit inkább turistáknak való, semmint szakrális jelentőségű, de azért megér egy egyórás buszutat, 16 fokosra hűtött buszon (ja, nem, köszi a megfázást :-S).

Vikit elnyelte a démon

Felülről szagolja a Plumeria-t

Esténként pedig tovább próbálgattuk a finomságokat, bár a büdös tofut nem mertük.

Egy kis kaja-bemutató

A Laoszban eltöltött két hét alatt pár ételt lefényképeztem, itt egy kis válogatás ezekről:  Majdnem mindegyik.nagyon finom volt hiába, a glutamát összehozza az ízeket.

Ez az utolsó volt átverős, itt már a glutamát sem segített:  a UON kínai étteremben: csak egy instant tészta volt felturbózva, még csípősebbre, hogy háromszor is fájjon: 1400ft-ért kapható. 

Árak

Nagyjából ugyanannyiba kerül minden,.mint Thaiföldön, ami azért érdekes, mert mindenki azt hangoztatta, hogy Laosz az egyik legolcsóbb DK-ázsiai ország, de haszonlesők lettek kissé.

Sim-kártya egy hónapra: 40gb-tal: 4000ft.

Ételek: 600 és 1500 ft között, az olcsó helyeken.

Benzin: 420ft

Szállás (a legolcsóbb, de legjobb értékelésű helyeken): 5-15000ft.

Robogóbérlés: 3-4000ft, kicsit szintén drága.

Belépők árai: Nevetsègesen olcsó Thaiföldhöz képest. Míg ott 4-10 ezer ft is lehet egy nemzeti park belépő, Laoszban párszáz forintnak megfelelő kip.

Összegzés (figyelem, szubjektív tartalom következik)

Nagyon jól éreztük magunkat a két hét alatt, jókat ettünk, nem próbáltak meg (csak egyszer, sült rizzsel) átverni, gyönyörű a környezet, a főváros pedig meglepően modern.

Az árak annyira nem tetszettek, mert olcsóbbra számítottunk (persze, így is sokkal-sokkal olcsóbb Európánál).

A helyiek hozzá(nk)állása pedig kicsit furcsa volt. Nem várjuk el, hogy mindenki a nyakunkba ugorjon, ha meglát, de még Ausztrában is biztosan gyakrabban visszamosolyognak egy mosoly láttán.. Utánaolvasva az látható, hogy Laosz nem egy "szervíz-ország". Bár Malajzia, Indonézia és Vietnám sem, ott mégis barátságosabbnak tűnnek elsőre.

Laoszt elhagyva Thaiföldet vettük irányba, hogy két idilli szigeten töltsük a maradék két hetünket. Utánajárunk: vajon tényleg ott is annyira megdrágult minden? Illetve már arra is kívámcsiak voltunk, vajon a "Mosoly országa" sem olyan barátságos többé a tömegturizmus miatt? Tudniilik Észak-Thaiföldön sok külföldi él, és ők márciusban ezrével érkeznek a déli szigetekre a "sima" turisták mellé.mert fent rizstarlót égetnek, így sokszor kibírhatatlan a légszennyezettség (és a forróság is). Mi pedig pont két, nagyon népszerű szigeten töltjük az utolsó két hetūnket. Vajon találunk-e olyan zugokat, ami nyomokban még tartalmaz egy csipetnyi Thaiföldet?

Luang Prabangból Nong Khiaw-ba

A 4,5 órásra sikeredett út után kihajtogattuk magunkat a kisbuszból, és elfoglaltuk a szállást. Két vietnámi fickónál szálltunk meg.

Az utak állapota nem is (lenne) rossz, hacsak nem lenne 500 méterenként egy 30 méteres szakasz, ahol gyakorlatilag nincsen út, sokszor leért a kis Toyota alja. Nem értettük, hogy ezek a részeket az eső mossa ki, és nem javítják meg, vagy már eleve így csinálták?

Nong Khiaw, a kardió edzések fellegvára

Ez, a hegyek közt, egy felduzzasztott folyó partján fekvő romantikus kis falucska igazi paradicsom azoknak, akik egy-egy fényképért képesek órákig izzadva és fújtatva felmenni kilátópontokhoz. Mi pont ilyenek vagyunk. És, mivel a többiek (nyilván itt is vannak, bár nem olyan sokan) előszeretettel másznak fel a hegyre naplemente -és felkelte idején, mi ezért inkább délben megyünk. A 35 fokos hőségben ugyanis senki nem megy fel rajtunk kívül, ezért nem kell sötétben, hangzavarban tülekedni az egyébiránt szűk és még szárazon is csúszós lépcsőkön, ösvényeken.

"Út" a kilátóponthoz

A következő képek a pulzusunk normalizálódása után készültek. Az izzadtság minden cseppjét megérte felmenni ezekre a helyekre, a káprázatos kilátás miatt.Ilyen, 2-500m magas sziklákra kellett felmászni a pazar kilátáshoz.

Barlangok a háború nyomaival 

A szállásunktól két km-re van két, nagyon érdekes barlang is. Az egyiket a vietek katonai főhadiszállásnak használták, a külön "helyiségek" nyomai ma is jól láthatók. A másikban pedig egy akkori pénzintézet kvártélyozta be magát.

Elhagyott edények, és egyéb tárgyak vannak a barlangokban.Az egyik kéretlen idegenvezetőnk, egy becsapódott bombával.A végén még le akartak lejmolni pénzre, pedig ordítozáson és hülyéskedésen kívül semmit sem nyújtottak.Még a közelben lévő, másik barlangból is elfelejtettek szólni, pedig ott is volt látnivaló bőven.

Mingkhuan bungalók 

Egyik este a szállás tulajdonosa, a vietnámi Hijo, meghívott minket vacsorára. Mi meg vettünk sört, hogy ne ingyenélősködjünk. Sajnos elég korlátozott volt az angoltudása, de a humora hasonló a miénkhez: rengeteget nevettünk, a komolyabb témákat pedig fordító segítségével vitattuk meg. Eléggé összebarátkoztunk. Hijo egy nagyon meleg szívű,  vendégszerető ember, mindig odafigyel mindenkire, megjegyzi, ki mit kért előző nap. Kijött értünk a buszpályaudvarra és vissza is vitt a végén, teljesen ingyen. Ráadásul az ő szállása a legolcsóbb, a legjobb értékeléssel. Motort is nála béreltünk a legolcsóbban, 1900ft/nap.

Azon az estén még hozzánk csatlakozott egy sváb páros Stuttgartból, na ők úgy hadartak, hogy sokszor lövésem nem volt, mit mondanak. Egy Vorarlberg-i fiú is ott volt, aki viszont olyan szépen beszélt németül, hogy el se hittük, pedig ott olyan dialektus van, amit még a többi osztrák sem ért. A buli legkésőbb csatlakozott résztvevője egy francia -kambodzsai fiú volt, aki Párizsban, majd Londonban nőtt fel, és éppen Szingapúrban cserediák. Nagyon jó kis este volt. De hogyhogy már megint egy vietnámival barátkozunk ennyire össze? Két vietnámi van, akivel több, mint öt éve tartjuk a kapcsolatot. Lehet, Hijo lesz a harmadik? :-)))

Ezekben az utazó fiatalokban (senki nem idősebb 22-nél) az az érdekes, hogy a szüleik szponzorálják az útjukat és gyakorlatilag mindegyik körbejárja a világot egy, másfél év alatt. Ma már ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy 18 évesen világkörüli útra megy a gyerek, akár egyedül is, semmi extra nincs benne. Ennek köszönhetően szép lassan elveszik az egzotikum fogalma, már semmi sem lesz különleges. De ilyen a mai világ, ezzel meg kell tanulni együttélni.

Jó szívvel, szép élményekben gazdagon hagytuk ott a falut, kárpótolt a Luang Prabangban tapasztaltakért. Utolsó délután, hogy a hegyeket és a folyót alulról is megnézzük, kajakoztunk egyet.

