BREAKING NEWS 2020.02.04: Sokan kérdezitek, mi a helyzet a vírussal: mi jól vagyunk, nincs rossz közhangulat sem, a reptereken minimálisan több emberen van maszk az átlagosnál, meg Kuala Lumpurban és Borneón hőkameráznak is. Egy konkrét beszélgetést is elcsíptünk: egy török lány éppen elhagyta volna Thaiföldet, mivel azonban 14 napon belül járt Kínában, nem engedték a térségben Malajzián kívül SEHOVA sem repülni. Borneóra jövet ki kellett töltenünk egy kérdőívet, és mivel Thaiföldről érkeztünk, megmérték a lázunkat, majd továbbengedtek. Mindenhol ki volt írva a reptéren, hogy ha jártál Kínában 14 napon belül, a nemzeti parkok helyett egy kórházi karantén vendégszeretetét élvezheted.

Koh Muk

Koh Lanta-t elhagytuk egy expressz hajóval (a Lanta Petpailin nevű társasággal jöttünk - érdemes több irodában is érdeklődni, nekünk 500thb/fő volt az út hoteltranszferrel, de lehet, hogy az irodában személyesen vásárolva még olcsóbb -, hogy magunkévá tegyük Koh Muk-ot, a nem túl nagy, ám állítólag Lanta-nál még lazább, nagyon szép kis szigetet, ahova elsősorban az Emerald Cave, vagyis a Smaragd barlang miatt mennek a népek.Az egész sziget mindössze 3x5km-es, és a szállásokat leszámítva dzsungel, -vagy gumifaültetvény borítja. Robogóhoz erősített kordé jellegű felépítményeken szállítanak szinte mindent, autó csak elvétve látható. Emiatt a forgalom is gyér. Az egésznek van egy nyugodt hangulata, az itteni emberek kedvesek és segítőkészek. Nem kaptak még vérszemet, hogy lehúzzák a vendégeket (pl. a szállàsunkon ingyen töltötték után a vizespalackunkat). Pedig nekik is csak pár hónapjuk van a bevétel megszerzésére: májustól októberig (de akár decemberig) brutális esőzések, nagy szél, és hatalmas hullámok teszik szinte lehetetlenné a hajóforgalmat. A mi szállásunk neve PhusamBig resort, ahol egy különös véletlennek, vagy a Booking.com átmeneti hibájának köszönhetően napi 4eft-ért szálltunk meg egy csinos kis bungalóban, 21eft helyett. Kalyiba van már 3eft körül is, de az árak inkább 10eft-tól indulnak.

A Mong bár és a magyar pálinka

Első délután elgyalogoltunk a 800m-re fekvő Garnet beach-re, ahol először sznorkeleztünk, ami a planktonhadakat (rossz látótáv) leszámítva fantasztikus élmény volt, a naplemente közben pedig a Mong bar-ban vacsoráztunk, koktélozgattunk.

Az ételek és az italok nagyon finomak voltak, és annak ellenére, hogy kis szigeten, tengerparton vagyunk, darabonként csak 800ft-ba kerültek. A tulajdonosok kedves, barátságos emberek, egész jól beszélnek angolul. Miután 5 szavas thai tudásomat büszkén bemutattam, megkérdezték, honnan jöttünk. Ahogy kimondtam, hogy Hángöri, egyből felcsillant a szemük (pedig a kérdezők döntő többségének halovány fogalma sincs, hogy létezik egy ilyen ország is). Történt ugyanis, hogy honfitársaink korábban itt jártak, és pálinkával alaposan leitathatták az étteremben dolgozókat, így ez számukra egy örök emlék maradt. Ha valaki esetleg jönne ide, mindenképpen hozzon magával pálinkát, nehogy "elfelejtsék" a magyarokat ezen a kis trópusi szigeten.