Az út Vang Viengbe

Az utat Nong Khiaw-ból Luang Prabangba ismét egy 30 éves Toyota busszal tettük meg, és sajnos Viki ezúttal tényleg alaposan kilépett a komfortzónájából, mert a -még három embernek se sok sorba - beültettek két ülés közé egy bácsit, így egész végig összenyomva ültek. Négyen egy sorban szenvedték végig az utat szegények, balra a harmadik már nem is látszik, pedig ott van (nekidőlve az előtte ülő háttámlájának)

Én eléggé zabos voltam, elsősorban attól, hogy sehogy nem tudtam segíteni, az sem volt megoldás, hogy én odaülök, hiszen szélesebb a vállam. A buszállomásról egy taxival mentünk el a nagyon puccos, Kína-Laosz vasútállomásig, ahova a repülőterekkel megegyező biztonsági ellenőrzés során lehet csak bejutni.

Úristen! Very big!

Míg az USA aknamezőt, Kína sajtot csinált Laoszból

2021-ben adták át a Kínát Laosszal összekötő vasutat. Luang Prabangból Vang Viengbe volt szerencsénk utazni is vele.A kínai állam döntött úgy , hogy elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok felgyorsítása érdekében, egyfajta új selyemutat épít. Ezért átfúrt temérdek hegyet, és épített egy gyorsvonatot kiszolgáló sínt Laoszban. Ugyanannyiba került, mint egy 30 éves Toyotával, csak a 120km-t egy óra alatt tette meg, és Viki mellé semmiféle bácsit nem ültettek be.  Ezen kívül szerpentin sem volt, mert csak ezen a szakaszon legalább húsz alagút van (kövezzen meg, aki jobban tudja, hogy pontosan mennyi). A menetkomfortról csak annyit, hogy olyan érzés, amikor Hegyeshalomnál kilép a vonat Ausztriába.

Vang Vieng

A következő három napos kiruccanásunk egy újabb érdekes, turisták által szintén nagyon kedvelt helyen, Vang Viengben volt. A városka csodálatos környezetben helyezkedik el, a mészkősziklák, barlangok és folyók közt. Ott is nagy a nyüzsgés, de màr kezdjük megszokni. Úgy tűnik, Laosz régi, igazi sármjáról már lemaradtunk. Nem bánjuk, enélkül is remekül érezzük magunkat.

Lagúnák, barlangok

Számos, mélyről feltörő, hideg vízű forrás van a közelben, melyek körül tavacskák alakultak ki (akár mesterséges módon). Ezeknél kötélpályákat, majomhintákat és egyéb platformokat építettek. Két napot is ilyen helyeken töltöttünk, a bérelt kis Honda robogónkkal, melyben 270km van csak, ezért idáig ez a legújabb motorka, amit valaha béreltünk (napi 3000ft)

Több barlanghoz is elmentünk, némelyiknek döbbenetes méretei, és méretű cseppkövei voltak. Több, különböző terembe lehetett szűk réseken átmenni, sokszor azt sem tudtuk, hogy jutunk ki. Világítás és vezető, valamint mindenféle regisztráció nélkül lehet látogatni ezeket. Volt olyan cseppkő, amely a legalább húsz méteres barlangban plafonig ért. Ki lehet számolni, egy cm-t nő száz év alatt. Ezek után már a kis, tíz centis "vargányát" is tiszteletben tartottuk, hiszen az is legalább ezer éves volt.

Nehéz jó képet csinálni barlangban. Ez egész jó lett. Nem adja vissza, de hatalmas.

Emlékezetes túrák sziklaormokra

Több, párszáz méter magas mészkőszikla is van a közelben, melyek tetejére különböző érdekes tárgyakat helyeztek el, a fotó kedvéért. Itt van ezekből egy kis válogatás:

Tavasbarlangok - kicsit másképp

A sok mészkőnek köszönhetően végtelen mennyiségű barlang is van a közelben, ezek közül számtalanban föld alatti források vize van. Ezekben, vaksötétben, fejlámpával , traktorbelsőben, kötélpályán kapaszkodva utazva lehet közlekedni. Mi ki is próbáltuk az egyiket. Egyedül mi voltunk, így még pompásabb volt az élmény. Háromszáznyolcvan méterre mentünk be a hegy gyomrába.A jobb oldali, 40 cm magas résen kellett beevickélni.

Utolsó, laoszi állomásunk az egymilló lakosú főváros, Vientiane lesz. Nem tudtuk még, mi vár ránk, mert eddig semmi sem úgy volt, ahogy ígérték, vagy olvastuk Laosszal kapcsolatban.

Megérkezés

Bangkokban landoltunk , hogy első este elmenjünk a burmai szabónkhoz, mert a régi ingek kezdenek kicsik lenni. Az utcán a fűszag úgy vágott arcon, mint a kontraszt, hogy egy alapvetően konzervatív, és már-már katonai diktatúra szinten működő országban ennyire megengedőek legyenek az utcán való fűárusítással -és fogyasztással is.

Másnap elrepültünk Laoszba, mert annyira hiányzott már a repülés. :-))

Laosz - az egymillió elefánt  Toyota kisbusz országa 

Luang Prabang állítólag pár éve még egy álmos ékszerdoboz volt, a francia időkből maradt koloniál jellegű épületekkel, két folyóval és híres éjszakai piacaival.

Ilyen (is lehetne) az ideális városkép

Mára azonban egy zsúfolt, amerikai, koreai, japán, kínai, francia, német és magyar turistáktól hemzsegő.hely lett. Ez már az érkezésünkkor rögtön feltűnt. Így, az eredeti, " Egymillió elefánt országa" címet önkényesen átneveztem "Egymillió turista országának".

Az elnyűhetetlen Toyota Commuterek végeláthatatlan sorban állnak a folyóparton.

Pár napot töltöttünk el ott, végignézve a számunkra fontos dolgokat.

Phousi Hill - a naplemente és a tömeg kedvelőinek

Közvetlenül a szállásunk mellett van egy domb, amire 320 lépcső vezet fel, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Reggel és este azonban egymás izzadtságában fürdenek a népek, így mi délben mentünk, nehogy túl sok magunkfajtával találkozzunk. A fenti árusoknál.pedig 300ft körüli összegért lehet szabadon engedni apró kalitkába zárt madarakat. Megy a parasztvakítás mesterfokon.Kilátás a hegytetőről- ezért érdemes fellépcsőzni!

Buddhista templomok

Ez az ország bővelkedik buddhista templomokban, mi pedig nagyon szeretjük ezek atmoszféráját. Ezért elmentünk megnézni párat közelről. Összehasonlításképpen a thai buddhista templomokban sokkal nagyobb tisztaság van, látszik, hogy költenek rá. Itt nem igazán van pénz ilyesmire, úgy tűnik. Bár söprögetni nem kerül pénzbe, mégis nagy a különbség. A leghíresebb, ahol történetesen a néhai.királyi család hamvait is őrzik, azért tisztább volt, de még mindig nem az igazi. Ám, a falakon lévő, apró aranylapos díszítés, a faragványok részletes kodolgozottsága ismét ámulatba ejtettek minket.Az ember nem tud csinálni egy képet pózoló kínai nélkül.

Bombamúzeum

A következő látnivaló sokkoló és elszomorító volt, mert az indokínai háború alatt 9 éven át tartó bombázás máig tartó következményeit nézhettük meg. 1964-1973-ig az egyik legkedvesebb ország, az USA a nap 24 órájában bombázta Laoszt, semmire és senkire nem voltak tekintettel. Az indokìnai háború, melyben elsősotban a nagyhatalmak versengtek, rengeteg áldozatot követelt. Azért "különleges" ez az időszak, mert az akkori, nyugatbarát Laoszban helyezkedett el a nehezen megközelíthető Ho Si Minh-ösvény (ahol az ellátmány és katonái közlekedtek, sokszor a föld alatt) egy része, amit inkább felülről látták jobbnak lebombázni, már csak azért is, mert a vietnámi Haiphong kikötő az USA-nak diplomáciai szempontból fontos volt, mert több, egyéb ország hajói is odajártak , így azt nem támadhatták.  Az USA egyébként is szinte tehetetlen volt a tapasztalt vietkongokkal szemben, mert azok már évtizedek óta háborúztak, sok nagyon ügyes veterán volt köztük. Laosz így a történelem során legtöbbet bombázott ország lett. A legnagyobb probléma pedig az, hogy ezeknek a bombáknak a 30%-a fel sem robbant, így a mai napig veszélyt jelent a lakosságra. Habár egy állami szervezet folyamatosan fésüli át, és hatástalanítja az eddig felderítetlen területek bombáit, idáig 20000 ember vesztette életét ezek miatt a fel nem robbant bombák (angolul : UXO-k) miatt, 270 millióból 80 millió, aktív repeszgránát, taposóakna és egyéb muníció van.

A baráti USA összesen 270 millió ilyen "kazettás bombát" (mely még a levegőben szétnyílik és ezer felé repül), és egyéb bombát dobott Laoszra, 9 éven keresztül, 8 percenként, megállás nélkül.

Egy dokumentumfilmet is megnéztünk erről, hát nem volt szívmelengető. A legbosszantóbb az, hogy hány ember él a mai napig közvetlen életveszélyben és nem tud földet művelni sem miatta. Az áldozatok több, mint a fele pedig gyermekkorú volt.

 A kreatív Laosziak ilyesmit és egyéb dísztárgyakat készítenek a hatástalanított bombákból.

Éjszakai.piac

Akárcsak Észak-Thaiföldön, itt is vannak piacok, ahol kézműves termékek mellett sok ételstand is helyet kapott, és sötétedéskor lesz aktív. Valaha sármos, hangulatos piac lehetett a Luang Prabang-i, mára azonban inkább kiváló szemléltető eszköz arra, hogy mennyi turista is van itt. Rengeteg. Az egész város tele van működő szállásokkal és éttermekkel. Reméljük, ez lesz utunk legturistásabb része. Tudom, mi is azok vagyunk,  de többféle létezik ebből is.Ezt a képkivágást akár egy pesti romkocsmás videóból is idetehettem volna, annyi ázsiai van a képen.

Kuang Si vízesés

A következő napon korán reggel elpöfögtünk egy, még a száraz évszakban is elegendő vízzel bíró Kuang Si vízeséshez, mely ugyan nagyban hasonlít az Észak-Thaiföldi társaihoz, mi mégsem tudjuk megunni sosem ezeket. Közben egy koreai családdal tanítgattuk egymást pár szóra, és fotózkodtunk is velük  Meg is lehetett fürdeni a 18 fokos vízben, ami kissé hidegnek tűnt a nagy hőségben.A többszintes vízesés még száraz évszakban is csodaszép.

 Hazafelé egy útszéli "fogadóban" ettünk végre egy igazán finom, csípős egytálételt, a 80ft borravalóval pedig hálálkodó mosolyáradatot kaptunk cserébe. Mindez 3 km-re van a városközponttól. Megcsillant a reménysugár, hogy lesznek itt még helyek, ahol igazán kedvesek is lesznek velünk. Mondjuk valahol meg lehet érteni, hogy nem rajonganak.a fehér emberekért, hiszen nyugatbarátként őket bombázták, most meg idejönnek dajdajozni.

Hétvégi bazár

Mindössze 1,5km-re a belvárostól felfedeztünk egy hétvégi bazárt, ahol ruha, apróságok és ételstandok voltak, nevetséges árakkal. Egyetlen külföldi párt láttunk, direkt figyeltem. Mintha többszáz km-rel arrébb kerültünk volna.Volt varangybecsinált is, na azt nem kértünk.

Úgy hagytuk ott Luang Prabangot, mint eb a sza(ha)rát.

Másnap kisbuszba pattantunk, hogy a 140km-re, ám 4 óra zötykölődésre lévő Nong Khiaw-ba menjünk. Azt rebesgetik, ott már kevesebb a turista, viszon van bőven látnivaló, hegyek, folyó, és egyebek. Egyedüli ellenségünk a 36 fokos hőség lesz, ez azonban a karácsonykor felszedett úszógumira még kedvező hatással is lehet..

Az előző utazásunkat lezáró poszttal még tavaly óta adósok vagyunk, így folytatódik ez a blog most ezzel a rövid kis bejegyzéssel.

Az egy hónapos utazásunkat mindenképpen északon, Bunaken szigetén szerettük volna megkoronázni, hiszen az ottani, víz alatti élővilág változatosságáról csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Az indonéz szigetvilág méltán híres búvárhelyeiről, megannyi korall, hal, és egyéb élőlény kizárólag itt őshonos.

Eredetileg hat naposra terveztük az ottlétünket, ám egy vulkánkitörés -melynek az utazásra tett hatásairól a poszt végén írok- ezt kilenc naposra hosszabbította meg.

A Blue Shark Divers nevű helyen szálltunk meg, ahol teljes ellátással, klimatizált szobákkal sem fizettünk többet napi tízezer forintnál. Bár a reggeli minden nap palacsinta volt toastkenyérrel és lekvárral, nutellával, a főételek mindig nagyom finomak és változatosak voltak. Az egy hónap alatt megváltozott a véleményünk az indonéz konyháról, kifejezetten megkedveltük.

Az egyetlen bosszantó ügy a szomszédos evangélikus templom volt, mely ugyan gyönyörű, fából faragott, hajó alakú pulpitussal rendelkezett, de sajnos a hajnali óbégatás itt sem maradt el. Sőt, durvább volt, mint a mecseté. Ez állítólag a Covid ideje alatt alakult ki, hogy mindenkihez eljusson az ige. Ez azonban sajnos így is maradt, és hajnali ötkor, hamisan hangszóróba üvöltésre kelni nem mindig a legelbűvölőbb élmény. 

Az első snorkelezés

Nem tudom, mi lehet a magyar szó a snorkelezésre, mivel horkolást jelent, de arról van szó, hogy a víz felszínén lebegve, egy maszkkal a szemünkön, meg búvárpipával a szánkban vizslatjuk az alattunk elterülő csodákat. Az ember csak begyalogol a vízbe, és màris egy korallzátony felett találja magát. Rengeteg halat, megannyi teknőst és nagyon sokféle korallt, meg egyéb állatot lehet felfedezni. Egyedül az áramlattal kell vigyázni, mert elég erős tud lenni. Ilyenkor megszűnik az idő: csak lebegsz a felszínen, álmélkodsz a víz alatti világon, és az az érzésed támad: talán ilyen lehetett a Föld, mielőtt az ember betette a lábát rá, és szétbarmolt mindent a maga kénye-kedvére. 

Búvárkodás

Habár nekem ezúttal nem jött be a merülés, olyannyira, hogy nem is fogok többet búvárkodni, de természetesen meghagytam az élményt Vikinek, aki többször alámerült, hogy a meredek, víz alatti falon pihenő hatalmas teknősõket, és az összes egyéb gyönyörűséget közelebbről is szemügyre vegye.

Én eközben fentről figyeltem őket:

A pálmabor-párlat lenyűgöző ereje

Már az előző, tengeri kígyós szállásunkon összehaverkodtunk egy francia párral, Rémi-vel és Axelle-lel, akik ironikus módon másodszorra is "követtek minket": megint ugyanott szálltak meg, mint mi. Egyik este pedig Viki búvárpárja, a svájci Arnaud, aki szárazföldön (!) érkezett másfél év alatt Ázsiába, gitározott és énekelt az egyik étteremben. Mi is becsatlakoztunk az éneklésbe. Ott volt egy helyi srác is, Alen, a svájci-magyar feleségével, Saroltával, és meginvitáltak minket egy másik bárba, ahol az este folyamán helyi és nemzetközi dalokat adtak elő.

Mindehhez megkóstoltuk a helyi, förtelmes szagú, ízű és utóízű párlatot,a Cap Tikus-t, mely megalapozta a további jókedvünket. Olyannyira, hogy nemsokára már a 8 óra munka című számot énekeltem gitárral a helyiek öròmére (vagy bánatára). Érdekes volt, hogy a svájci-magyar lánynak, aki négy éve él Bunakenen, mennyire sokat jelentettek a magyar dalok. Később mindenféle dalokat gitároztunk-énekeltünk együtt, és mondhatni, igazán összebarátkoztunk. Igaz, jól tudtak angolul, de a zene nemzetközi nyelve valóban összehozott minket magyarokat, svájci-magyarokat, franciákat, indonézeket. Az este feledhetetlen volt és nagyon sokat hozzáadott az utazásunk értékéhez. Elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, hiszen elérkezett az utolsó nap.Viki, Axelle, Rémi, Kevin, jómagam és Alen,

Alen és az egyhúros bőgő, ami annyira hamis volt, hogy ahhoz kellett hangolni a többi gitárt.