Morakot (Emerald) Cave - Smaragd barlang

Ezen az apró helyen egy komolyabb látnivaló van, ez pedig az Emerald Cave. Csak hajóval (vagy kajakkal, "halaknak" úszva) közelíthető meg, és a legfontosabb, hogy reggel 9 előtt, vagy délután 4 után érdemes érkezni, mert ebben a periódusban nem támadják a csoportok. Kajakot bérelni 800-1000ft-ért lehet óránként a Garnet beach-en, ami a legközelebb van a barlanghoz. Mi reggel 7:30-ra, nyitásra mentünk a partra, a tenger nyugodt volt, 20 percnyi sportos evezés után oda is értünk a barlang bejáratához, ahol már voltak páran. Figyelni kell a vízállást is, mert dagályban csak úszva (apályban akár kajakkal) lehet bemenni ehhez a csodás természeti képződményhez. Egy 80m-en át tekergő alagúton (tengeri barlangon) lehet bejutni, bent pedig gyönyörű a látvány: egy saját kis tengerpart, dzsungellel és sziklákkal körbevéve. Az apálynak és a nap beesési szögének "köszönhetően" nem csodálhattuk meg a víz smaragd színét, de ez cseppet sem vette el a kedvünket, mert összesen 11 ember volt a barlangban, akikből a 7 hangos olasz hamar le is lépett, így fél órán át csak négyen voltunk ott. A hely érdekességei, hogy vannak növények, melyek csak itt nőnek, és hogy a kalózok annak idején itt tárolták a zsákmányukat, amíg el nem adták őket. Az egész "túra" másfél órát vett igénybe. A nap hátralevő részében sznorkeleztünk, és heverésztünk. Az első kép forrása: gotothailand.com

Koh Muk viewpoint

A kevés látnivaló egyike egy dombtető, ahonnan nyugatra, és keletre is egész jó a kilátás, ráadásul a terület tulajdonosa szépen karban is tartja a környéket. Elég meredek az út felfelé, de szerencsére nem túl hosszú. Napelemes telefontöltő, feltöltött hűtőgép becsületkasszával, és függőágyak gondoskodnak a túrázók kényelméről. A környékbeli fákon csodaszép madarak (beók) dalolva udvarolnak egymásnak, szóval elég idilli a környezet. Szépséges madarak (angolul: brown-throated & olive-backed sunbird) egyébként reggelente a bungalónk előtti díszgyömbérek nektárját is előszeretettel iszogatják, ezeket is sikerült lencsevégre kapni.

Újabb kajaktúra a sziget északi csücskéhez

Utolsó napunk reggelén leslattyogtunk a kedvenc partunkra, és behuppantunk a kajakba, majd észak felé vettük az irányt. A bérlős elmondása szerint több helyen érdemes megállni sznorkelezni, így is tettünk. Az északi foknál volt egy barlang is, ami a fekvése miatt megközelíthetetlen volt, így csak kikötöttük a kajakot, és nézegettük a halakat. Elég erőteljes áramlatba kerültünk, így inkább továbbálltunk. A következő képek ezen a kb. 6 km-es túrán készültek, három különböző megállóval. Bohóc-, papagáj-, és diszkoszhalak voltak a főszerepben. Bocs' a minőségért, egy öreg gopro-val operálunk, és sokszáz képből sikerül csak egy-egy.

A nap hátralevő részében pihentünk, és a szigetek közti, illetve az 5 nappal később esedékes, Krabi repülőtérhez vezető utazásunkat szerveztük. Az, aki nem csinál ilyesmit, mert utazási irodákra hagyja a szervezést, el sem tudja képzelni, mennyi időbe telik a jegyeket, utakat, szállásokat lefoglalni, mindennek utánanézni, pénzfelvételtől a sim-kàrtyán át a közlekedési lehetőségekig. Ugyanakkor izgalmas tevékenység is, és nem utolsó sorban bődületes mennyiségű pénzt lehet így spórolni, ami nekünk, mivel nem robbantottunk bankot, nagyon fontos.

Koh Kradan, a sznorkelparadicsom

Thaiföldön összesen 3 hónapot töltöttünk el, és gyakorlatilag az egész országot bejártuk egy-két tartományán kívül. Az ország felfedezését az egyik legdrágább, legezotikusabb szigeten, Koh Lipe-n szerettük volna zárni, de olyan sok rosszat olvastunk róla (teljes kiépítettség, túl sok szállàs -és ember, stb.), hogy az utolsó pillanatban lemondtuk a szobát, így először könyvelhettünk el 10eft bukást (a napi átlagunk még mindig 13eft alatt van), és a Koh Muk-kal szemközti Koh Kradan-t választottuk, mely szezonon kívül teljesen lakatlan, és megfelelt az igényeinknek: türkizkék tenger, érintetlen dzsungel, nulla infrastruktúra, nagy korallzátony. A sziget kb.4 km hosszú, ebből màsfél járható, szélessége kb.500m. Kettő darab személy -és teherszállító eszköz van rajta, és egyetlen "út":Áram csak generátorral van, és wifi is elvétve. A szállások az 5eft-os sátortól a 150eft-is bungalóig terjednek. Mi a màsodik legolcsóbb faházban vagyunk, napi 10eft-ért. Az étel a nemzeti parknál olcsó (700-1000ft), többi helyen helyi viszonylatban nagyon drága (2-5eft). Hajók csak a korallokon kívül állhatnak meg, így nem zavarjàk a fürdőzőket.

Elhatároztam, hogy felmászok egy pálmafára.

De amikor megláttam ezt,

Inkább egy màsikat vàlasztottam.

Az egész szigeten 3 partszakasz van, ebből kettőn csodaszép korallzátony van. Ide minden nap érkezik jó sok turista, szigettúrák keretében. Azt is a fejembe vettem, hogy úgy teszek, mint az összes pózoló életmódtanácsadó-youtuber-ön(-és köz)megvalósító "influenzer," és pózolok egyet hintában.

Sunset beach

Első este öt perc séta árán átmentünk a Sunset beach-re, ahol életünk egyik legszürreálisabb naplementéjében volt részünk. Ilyen színeket ritkán látni..

Kradan + Ao nieng beach

Apálynàl rengeteg medúza van a part közelében, de nem bàntanak, viszont nem néznek ki vmi jól (én viszolygok tőlük). Ezeken átgázolva azonban egy gigantikus akváriumban érezhetjük magunkat. Dagálykor viszont csökken a látótàvolság, és a korallzátony is messzebb kerül, így érdemes reggelente sznorkelezni, és több napra jönni, így teljesen el lehet kerülni a tömeget. A nép egyébként is két szakaszon koncentrálódk : a Kradan Beach Resorttól északra és a nemzeti parktól délre. A képen a déli, "speedboat-szekció" látható. Ők d.u. kettőre elpàrolognak.

És hiába vannak kétszázan, ebből százan csak esznek, a többiek sznorkeleznek, és a korallzátony is nagyon hosszú. A víz alatt a legváltozatosabb fajokkal lehet talàlkozni, kb.5 féle medúza, megszámlálhatatlan számú hal, barracuda, muréna, óriáskagylók és még ki tudja, mik. Egyszer még egy 2m-es tonhalat is láttunk. Négy napon át napi 4-5 órát töltöttünk a vízben, egyik nap még enyhén tengeri betegek is lettünk a nagy hullámoktól.. Màst nem is lehet csinálni itt, csak feküdni a hófehér homokban, vagy bent lenni a vízben. Ha csak 10 napunk lenne nyaralni, erre a két szigetre jönnénk, itt aztán garantált a kikapcsolódás.

Utolsó - de az egyetlen - thai mizéria

Mielőtt elrepültünk volna Malajziába, egy éjszakát még Krabin töltöttünk, a reggeli gépet ugyanis lehetetlen lett volna a szigetről elérni. 30 napot lehet vízummentesen ott tölteni, és minden egyes nap túltartózkodàs után 5000ft-ot kell fizetni. Nekünk így jött ki valahogy a lépés, és a fórumokon is azt írják, egy nap (esetünkben 7 óra) miatt nem kell büntetésre számítani, ránk azonban lesújtott a thai vasszigor: az országot február 3-án kellett volna elhagynunk, a tiszt pedig nem engedett a huszonegyből: kíméletlenül bevasalta rajtunk a tízezer ft-nak megfelelő összeget. Bár most jó ideig nem tervezünk Thaiföldre menni, legközelebb majd jobban figyelünk, meg aki esetleg jönne, az nehogy így járjon. Ugyanakkor lehettek volna elnézőbbek is a 31.nap hajnalán, picit rossz szájízzel hagytuk el az országot.

Ezzel, a négy repülőjeggyel Borneóra Kuala Lumpur-i átszállással, taxival, kajával, a 8 napi szállással Kuchingon felugrott a napi átlag 13500ft-ra, KETTŐNKNEK..

A következő posztok Borneóról készülnek majd, és előre "szólok", hogy aki nem kedveli a természetet, és a trópusi állatokat-növényeket, az nehogy olvassa a blogot :-).