Nem enged el a sziget

Még az utolsó nap este kitört a Ruang vulkán,100km-re tőlünk, de senki nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek, hiszen ez Indonéziában mindennapos.A Ruang kitörését 100 km-ről is látni lehetett (kép forrása: Internet)

Szerencsétlenségünkre azonban, a vulkáni hamunak és a 300 ezer tonna kéndioxidnak hála, miközben kompoztunk át a nagyobb szigetre, lezárták a közeli repteret, ahonnan másnap indultunk volna Szingapúrba, hogy elérjük az Isztanbulon keresztül, Budapestre tartó járatot. A sors újabb iróniája, hogy a francia páros ugyanazzal a géppel ment volna Szingapúrba. Mintha összekötötték volna a sorsunkat erre az egy hétre, mindent egyszerre éltünk meg, jót és rosszat egyaránt.

Hogy megyünk haza?

Kétségbeesett keresgélés és telefonálgatás kezdődött, hogy a lehető leggyorsabban és költséghatékonyabban jussunk haza. Egész nap jöttünk-mentünk, jegyirodából repülőtérre, és mindenhol falakba ütköztünk. Sehol nem tudtak semmit elintézni, nem tudtuk kifizetni az interneten lefoglalt jegyet sem, és ketyegett az óra. Aznap este indult volna Szingapúrból a repülő, amit az utolsó pillanatban Viki átfoglalt négy nappal későbbre, így nem kellett kétezer euróért új jegyet venni. Végül, nagy nehezen a Szingapúrba tartó három repülőúton megoldott jegyet is sikerült kifizetni, így estére minden rendben lett, aludtunk egyet egy hotelben, majd visszamentünk a szigetre két éjszakára. Ezúton szeretném kifejezni a hálámat a Vodafone-nak, hogy van "Világjáró" opció, amivel egész nap 3 ezer ft-ért telefonálgattunk Indonéziából Magyarországra, Törökországba.

A hazaút

A "kényszervakáció" már nem volt olyan, mint előtte, snorkeleztünk, sok Cap Tikus-t ittunk, de már nagyon vártuk, hogy hazamehessünk.Itt éppen nyúzottan örülünk egy óriás Cap Tikusnak.

A másik repülőtér pedig 400km-re volt a lezárttól, így egy megosztott 7 személyes Honda középső ülésén zötykölődtünk végig 12 órán át, hatan, kettő kakas társaságában, melyeket kakasviadalra szállítottak éppen.Egy európai ember már kártérítést követelve ordít, hogy nehogymá azok ott középen ketten, mi meg szívunk hátul a kakasokkal?! De a kis indonézek még örültek is neki, hogy milyen kényelmetlen az út. Elképesztő, mennyit tanulhatnánk tőlük.Azért Vikinek sem volt már őszinte a mosolya, na.

Már csak nevetni tudtunk mindenen.

Végül elértünk minden repülőt, de sajnos összesen öt géppel tudtunk csak hazajönni, Szingapúr, Jakarta és Isztambul érintésével, de ugye így is járhat az, aki a világ másik végén bohóckodik.

Összegzés

Indonézia nagyon megtetszett. Az emberek végtelenül kedvesek és segítőkészek, az ételek finomak (is lehetnek), minden nagyon olcsó, és ha éppen nincs Ramadán, akkor minden zökkenőmentesen működik. És minden nagyon zöld a rengeteg csapadék miatt.

Idei, 2025-ös utunkat is Indonéziába terveztük eredetileg, de se oda, sem pedig Malajziába nem megyünk, mivel pontosan a Ramadán idejébe csúszunk bele, így esélytelen felhőtlenül eltölteni ezt az időt.

Ezek helyett, egy újabb, eddig ismeretlen országra esett a választásunk. Mi lehet olyan, ami hasonlít kedvenc országainkhoz, de nem muszlim a lakosság többsége?

Laosz! (Nem Nigériában, az különben is Lagosz :))  A következőkben kiderül, helyesen döntöttünk-e? 

Tumbak település 60km-re (ami szerpentinen, falvakon keresztül két óra) fekszik Tomohon-tól a tengerparton. Érdekessége, hogy az évtizedek óta folyamatosan letelepülő tengeri cigányok építették a rájuk jellemző stílusban. Udvaraik a magyarokéhoz hasonló, letaposott, szemetes, de pitbull helyett kecskék üldögélnek.Ilyen egy tengeri-cigány falu utcájaHabár nagyon barátságosak voltak, nem akartam az arcukba fotózni 

Hogy találtunk oda?

2008-ban egy fiatal francia tengerbiológus, Yoan, önkéntesként feltérképezte a környező korallzátonyokat, a pár hónap alatt beépülve a cigányok életébe. Olyannyira, hogy szerelembe esett egy helyi, frissen elvált, egygyermekes cigánylánnyal, aki miatt fel is vette az iszlám vallást és rögvest egybe is keltek. Az elkövetkező években született három további porontyuk és a srác felfedezte a környék lehetőségeit, majd zseniális felfedezést tett: van egy tisztavízű forrás a tenger közepén a sekély vízben, ahol egy mangrove-erdő alkot szigetet. Mi lenne, ha a cigànyok régi szokása szerint cölöpházakat építene köré, majd kiadná őket ilyen turistáknak, mint mi? Ezt meg is tette, és az internetnek hála, el is kezdte jól jövedelmező vállalkozását, amit "csak"  a  Covid tört meg két évre. Azonban hála az internet nèpènek, nèpszerűsége töretlen. Úti beszámolók dícsérik keze munkáját. Hát így találta.meg Viki is ezt a helyet. Az egyetlen rossz vélemény az ott éjszakázó tengeri kígyók miatt volt.

Yoan, az újdonsült tengeri cigány, és Tumbak, az otthona

Élet a tengeren

 Három napot töltöttünk el a szigeten, ebből kettőt teljesen egyedül. Csak az ellátmány miatt (illetve egyszer elhajóztunk máshova is) jött ide a francia, egyébként végig magunk voltunk, meg a mangrove békés lakói. Csótány és patkány nem volt, mert azok nem repülnek, vagy úsznak. A mangrove lakói pedig (mérges, de nem agresszív) tengeri kígyók, murénák, rákok és halak. A szerény szállásunkÉs Brünhilda, az egyik lakótársunk 

Nagyon élveztük ezt a három napot, pedig nem volt folyóvíz. Áram napközben volt, éjszaka csak a lámpák működtek.

Ekkor döbbentünk újra rá, hogy mennyire nincs szüksége az embernek arra a rengeteg kacatra, amit felhalmoz élete során. Legalábbis ebben az esetben elég volt egy ágy, étel, fürdési lehetőség.

Viki nem maradt volna tovább, én igen. Valahogy nagyon tetszett az, hogy az ember beugrik a vízbe, és csodát lát. Nem mellesleg a naplementék is egészen elképesztőek voltak.Kilátás az ablakbólTöbbek közt megannyi "Banggai Cardinal Fish" lakik a ház körül

A képek a töredékét sem adják vissza a valóságnak,annyira szép korall-kertek nőnek a szállás körül

Bukit Kasih

Hogy ne legyen a hátsó felünknek túlzottan megerőlterő a két órás visszaút, félúton beugrottunk egy szent helyre egy hegyoldalban, ahol nagyon vékony a fòldkéreg, ezért zubognak le a hőforrások a hegy lábához, Az egészet körbe lehet járni egy lépcsőn. Igaz, hogy a lépcső fele már odavan a hegyomlásoktól, földrengésektől és a forró, kénes víztől, de csodálatos a kilátás. Emellett van egy megfoghatatlan varázsa a helynek. A parkolónál forró vízbe mártott lábbal lehet masszázst kérni potom pénzért, mi kértünk is.Tiszta Egerszalók, nem?Azt hiszem, megtaláltuk a pokol egyik bejáratát.