Vegyes érzelmekkel érkeztünk Krabiba, hiszen sokfélét lehet hallani-olvasni róla. Fehér homokos tengerpart, buja dzsungelek, festői panoráma, szinte magányos partok: ez áll a prospektusokban. Manapság azonban már rendelkezésre áll az internet népének véleménye: ha többszáz (vagy akár több tízezer) ember ír véleményt egy-egy városról, látnivalóról, máris eléggé átfogó képet lehet kapni ezekről. Nos, Krabi kap hideget-meleget: akinek ehhez fűződik érdeke, és/vagy tetszik neki ez a fajta nyaralás, nyilván csak a drónvideókat tölti fel a netre sorban, és arról regél, hogy ezt a helyet mennyire elkerülte a tömegturizmus, és az árak sem szálltak még el, mint a thai szigeteken általában. Míg a Tripadvisor, Google és hasonló oldalak felhasználói szép számmal írnak egészen más dolgokról. A tömegturizmus pusztító ereje ellen tett egyértelmű szankció, hogy 2018-ban két évre lezárták a turisták hada elől a közeli Maya bay-t (DiCaprio itt forgatta a Part c. filmjét), mert a rengeteg hajó és ember óriási kàrt tett a korallokban, így bíztunk benne, hogy már nem minden a gyors pénzszerzésről szól a természet kárára, ezért eljöttünk Krabira. Hangsúlyozom, hogy mi "hosszü távú" hátizsákos turisták vagyunk kisebb igényekkel, szóval a véleményünk semmiképpen nem hasonlítható össze egy tíz napra érkezőével, aki elmegy az összes fakultatív programra, és az összes idejét csak a környéken tölti, tehát (Dél-)Thaiföld összes impulzusa is itt éri a szürke, hideg európai hétköznapok után: tengerpart, sznorkelezés, hajókázás, napsütés, forróság, izgalmas ételek, gyümölcsök, piacok, a forgalom, emberek csadorban, a müezzin imára hívó éneke, majmok, elefántok, patkányok, csótányok, színek-illatok-szagok kavalkádja, egyszerre.

Ao nang beach

Érkezésünk napján elrobogtunk a Krabi városától légvonalban 10, úton 18 km-re található Ao nang beach-re, ahol - annak ellenére, hogy Thaiföldön az erősödő thai baht, és egyéb tényezők miatt 2019-re 30%-kal csökkent a turisták száma - nyüzsögtek az emberek. A sétány szépen ki van építve, egymást érik az éttermek és a masszázsszalonok. A tengerpart azonban inkább egy forgalmas kikötő, semmint strand. Kb. egy km hosszú, ebből a felén csak hajók állnak, a màsik fele alkalmas lenne ugyan a fürdőzésre, ha 30 dízelhajó nem lenne folyamatosan mozgásban. Innen indulnak ugyanis a közeli Railay beach-re, mert az szárazföldről megközelíthetetlen (potom 1000ft/út egy irányba a 10 perces útra), és a szigettúrákra (pl. Koh Phi Phi.) Ezek a túrák legkevesebb 10000ft-ba kerülnek, ugyanis 4000ft a belépő a tengeri nemzeti parkba, amit minden egyes túra alkalmával külön kell fizetni, azt hiszem, csak egy, vagy két sziget van, ahova nincs belépő. Ezeken a túrákon sokak elmondása-leírása szerint "a hajók - és a szigetek is - túlzsúfoltak, nem lehet élvezni a természet szépségeit (kivéve talán a Hong szigeten), sznorkelezés közben kenyérrel etetik a halakat a túravezetők, hogy odagyűljenek, közben egymást rugdossák az emberek". Aki nem hiszi el, olvasson idevágó értékeléseket. Mi ezen felül több angol nyelvű blogot is láttunk, valamint emberekkel beszéltünk. El sem mentünk ilyesmire, annyira elrettentettek a leírtak és az elmondottak. Az Ao nang beach zsúfoltsága, az olaj és kosz a tengerben, az állandó zaj az egész nap, padlógázon közlekedő hajókkal meggyőzött. Biztos vannak, akiknek ez így szép és jó, de ha mi nem fillérekből repültünk volna ide, akkor most szomorúak lennénk. Így alternatív megoldást kellett keresnünk.

Tigris-barlang templom

Krabi egyik fő látványossága a Wat Tham Suea, azaz a tigris-barlang templom, ami fent van egy sziklaszirt tetején, ahova 1267 (megszámoltam!) lépcsőn vezet fel az út, szemtelen majomhordákon keresztül, mindezekért kárpótol azonban a körpanoráma, ami fent vár a kihívásoktól nem félő utazóra. Meglepően sokan vállalják ezt a kalandot, még egy túlsúlyos hölgyet is láttunk, aki sportolókat megszégyenítő sebességgel "száguldott" felfelé a hegyen. Visszafelé az egyik szemtelen majom ellopta a naptejünket, és próbálta kinyitni több társával egyetemben, de miután rájöttek, hogy nem jön belőle ennivaló, elejtették, és szerencsére sikerült visszaszerezni.

Tubkaek Beach

Habár a látvány a hegy tetejéről valóban lenyűgöző volt, nem adtuk fel, hogy magunk fedezzünk fel egy olyan tengerpartot, ahova motorral is el lehet jutni, és nem kell sokezer ft-ot kifizetni azért, hogy egy egyébként csodálatos helyen sokadmagunkkal, kiszuperált teherautómotoros hajók zaját hallgassuk, bűzét szagoljuk, olaját nyeljük. Így jutottunk el a 30km-re levő Tubkaek beach-re, ahol màr sorakoznak is a drágább resort-ok (olyan szállàshely, melyben elsősorban drágább bungalók vannak). Napi kétszer van apály, amikor mi délben odaértünk, már kezdett visszahömpölyögni a víz a part felé. Mi minden apróságnak tudunk örülni (ahogy 38 évesen, 10 év rendszeres mangó+ragacsos rizs-fogyasztàs után az ezredik adagnak is): tegye fel a kezét, aki látott már dagályt, ahogy a víz éppen igyekszik visszahódítani a partot! A partszakasz gyönyörű volt, homokos, és csendes. Kevès ember volt csak, és azok sem zajongtak. Hajó sem volt sok, és sofőrjeik sem bőgették ész nélkül a motorjaikat. A víz sekély, lassan mélyülő, így családdal is optimális választás lehet, picit a Balaton déli partjára emlékeztet, túloldalon a hegyekkel. Jóllehet, ebben a vízben láttuk életünk eddigi legnagyobb, legalább 1 m átmérőjű medúzáját (Viki azt hitte, szikla), de ekkora biodiverzitásban, ami itt, a trópusokon van, csak szerencse kérdése egy bármilyen élőlénnyel találkozni, így ezt sem bántuk. A naplemente is fantasztikus volt, már majdnem olyan, mint amilyet Petriventén, hosszú nyári estéken lehet látni :-). Ha van olyan, hogy földi paradicsom, azt hiszem, megtaláltuk. Ide már eljönnék Európából 10 napra, sok pénzért is, ha igazi pihenésre vágynék.

Khao Ngon Nak csúcs

Nem messze a Tubkaek beach-től van a nemzeti park bejárata. Fizetni kivételesen nem kell, viszont regisztrálni igen, hogy lássák, ki ment fel a csúcsra, és visszatért-e már. 4 km hosszan vezet egy túraútvonal be az esőerdőbe, bármikor érhetik meglepetések az embert. Az úton kabócahadak hegedültek, szebbnél szebb madárzajtól volt hangos az erdő. Elég combos túra volt, hol gyökereken, hol lépcsőn, hol sziklákon kellett felkapaszkodni, 517m szintkülönbséget kellett legyűrnünk. Most, hogy egyre többféle erdőben járunk a trópusokon, jövünk rá, mennyi fajta is van: csak ezen a túrán hármat is láttunk, a legkülönölegesebb azonban a vörös kérgű fák alkotta erdő volt. A làtvány a csúcson lenyűgöző volt, kezdtük - feülről - megszeretni Krabit.

Koh Lanta, a nyugalom szigete

A következő állomásunk Koh Lanta szigete volt, ahol állítólag nem annyira zsúfolt-kihasznált a környezet, mint Dél-Thaiföldön általában, és még az árak sem eltúlzottak. Egy hetet terveztünk itt eltölteni, attól függően, hogy hogy érezzük magunkat, amit végül két hétre hosszabbítottunk. Habár itt is be lehet fizetni szigettúrákra, és olcsóbban, mint Krabin, mi itt sem tettük, mert két olyan szigeten is (Koh Mook és Koh Kradan) tervezünk eltölteni egy-egy hetet, ahova többek közt ezek a túrák visznek, szóval már nagyon reméljük, hogy találni fogunk olyan helyeket, ahol csak simán begyalogolva a partról csodás élővilág fogad, mert eddig még nem sok ilyet sikerült kifogni.