Mahawu vulkán

Hogy ne csak aktív, hanem kialudt vulkànt is lássunk, négyszer mentünk fel a Mahawu vulkánra. Ebből háromszor semmit sem láttunk, mert felhőben volt. Negyedszerre viszont "odaadta magát" nekünk. A teljes kráter szélén egy térkövezett út vezet körbe, ezért elég könnyen teljesíthető a távolság. A kilátás miatt pedig minden erőfeszítést megér, hiszen az összes környező hegy, de még a 30km-re fekvő Manado, a tenger,és a Bunaken-szigetek is látszanak fentről. Bitang nagy a kráter, de már régóta alszik a vulkán. Ennek ellenére kénszag van.A háttérben a már kétszer hágott Lokon vulkán.Az pedig a hatalmas Soputan-vulkán, amit a túra hosszúsága, és az időjárás miatt kihagytunkManado városa. Innen indulnak a kompok Bunaken-re.A várva-várt Bunaken,

ahol a víz alatti élővilágot nézegettük a hátralevő egy hét alatt, újabb feledhetetlen meglepetések vártak ránk, és ahol egy vulkánkitörés miatt meg kellett hosszabbítanunk az indonéz utunkat. Mindezekről a következő, egyben befejező posztban írok.

Tomohon

A megrázó látnivalók után elrepültünk Èszakkelet-Celebeszre, a Minahasa-fennsíkra, Manado-ba, ahol 100km-en belül nagyon sok érdekesség várt ránk. Tomohon-ba egy óra alatt jutottunk el, szerpentinezéssel, két személlyel, egy kopott gumis, rossz lengéscsillapítós robogóval. A kopott gumit sikerült az ő költségén kicseréltetni.A trükkös kis kölcsönzős a moci újkori állapotáról küldött képet. Persze, mit akarunk napi kétezerért??Ezzel a profilmentes gumival szerpentineztük végig az első 30km-t.

Ez a város tengerszint felett 800m-en,  gyönyörű környezetben. Aktív és kialudt vulkánok, kalderák, fumarolák, gejzírek, hőforrások, forró vízű tavak, vízesések, rizsteraszok veszik körül. Egyike a ritka, zömmel keresztény lakosságú városoknak Indonéziában. Öt, majd további két napot töltöttünk el Tomohonban, és alaposan felfedeztük a várost körülvevő természetet, valamint ízlelőbimbóinkat is elkápráztattuk.

A felszabadulás napján (ápr.4.) elcaplattunk a Lokon vulkánra, melynek oldalában található egy kráter, ami ma is aktívan pöfékeli kifelé a kénes felhőket. A parkolótól majd' egy órát gyalogoltunk fel a kráterig. Két órát voltunk fent a holdbéli tájat csodálva. Nagyon boldogok voltunk, hogy végre teljesült Viki nagy álma, hogy közelről megnézhessen egy működő vulkánt. Ràadàsul ingyen, mert Balin százezreket elkérnek, csak hogy felmehessen az ember a hegyre. A  táj odafent annyira holdbéli, hogy nem lehet betelni vele.A fehér füst kén-dioxid tartalmú, termálfürdő-illatot ereget.

 A kráter nagyságát Vikihez lehet mérni

A helyiekkel való fotózkodás most sem maradhatott el

A maradék napokon vízesésekhez ereszkedtün le, melyek elég nehezen megközelíthetők, de annál gyönyörűbbek, és elrobogtunk egy olyan tóhoz (Ranolewo-ba), melynek vize 45 fokos a vulkáni tevékenységnek köszönhetően a semmi közepén, teljesen ingyenesen, így elég nehéz benne sokáig ellenni (Dani egyáltalán nem, Viki is csak rövid ideig) viszont mindenképpen megéri a 45 perces utat, mert gyönyörű. A helyiek is megmártóznak benne.Amelyik tó 32 fokban is gőzölög, az gyanús!A szomszédos, pózolo tehén mögötti  tavacska annyira gőzölgött, hogy annak még a közelébe se mentünk.

Hagyományos építkezés Woloan-ban

Tomohon külsőn van egy utca, ahol a helyi mesterek elsősorban teakfából épített mintaházait lehet megtekinteni. Sokan választják ezeket európai szállítással is, hiszen kétezer eurótól már csinos kis házikót lehet kapni (persze szigetelés nélkül, de a megmunkálás igazán profi).A szúnyogoknak szabad bejárásuk van az ablak feletti rácson.Sok magyar asztalos nem tud ilyen korlátot és lépcsőt készíteni.

A Linow-tó

Egy kialudt vulkán krátertava, melybe még azért folydogál az iszapos-kénes kotyvalék. Így ez a tó hajlamos színt váltani, a sötétzöldtől akár a fehérig is "elmegy".

Nem messze a tótól pedig újabb hőforrások és iszapfortyogók vannak, szó szerint forró volt a lábunk alatt a talaj:

A Google Maps Indonéziában sajnos teljességgel.megbízhatatlan,ám a helyiek segítségével végül mindent megtaláltunk.

A hotel szomszédságában lévő piacra pedig minden nap ellátogattunk (igen, ARRA a piacra), hogy reggelire a helyi fogásokat kipróbálhassuk. A Miedal helyi ètel, egy sütőtökleves pirított hagymával, kevés tésztával és rengeteg zöldséggel, potom 200ft-ért (nagyon finom): Ettünk még sült rizst és sült tésztát (nasi goreng, mie goreng), valamint ott vásároltunk be az adott napra gyümölcsöt és muffint, melynek súlyos 45 Ft darabja. Sajnos túl finom itt minden, itt most biztos nem fogyunk le! Ráadásul a bélbolyhaink is szeretik az ázsiai bacikat, így semmi gondunk nem volt. Esténként pedig tengeri halakat kóstolgattunk.Először kiválaszthattuk hogy melyiket kérjük. Aztán megettük és kifizettük (egy magyar carbonara árát). Hejj, de jó hely ez az Indonézia!

Turistalét Szulavézin

Mindig megfogadom, hogy nem hasonlítgatom az eddig tapasztaltakhoz ezt a helyet, de óhatatlanul is megteszem. Az összehasonlításban az időjárás, a környezet, emberek, állatok, növények és az ételek szerepelnek elsősorban. Mivel ebben a blogban mindig mindent leírtam, amit a korábbi helyeken tapasztaltunk, jöjjön most ez a varázslatos sziget!

Éghajlat

Esős évszak van. Minden nap esik a hegyekben. Sokszor elázunk. Nem bánjunk. Örülünk, hogy nem izzadunk nagyon.

Környezet

Szingapúr kivételével minden egyenlítő közeli ország többé-kevésbé le van pukkanva és szemetes. Így ez nem zavaró. Talán az indonézek picivel környezettudatosabbak, mint a vietek, vagy a thaiok. Igaz, Bali az egyik legszemetesebb sziget, de az -a helyiek szerint- már nem is Indonézia, hanem egy Instagram-paradicsom az ugyanolyan szájú lányok számára.

 Emberek

Nehéz rangsorolni, talán ahogy csökken az odalátogató turisták száma, úgy nő a kíváncsisága és a kedvessége a helyieknek. Szulavézire kevesen jönnek, így itt nagyon kedvesek a helyiek az idegenekkel. Ennyi fotót még sehol nem csináltak velünk, főleg a Vikit akarják. Volt, hogy egy bajszos néni csodálkozva végigtapogatta az arcát, annyira egzotikusnak találta. Viszonylag sokan tudnak angolul, és nagyon szívesen elegyednek szóba velünk. Így a legjobb egy kultúrát megismerni. Thaiföldön ez szinte lehetetlen, az angoltudás hiánya miatt. Az egyedüli dolog, ami nem szimpatikus bennük, hogy a keresztény területeken tényleg mindent megesznek, aminek szeme van, nemcsak a szőlőt, ezért a trópusi dzsungelben alig lehet nagyobbacska állatot találni.

Flóra és fauna

Engem szakmabeliként a legjobban a trópusi örökzöld növények érdekelnek. Itt jóllakhat a szemem a látvánnyal, fantasztikus bujaság van itt, az évi 4000mm eső teszi a dolgát. Egyelőre még nem írtották ki az erdőt olajpálma telepítés céljából, kókusz, fahéj, vasfa ültervények vannak.

Az állatok sajnos eltűntek, mert még a majmokat is megölik és megeszik, ha azok lemerészkednek a falvakba. Indonézia és Vietnám volt a két ország, ahol hasonlót tapasztaltunk (kivéve a hindu Balit). Szulavézin kizárólag a keresztények esznek meg mindent, de szó szerint. Az ember alig talál kígyót is a dzsungelban, a helyiek azzal viccelődnek, hogy minden állat kerüli a környéket, mert tudja, hogy a vesztébe rohanna.

Összességében elmondható, hogy csalódás állat szempontból a sziget déli, és északkeleti csücske, mert kutyán és csirkén, valamint egy (még élő) kígyón kívül semmi érdekeset nem láttunk. Tomohon után már a vízalatti élővilágot nézegetjük, reménységeink szerint ott még nem ettek meg mindent.

Ételek

Nekem (Dani) volt egy kis ellenérzésem, mert négy éve sem Balin, sem Jáván nem sikerült egyetlen alkalommal sem egy igazán jót enni.  Ehhez képest Szulavézin csak egyre finomabbakat találunk. És ők még a süteményekhez is értenek. Pedig itt csak rizsliszt meg tápiókaliszt van, búza csak ukrán van, horror áron.

Árak

Az öt beutazott DK-Ázsiai ország közül Indonézia, azon belül is Szulavézi az egyik legolcsóbb, ha eltekintünk a belföldi repülőjáratok árától.

Zajongva rajongó indonézek

Amikor az ember megérkezik egy muszlim országba, tisztában van vele és elfogadja, hogy éjjelente sokszor hosszasan fogja hallgatni a mecsetekből éneklők imáit. Így az ember borzasztóan boldog, amikor keresztény területre érkezik meg. Egészen addig, amíg minden nap 4:15-kor le nem tolnak másfél istentiszteletet egy nagyon hangos hangszóróból. Ezt a remek szokást minden bizonnyal a muszlimoktól lesték el. Indonézia hangos. Mindig. A vallás kiemelten fontos számukra. A kocsikon pedig külső hangszórók vannak, hadd hallja a nép a helyi kis Grófókat csutka hangerőn.

A poszt írásakor még egy hetünk van hátra egy másik szigeten (ellustálkodtam a blogírást), és nagyon kíváncsiak vagyunk az ott található hangszórók számára, valamint a tenger mélyéről ránk leselkedő fenevadakra.

Ahogy ígértük, itt van ez a rövid, de gyomorforgató poszt Szulavéziről! Állatvédõk lapozzanak! Mi is azok vagyunk, de azért eltakart szemekkel, kíváncsiságból megnézünk ezt-azt (Viki annyira nem). Elsőnek beteszek egy képet egy hatalmas tonhalról ugyanerről a piacról, nehogy durva legyen a borítòkép:

Aki lusta volt elolvasni az előző posztot,az nézze meg ezt a remek dokimentumfilmet,  magyar nyelven:

Először a bivaly levágásáról fogok videókat, majd képeket mutatni. Mivel korhatáros, bele kell kattintani, hogy a YouTube -on meg lehessen nézni. Miután bevezették a szegény pàràt a közönséghez legközelebb pontra, még egyszer megsimogatta a böllér, majd egy hatalmas kést beledöfött a nyakába. Az állat először nekiment a böllérnek, de a kötél, majd a hirtelen vérveszteség leterítette a földre.  Ezután pár percig még szenvedett, majd kimúlt. Kicsivel később már meg is nyúzták nagy rutinnal. Nem volt hétköznapi látvány, az biztos.

 Ezután egy röfit is feláldoztak, de disznóvágást már úgyis mindenki látott.

Ezt követően kitérnék a torajai-iak még bizarrabb szokására, az augusztusban megtartott halottöltöztetésre. Ekkor ugyanis kiveszik a sírokból a halottakat, legyenek azok akár évtizedek óta is ott, mumifikálódott állapotban, és megfürdetik őket, átöltöztetik, mindenféle ajándékot adnak nekik, majd egy új koporsóban visszamennek a sírjukba. A képeket az idegenvezetőnktől csentem.

Ezután a Tomohon-ban található piac extrém részlegét mutatom be a teljesség igénye nélkül: tavaly augusztusban itt járt egy amerikai turista, és megvette az összes kutyát a piacon, majd hazavitte őket. Egészen addig a kutyák ketrecben várakoztak, majd ha kiválasztották őket, mindenki szeme láttára vágták le, és dolgozták fel szerencsétleneket. Mára már csak pörzsölt kutya, patkány, denevér és piton van a piacon. A kutyák látványa annyira megrázó, hogy csak kutyafuttábban mertem csinálni egy képet. Vannak kellemetlen illatok és a szemnek, léleknek sem kellemes az élmény. Az első képen még csak malac van, nyugi.

Jájj, de kígyó, more!

Jelenleg emellett a piac mellett lakunk. Reméljük, több hasonlót már nem látunk.

Jó étvàgyat kívánunk!

A világ egyik legérdekesebb részére érkeztünk, ha a temetkezési szokásokat nézzük. Ott tartózkodásunk alatt végig velünk volt egy vezető, aki mindent elmesélt, és az összes kérdésünkre válaszolt. A toraja-i emberek írott történelme sajnos még alig 100 éves, mert a holland misszionáriusok a 20. század elején érkeztek, és tanították meg írni a helyieket. Emiatt semmilyen írásos emlék nem maradt meg, cserébe azonban a keresztény vallás lett az elfogadott, még ha nem is teljes mértékben. A mohamedán vallás az ősi szokások sokrétűsége miatt nem tudott teret hódítani. A korábbi történelem pedig szájhagyomány útján terjedt.

A jellegzetes házak

Minden egyes ház egy remekmű.

Az ideutazónak legelőször a fura házak tűnnek fel, melyek a teljes környéket beborítják. A tetők formájára két hipotézis van, az egyik szerint kínai telepesek érkeztek Jünnanból hajóval, és a hajók formájára építették a tetőket. A másik szerint bivalytülök formájúak a tetők. Általában több, kisebb-nagyobb ház van egy udvarban. A nagyobb házakban laktak, a kisebbekben rizst tároltak. Mindkét típus cölöpökön áll. A rizstárolók alsó szintjén a család legbefolyásosabb tagja ülhet kizárólag. A lakóház alsó szintjén korábban,a szigorúbb törvények bevezetéséig a család vízibivalya lakott, mert féltek, hogy ellopják. A bivaly errefelé rendkívül értékes állat, mindjárt ki is derül, miért. Minél több épülete van a családnak, annál gazdagabb. Az első napokon ilyen házakhoz és különös sírhelyekhez látogattunk el. Manapság kétszer annyiba (kb.15 millió forint) kerül egy ilyen, tradícionális házat felépíteni, mint egy átlagos házat. A bambusztető építését még az àllam is támogatja anyagilag, mert a bádogtető jóval olcsóbb és egyszerűbb.

A kasztrendszer

Ehhez a néphez nagyjából hétszázezer ember tartozik. Számukra nagyon fontos, hogy mit gondolnak róluk a többiek, így gyakorlatilag egy kasztrendszer alakult ki köztük, mely meghatározza, hogy ki melyik szinten van. A házak, a házakon található bivalytülkök száma mind-mind meghatározó.

Valakinek itt piszok sok pénze volt.

Érdekes szokások halál esetén

Ha elhunyt egy családtag, onnantól válnak a toraja-iak igazán érdekessé. A holttestet ugyanis beinjekciózzák öt liter formalinnal tartósítás céljából, és nyitott koporsóban behelyezik a lakóház egyik szobájába, hogy aztán türelmesen várják, hogy összegyűljön a pénz a temetésére. Ez hosszú (akár 20-30!) évekig is eltarthat, a holttest eközben lassan mumifikálódik, szaga azonban nincsen. Az idő múlásával be-bemennek, beszélnek hozzá, ételt-italt, cigit visznek neki, és csak betegként, nem halottként kezelik. Hitük szerint ugyanis a lélek még ott van, és a temetésig vár, hogy eltávozhasson a paradicsomba. Miközben gyűlik a pénz, nagyjából két és fél millió forintnak megfelelő rúpiáért egy hatalmas kősziklába belevájatják a sírhelyet, téglatest formában, hogy majd legyen hova temetni. Ha nincs kőszikla vagy barlang a közelben, építették valami hasonlót.