Az első héten - kulturáris programok hiányában - mást se csináltunk, mint különböző partokon fetrengtünk, rablórömiztünk, beszélgettünk más utazókkal, sznorkelhelyeket keresgéltünk több-kevesebb sikerrel, túrázgattunk barlangokhoz, kiszáradt vízesésekhez, és hűen követtük a szigeten az egyébként minden nap máshol megrendezett termelői piacot., ahol nem csak olcsó ételek, de szintén olcsó, ámde zamatos gyümölcsök kaphatóak. Az ételek és az üzemanyag egy hangyányit drágábbak a szigeten, mint a szárazföldön, de még nem veszedelmesen (a kompút rövid). Elég nagy a sziget, így eloszlik rajta a sok turista, egyáltalán nem zavaró a jelenlétük, könnyedén találni magányos helyeket, ám a déli részen rengeteg makákó van, akik a kukafosztogatás mellett esténként útszéli haramiát játszva simán lenyúlják a turisták ételét, italát, kameráját, napszemüvegét. Az egyik izgalmas pillanat az volt, amikor kifutott elénk egy skorpió, majd odarohant hozzá egy gyík (a társa a háttérből figyelt), ami valószínűleg meg akarta enni a bogarat, ám amikor meglátta, hogy mi is valójában, megtorpant, nézett ki a fejéből meredten, és addig meg sem mozdult, amíg a skorpió nem ment el. Jól tudta, hogy a skorpió mérge az utolsó vacsorája lett volna..

Ez a sziget nagyon nyugodt, mi is sokat vagyunk a tengerparton, teljesen ellazulva, minden nap naplementét nézve. Jöjjön hát a giccsparádé naplementékkel (amik maximum az aranyhíd, meg a víz miatt szebbek, mint Petriventén), és pár víz alatti kép:

Meglátogattuk a Lanta Animal Welfare-t, ami egy mindenféle beteg, sérült állatokat ellátó - majd örökbe adó - non-profit intézmény, melyet egy norvég hölgy alapított, aki egyik nyaralása alatt sok szenvedő állatot látott a szigeten, az állatpopuláció hatalmas volt, így elhatározta, addigi életét hátrahagyva innentől csak azon fog munkálkodni, hogy jobbá tegye a jószágok sorsát, kezdve azok meggyógyításával, majd ivartalanításával, további szaporodásukat megelőzendő. Csak helyi, és külföldi önkéntesek dolgoznak itt, teljesen ingyen. Nagyon durva sztorik vannak, pl. kutyákat rendszeresen vagdosnak meg machete-val. Az intézmény elsődleges célja, hogy a meggyógyított állatokat örökbe adják az USA-ba vagy Európába. Úgy lehet nekik segíteni, hogy vagy dolgozik nekik az ember, vagy hazavisz egy örökbeadott állatot. Mi sajnos Szingapúrból fogunk hazarepúlni, így nem tudunk elvinni egy jobb életre váró kis kedvencet. A helyszíni önkénteskedésben pedig eddig egy minimális összeg felajánlásával vettünk részt.

Ha már önkénteskedés, egyik nap elmentünk segíteni egy Thaiföldön alapított, de már nemzetközi szervezetnek, a helyi Trash Hero-nak, akik minden vasárnap különböző helyszíneken szedik a szemetet. Először meghirdetik az akciót a honlapjukon, zsákokat szereznek egy helyi vegyeskereskedés felajánlásával, majd rövid eligazítás és hálálkodás után mehet a menet. A tengerparti szakasz, ahol voltunk, első blikkre nem is tűnt nagyon szemetesnek, ahogy azonban bebújtunk a bokrok alá, döbbentes mennyiségű, elsősorban, halászatból származó hulladék került elő. A szemét styroporgolyóból, kötelekből, műanyagpapucsokból, flakonokból és - hihetetlen módon - fecskendőkből, de még egy szivacsmatracból is állt. A statisztika szerint tíz zsákból hat papucs, egy öngyújtó, a maradék vegyes.Az újrafelhasználható hulladékért kapnak vissza némi pénzt. 35 ember a világ legkülönbözőbb pontjairól másfél órán át szedte a szemetet, 380 kg gyűlt össze, ami valljuk be, zömmel könnyű műanyagból nagy teljesítmény. A testünk minden pontjáról folyt a víz, a bokor alatt görnyedés a hőségben nem volt egy leányálom. A közeli étterem nagyvonalúan gyümölcsöt, és ivóvizet bocsátott rendelkezésünkre, és az egyik kollegájuk is segített nekünk. Végezetül egy meredek emelkedőn láncot alkotva adogattuk fel egymásnak a parttól az útig  a rengeteg zsákot. Jó érzés volt tenni valami hasznosat a környezetért. A képek a Trash Hero Koh Lanta Facebook oldaláról vannak.

Koh Lanta után a fent említett szigetek várnak minket, aztán Malajziában, azon belül is Borneo-n szeretnénk egy hosszabb időszakot eltölteni.