A temetést megelőző napok

Ha megvan a pénz, ami kaszttól függően öttől akár kétszázmillió forintig (nem elírás!!!) terjedhet, akkor irány a bivalypiac, mely hatnaponta kerül megrendezésre Rantepao városában.Vízibivalyok, amerre a szem ellát

Ezért mondhatni, a leszármazottak egész életükben azért dolgoznak, hogy a felmenőiket méltóképp eltemethessék, nehogy csorba essen a hírnevükön. Nagyjából ezer bivaly várja új gazdáját, akinek nem sokáig örülhetnek, ugyanis a temetési ceremónia szerves részét képezi a bivalyáldozatok bemutatása. A hollandok előtti időkben még emberáldozatot is bemutattak! A piacon vannak állatok Jáva, Borneó és Szumátra szigetéről is, de néhányat a környéken neveltek. Áruk pedig rendkívül széles skálán mozog, pár százezer forinttól tízmillió forintig (ez sem elírás!!!). Az albínó, foltos és a ladyboy (herélt) bikák a legdrágábbak. Minden család a pénztárcájának megfelelően választ, a leggazdagabbak minimum 24 bikát vesznek meg.

Nincsenek fix árak, hosszas alkudozás után lesznek csak eladva. Mivel nem elég a sok bika sem, ezért vesznek még jópár süldő malacot is melléjük. Ez azért fontos, mert ezt a rengeteg húst szétosztják a falubeliek közt, és nehogy véletlenül alacsonyabb státuszba kerüljenek a túl kevés leölt állat miatt.

A ceremónia

Egy idősen elhunyt hölgyet ,akit egy éve tároltak otthon, és három hete, tragikusan elhunyt lányát temették el.  Reggel 10-kor érkeztünk meg a ceremónia első napján, ahol már javában vágták a malacokat sorban, és pörzsölték is. Egy domboldalon történt mindez, és már kezdtek csinos kis vérpatakok kialakulni. A malacok folyamatosan visítottak, mert pontosan tudták a sorsukat. A családi ház udvarán pavilonok voltak felépítve és felszámozva, és ahogy érkeztek a vendégek, a ceremóniamester úgy mondta be sorban, hogy kinek hova kell ülnie. A falu legfontosabb embereinek külön pavilonja volt. Ezután teával és süteménnyel kínáltak, és leültettek egy szám nélküli helyre. Nagyon kedvesen bántak velünk, hálásak voltak azért, hogy elmentünk, és vittünk nekik egy karton cigit ajándékba, ami szerencsére csak 5000ft volt. Az udvar közepén vonultak fel a vendégseregek, akiket először egy "tranzit pavilonban" fogadtak a háziak.

Vonul a gyászoló család

Utánuk az önkéntesek, akik teával és süteménnyel kínálnak.mindenkit.

Ebbe az épületbe masíroztak be, majd elfoglalták saját, számozott helyüket.

Mindenki fotózkodott a népviseletes lányokkal -ezérr mi nem.

Mivel ez egy középosztálybeli ceremónia volt, az első napon megannyi süldő malacot és egy bivalyt terveztek feláldozni. Az első bivaly hivatott a holtakat a mennybe segíteni. A vendégek száma megközelítette az ezer főt, akik két turnusban, az első és második napon érkeznek. Az érkezők jelentős része hozzájárul a költségekhez,csakúgy, mint nálunk egy esküvőn. Az indonéz családok jóval népesebbek, mint a magyarok. Összességében majdnem mindenre elmondható, hogy 30-40 évvel ezelőtti, magyarországi állapotok uralkodnak.A második napon további három, a harmadik napon pedig az összes maradék bivalyt ölik le.

 A malacokat folyamatosan vágták, és ezekkel, valamint hallal kínálták a vendégeket ebédre.Íme az ebéd: banánlevélen tálalt folyami hal. Volt bambuszban főtt malac is.

Sem tányér,sem evőeszköz nem volt, nehéz is lenne 1000 ember után mosogatni

A bivalyáldozat

 Az áldozatról egy külön rövid posztot fogok csinálni, rendkívül felkavaró képekkel. Addig is, itt van a halottakat mennybe segítő bivalytehén utolsó perceiben lőtt két kép:

Még nem tudta, mi vár rá, csak nézett bociszemekkel.

Egy utolsó simi az áldozás előtt.

A bivalyvágást követően elhagytuk a helyszínt, és gyermekek sîrjait tekintettük meg, melyek egy fába voltak befaragva, mert a hiedelem szerint a fával együtt nőve tudnak felmenni a mennybe.Bizarr látvány a csecsemők sírja is.

A temetés

Sziklába vájt sírhelyek.

Sosem temetkeznek a földbe, mert számukra az értékes kincs, ott növényeket kell termeszteni. A szikla örök, és minden másra haszontalan. Barlangokba és sziklafalakba temetkeznek, a barlangban csak felhelyezik a koporsótkat pallókra, ahonnan egy idő után kiesnek a halottak a szúette koporsókból. A csontokat egy halomra rakják, az úgy már eléggé furcsa.

A szegények, és a tönkrement koporsótkból származó csontokat, egy halomra helyezik.  A sziklasírokból a halottat pár évente kiveszik, megtisztítják, a koporsót otthagyják a szikla előtt az enyészetnek, és új koporsóban, új ruhában visszahelyezik az elhunytat a sírba.A leggazdagabbak egy monolitot is állítanak halottaiknak.

A halott mására egy mesterrel faszobrot (tao-tao) is faragtatnak, melyek vigyázva őrzik saját sírjukat.

Minél nagyobb a kő, és részletesebb a szobor, annál gazdagabb a család. Egy szobor átlagos ára 500000ft körül mozog.

Rengeteg barlang sírhelyet, klasszikus toraja-i házat, sziklába vájt sírhelyet látogattunk meg. A harmadik napra már elég is lett a halálból. Így továbbálltunk északra, ahol elsősorban természeti szépségek miatt vágytunk. A következő posztot kizárólag erős idegzetű olvasóknak ajánlom, aztán (remélem) visszaszelîdülünk a "megszokott" egzotikumokhoz.

Miért éppen Szulavézi?

Szulavézi, régebbi nevén Celebesz a világ 11. legnagyobb szigete, Indonézia része.

Rengeteg hegy, vulkán, tagolt és tagolatlan partszakaszok, muszlim és keresztény közösségek egyaránt jellemzik. Trópusi egyenlítői éghajlat uralkodik, 3 hónap száraz és 9 esős évszakkal. Sosem voltunk még, és a legutolsó ázsiai utunkat éppen Indonéziában szakította meg a Covid betörése, ezen kívül Viki mindenképpen szeretett volna búvárkodni is, így e régi Magyarország területű sziget mellett döntöttünk.

Sokáig nézegettük, hova is menjünk Szulavézin, mert rengeteg gyönyörű hely van, de normális utak híján elég nehezen küzdhetőek le a távolságok, ha az ember nem nagyon ér rá napokat vesztegelni érdektelen helyeken, akkor nem egyszerű összeszervezni a csatlakozásokat repülő-hajó-busz viszonylatban. Az utazás egyharmadánál még most sem vagyunk teljesen biztosak a helyszínekben, mert sajnos már be is buktunk egy repülőjegyet, egy csatlakozó járat törlése miatt, mely egy Balu kapitány-jellegű út lett volna, propelleres géppel, WhatsApp-es helyfoglalással.

A makassar-i reptéren a bejutás nem volt zökkenőmentes, mert nem lehetett kártyával fizetni a vízumért, és az emiatt (ATM keresés) elénkkerült franciákkal eléggé elutasítóan viselkedtek a fináncok, nyaggatva őket az indonéz tartózkodásuk felől, ezzel még jobban meghosszabbítva a várakozási időt.

A robogót kihozták nekünk a reptér elé, ezért rögtön arcbavágott a kaotikus közlekedés, végre "otthon" éreztük magunkat. Az első állomásunk Makassar külső, azaz Rammang Rammang volt, mely helyi nyelven annyit tesz, felhők sokasága. Ezt meg is tapasztalhattuk, mert délutánonként -esős évszak lévén- órákig ömlött az eső, de szó szerint. El is kapott minket néha, de egy cseppet sem bántuk, mert meleg a víz és a levegő is.

Ebbe a faluba nemhogy a külföldi, de még a helyi turisták sem nagyon jönnek, pláne nem ramadán közepén. Ezt is megélhettük újra, a müezzinek imára hívó hangja napi öt alkalommal csendült fel. Szerencsére most nem voltak annyira közel a szálláshoz, hogy tolakodó lett volna, mint a legutóbbi Jáva -szigeti utunkkor. Maga a szállás pedig olyan szinten volt alapfelszereltségű, hogy még a csótányok sem vágytak be, àm az estebédünket -polc,asztal és konyhapult híján- a girhes macska ette ki a tányérunkból. Ha ezután sem leszünk betegek, akkor már egy nukleáris háború sem árthat meg! A szállásadónk egy nagyon kedves muszlim család volt, otthon azonban nem hordta az asszony a kendőt, így igazából fel sem tűnt, hogy muzulmánok, csak a ramadán miatti, naplemente utáni, és napfelkelte előtti evés miatt. Helyi árakhoz képest kissé borsos áron főzött nekünk, de finomat. Az indonéz ételek emiatt is egyre jobban ízlenek, pedig eddig nem voltunk oda értük.

A várakozásokat Rammang Rammang nemhogy beváltotta, de felül is múlta: egy kis Mekong-delta, egy kis Krabi, egy kis Bali, mindez egyszerre, turisták hada nélkül. Rizsföldek kókuszpálmákkal, csodálatos karszthegységgel körbevéve, buja dzsungellel és nagyon kedves, integető, barátságos népekkel, akik közül még nem mindenki látja a pénzeszsákot az egyszeri turistában. Olyan nevetséges árak vannak, hogy már nekünk kellemetlen. Pl. egy barlangba 120 ft a belépő, egy hajó, mely fél délelőtt cipelt minket, 5500ft volt. Enni már 240ft-ért lehet normális ételt. Az utcán 3 kg gyümölcsöt 240ft-ért lehet kapni. Senki nem akar plusz szolgáltatásokat a nyakunkba varrni. És a kilátás fantasztikus. Jóllehet, mindketten láttunk már sokkal szebb barlangokat (legyen az Aggtelek, vagy a Pálvölgyi barlang), ahol nem csúszkáltunk és lettünk koszosak, de ez cseppet sem vett le a hely élvezeti értékéből, mert a környezet fantasztikus.

Évezredekkel ezelőtt az egész katlan tengervízzel volt feltöltve, ennek ékes bizonyítékai a tengeri kagyló -és csigaházak, melyek minden barlangban megtalálhatók, valamint a sziklákon látható éles határvonal. A katlan aljzatát ma már rizstermesztésre használják. Ez ki van építve fapallókkal, így körbe lehet menni egy jópár hektáros területen, szemügyre véve a nevezetességeket. Van itt öt különböző, viszonylag könnyen megközelithető barlang, kilátópontok és egy viszonylag új falu, ahol szemtanúi lehettünk a rizs aratásának és szárításának. Ezen kívül egy sziklaerdőt is meg lehet csodálni, de most csak egy részét láthattuk, mert a többi víz alatt volt.

Délután visszamentünk a szállásra, ahol megismerkedtünk két (dán és francia), hosszú ideje egyedül utazó lánnyal, akikkel együtt megkért a szállásadó, hogy -angoltanár híján-, játszva tanîtsuk a helyi gyerekeket angolul. Először bingóztunk a dán lány ötletéből, másnap pedig gyermekdalokat énekeltünk és állatneveket kellett kitalálniuk. Még soha nem kellett ilyesmit csinálnom (Dani), de hamar belejöttem, és a gyerekek odaadóan és hálásan követték az utasításokat.

Ez megint olyan volt, ami nem gyakran esik meg az emberrel. Nyilván jobban járnának egy igazi tanárral, de ez nekik -és nekünk is- életre szóló élmény volt.  

A nagyon kedves tulajdonos este még ki is vitt a buszpályaudvarra ingyen, és megvárta velünk a luxus alvóbuszt, mely éjszaka egy olyan különleges helyre robogott velünk, ami teljesen egyedülálló az egész bolygón, és a megérkezés pillanatától kezdve az állunk után kutattunk a földön, hogy maradhattak meg a múltból ennyire fura szokások.

Folytatódik a rizsszem blog, nagy örömünkre újra Ázsiában töltődhetünk élményekkel, mert Szingapúr és Indonézia is a közelmúltban törölte el a Covid-korlátozásokat.

Két éjszakát töltöttünk a világ legbiztonságosabb, szabályoktól hemzsegő mini-államában, mely a Maláj-félsziget legdélebbi csücskén helyezkedik el, és 1965 óta felvirágzóban van, az azóta bevezetett szigorú intézkedéseknek hála. Itt az élő példa, hogy egy diktatúra is lehet sikeres!

 A megérkezésünk nem volt zökkenőmentes, mivel Isztambulban 6 és fél órát dekkoltunk a beígért 2 óra helyett, így kissé nyűgösebben viseltük a 10 óra repülést az ázsiai kontinens felett.

 A reptérről 6 és 23:30 között 500ft-nak megfelelő dollárért be lehet jutni metróval a belvárosba.Mi a kínai negyedben, egy kapszulahotelben szálltunk meg, mely  patyolat tiszta volt és még reggelit is kaptunk.

20000 ft volt egy éjszaka, ennél olcsóbban lehetetlenség megszállni Szingapúrban.

 Az első napon nyakunkba vettük a nagyvárost metróval. Minden elektronikusan működik, valóban okos és felhasználóbarát felületekkel. Mégis, a legtöbb helyen személyzet segíti a gépek kezelését. Sehol egy eldobott csikk az utcán, kajamaradék a metrón, bármilyen egyéb hulladék. A büntetési tételek magasak: evésért 500, dohányzásért 1000, benzin birtoklásáért a metrón 5000S$. 

A város tele van mérnöki bravúrokkal. A Marina Sands Bay hotel például az egyik ikon, a három toronyépület tetejét egy hajószerű szerkezettel kötötték össze. Erre az 56 emelet magasságban található hajóra fel lehet menni lifttel "külsősként", vagy hotelvendégként is. Előbbi 9000, utóbbi 220000ft-ért oldható meg, a különbözetben a medence használat lehetősége foglaltatik benne. Mi inkább kihagytuk a luxust, de mindenképpen látni akartuk felülről a várost, így fellifteztünk. Gyönyörű volt a kilátás, láttuk a bank -és egyéb különleges épületeket, a megannyi zöld parkot. Szingapúr több, mint 30%-át visszazöldítették, így már nem olyan rossz a levegője, mint azelőtt. Kifejezetten illatos városállam, rendkívül gyér forgalommal.

A gyarmati időkből származó, koloniál stilsü épületek egytől egyig fel vannak újítva.

Ezeken a fém "fákon" is van esténként fényjáték.

A nap hátralévő részében sokat gyalogoltunk és további érdekes látnivalókat néztünk meg,pl. Gardens by the bay,hogy más szemszögből is megnézhessük a Marina Bay Sands hotelt. Hindu szent tehenek őrzik vigyázó szemeikkel a Mercure hotelt..Ebben a buddhista templomban pedig még maga a jóságos Sólyom László is tiszteletét tette.

Este megnèztük a fényjátékot, mely mindkettőnket ámulatba ejtett.

Szingapúr jelképe a hableány-altestű vízköpő oroszlán.

Ez a legkevésbé ázsiai város Ázsiában, nulla patkánnyal és csótánnyal, rengeteg szigorú szabállyal. Ide érdemes először jönni "Ázsia-szüzeknek", és Dubai-kedvelőknek. Annyira steril és futurisztikus a város, hogy az már nem is evilági, pláne nem ezen a földnyelven, Malajzia szomszédságában. Na de sebaj, Indonéziában folytatjuk utunkat, ahol ilyesmiket nem fogunk megtapasztalni, hanem visszatérünk hőn szeretett "káoszdús" Ázsiánkba.

Tetszett:

-Tisztaság

-Rend

-Metróhálózat

-Modern épitészet

-Rengeteg zöldfelület

-Egyetlen rozzant gépjárművet láttunk csak, még a karbantartók is golfkocsival mennek a parkokban

Nem tetszett:

-Túl steril Ázsiáboz képest

-Felszíni gyalogoslehetőségek (alig van zebra, mindent alulról kell kikerülni óriás kerülővel)

-Egy-két tradícionális épületen kívül egy felhőkarcolótenger az egész, ahol megáll a levegő, nagyon meleg tud lenni

-árak (melyek Nyugat-Európát is lenyomják)

Végezetül egy vers Danitól:

Szingapúri meglepetés

"Szingapúri forróságban a szélütés kerülget,

Mura-parti dallamocska üti meg a fülemet

Felnézek a frangipánra, nem hiszek a szememnek,

Pedig a lombkoronából sárgarigó integet."