Nha Trangban sok az orosz, koreai meg a kínai turista, de mi igyekszünk elkerülni a tömegturizmust (nyilván nem mindig sikerül), így belőlük sem kapunk sokat. A központi résztől elég tàvol van a szállàsunk, de a parttól csak pár percre gyalog. Persze, mi itt is motorral közlekedünk.

A homestay-ünkben (szabadfordítás - saját otthonában elszállásoló vendéglátó háza) van egy mini "étterem" is, ahol esténként minden nap màsféle étel készül, mind nagyon ízletesek. Más emberek is járnak ide enni-inni, és a nyelvi akadályok ellenére barátnak, sőt, családtagnak érezhetjük magunkat. Màr többször tapasztaltuk a vietek kedvességét, de mindg újabb dimenziók nyílnak e téren. Rögtön az első este például a szomszédos asztal békacombjaiból "kellett" ennünk (itt ez a szokàs, az ételt-italt megosztják egymással - vagy csak velünk?). Íze a csirkééhez hasonló.

Trung, a viet katona

Szenteste pedig újabb szintet léptünk gasztronómiából, és egyúttal összebarátkoztunk a 25 éves Trung-mal (ejtsd: Csum), a viet hadsereg egyik jó humorú, barátságos pénzügyesével, aki az asztalához hívott, hogy megkóstolnánk-e a kígyóhúst. Mivel a kígyót nem tartjuk koszos, visszataszító, de kedves állatnak sem, bár élő állapotában tartunk tőle, igent mondtunk. Története rövid volt, de velős: a srác kutyáját megölte a mérgeskígyó (később kiderült, hogy csak viccelt, mert a kutya ölte meg a vízisiklót, nem volt az mérgeskígyó), ezért ő elhozta az 'étterembe', ahol levélbe csavarva, disznóhússal dúsítva olajban megsütötték. Finom, de kissé csontos volt, semmi különleges ízt nem lehetett èrezni. A bőrét külön sütötték meg, olyan volt, mint a cipőtalp. Trung-mal az elkövetkező napokban jó barátok lettünk, több este együtt beszélgettünk, gitároztunk, iszogattunk. Ő, ellentétben sok más helyivel, nagyon jól tud angolul, így az éjszakába nyúló beszélgetések alatt kifaggattuk Vietnám kutyafogyasztási szokásairól is. Elmondta, hogy inkább északon jellemző, de a fiatalok màr egyébként is csak kedvtelésből tartanak kutyát, és a kormány sem támogatja màr az ilyen farmok, éttermek működését. Vietnám lassan, lassan, de halad a fejlődés útján.Még 2019 szilveszter éjjelén is beszélgettünk, gitároztunk Trung-mal a tengerparton. Szerencsére (mivel mi nem rajongunk a petárdàzásért) ők január 26-án ünneplik az új évet, így pár orosz szolid kiabálásán kívül semmilyen ünneplés nem volt.

A Doan família, a homestay-ünkben annyira megkedvelt minket, hogy még egy külön lakomát is rendezett számunkra az egész családdal.

Sznorkelezés

Nha Trang hosszan kiépített, homokos tengerparttal rendelkezik. Emiatt, és a hatalmas hullámok miatt a sima strandoláson kívül nehéz olyan partot találni, ahol sznorkelezni (szabadtüdős búvàrkodàs) lehetne. Mi kitartóan kutattunk, és talàltunk egy szép szakaszt, ami erre alkalmas volt. A part neve Bai Tien, és kevesen ismerik, halászokon kívül mind a kétszer csak egyedül voltunk. Gyönyörű, színes halakat, tengeri csillagokat és korallokat figyelhettünk meg. Később, nagy bánatunkra, a monszun évszaknak köszönhetően a szél felkorbácsolta a hullámokat, így a víz alkalmatlan lett a sznorkelezésre a lecsökkent látótávolság miatt.

Izzadjunk!

Egy szép napon pedig szerettük volna felülről megfigyelni a vàrost és a tengert, ezért felmàsztunk egy közeli, 300 m magas dombra. A túra igen megerőltető volt, főleg, mert nem napfelkelte vagy naplementevadászat volt a célunk, így forrósàg volt, és meredek is volt az út. A látvány, ami a csúcson elénk tàrult, minden egyes lépést megért. Ilyesmit utoljára talán Horvátországban, a Makarska mögötti Biokovo hegység egyik csúcsáról láttunk. Egy város látképe a tengerrel, szigetekkel és a környező hegyekkel, lenyűgöző. Engem meg is ihletett, a forróság pedig elvette a józan ítélőképességemet, ezért elszavaltam a János Vitéz első két versszakát, melyet a youtube-on, "Tisztelgés Petőfi Sándor előtt Vietnámból" címszó alatt lehet megtekinteni.

 A túrákból azonban sosem lehet elég,  ezért elpöfögtünk egy olyan buddhista pagodához (Chua suoi do), mely a hegyoldalba, ill. a hegytetőre épült, és 700 (!) lépcsőn lehet megközelíteni. A szerzetesek füstölőket adtak nekünk, hogy ezzel tisztelegjünk Buddha előtt. A lépcsők pedig, elég trükkösen, de egy saját vízeséshez is elvezetnek. Azt hiszem, ezt már nem lehet fokozni: templom, túra, vízesés, csodás panoráma: all in one! Lent a parkolóban pedig ittunk egy cukornàdlevet 60ft-ért. Mindezek annyira elvették az eszemet, hogy a templomot le se fotóztam.

A vàros híres még az iszapfürdőiről, így szilveszterkor el is mentünk egy termálfürdőbe. Otthon is szoktunk menni Karácsony tájékán fürdőzni, csak most Sàrvàr helyett a sàr vàrt minket fent a domboldalban (bocsánat, ez gyér volt). Remek kikapcsolódàs volt, saját iszapos kádat kaptunk fél óràra, majd a jacuzzi után egy forró àsvànyvizes medencébe csobbantunk bele, ahol több gyógynövényből készült öntetes fürdőt élvezhettünk, melyben a fahéj illata dominált.

 Vízesések a dzsungel mélyén

Robogóval is elérhető (50km) távolságra van egy sómező, (Hon khoi), ahol azonban éppen nem volt kitermelés, Így semmi különöset nem láttunk, ellenben gyönyörű tájakon motoroztunk. Hazafelé a Hyundai hajógyár mellett suhatunk el, és felmentünk egy olyan vízeséshez (Markus waterfall), ahova óriási köveken kellett felkapaszkodni, 2 lépcsőből állt, és fentről a tengerre is nagyon szép volt a kilátás. Csak mi ketten voltunk. A nyomokból azonban láttuk, hogy jàrnak ide tüzet rakni, és szalonna helyett csigát-kagylót sütnek. A vietek tényleg semmit sem hagynak kárba veszni!

Utolsó napunkon egy fejlesztés alatt álló nemzeti parkba mentünk el (Hon Ba), ott is útzár volt, amit most nem tudtunk elkerülni, cserébe találtunk a dzsungel közepén, gyönyörű, érintetlen környezetben egy vízesést, ami a térképen sincs rajta, viszont fürödtünk benne, és senki nem volt rajtunk kívül. A Google-nál kérvényezni fogom a "Viki vízesése" elnevezést :-), be is jelóltem, a kék pötty az, hogy aki esetleg megy arra, tudja, hol kell keresni. A hegyről lefelé jövet megálltunk egy kávézónál, ahol nagyon finom kávét ittunk 180ft-ért, a legpazarabb kilátással.

Összefoglaló Vietnámról

Összességében Vietnám még mindig nagyon olcsó, klímás szállások vannak 1700ft-tól, robogót 980ft-tól lehet bérelni, ebédeltünk már 170ft-ból is, de 1000ft-nál nem drágább egy bármilyen étel (kivéve a homárt), a shake-ek 180-370ft körül vannak, és beletesznek egy egész gyümölcsöt (kivéve ananászt), nem holmi jégkása, mint Thaiföld nagy részén, a világ - szerintünk - legfinomabb kávéját 125 ft- tól kapni, és mindenhol adnak mellé egy pohár teát is, Grab-bel vittek 4km-t 500ft-ért is, és még sorolhatnám. Ha az ember át tud látni a mocskon, szemeten, meg a néha fura kajákon (pl. medúzaleves), akkor egy csodálatos ország bontakozik ki előtte szép természeti értékekkel és nagyon kedves, őszinte emberekkel. Persze ezt nem a tengerparti hotelek milliőjéből fogjuk megtapasztalni, hanem ez hozzánk hasonlóan,  "elvegyülési szándékot" igényel.

Vietnám után visszatértünk Thaiföldre, de ezúttal a délnyugati, tengerparti, muszlimok lakta részre, Krabi mellett Koh Lanta, és egyéb paradicsomi (?) szigetek várnak minket egy-egy hétre, kíváncsian álltunk elébe.

A vízesés-mániánkat kielégítendő, megnéztük a Dalat-tól 30km-re zuhogó elefánt-vízesést, és a mellette lévő buddhista templomot (Chua Linh Án) az 54 m magas Buddha-szoborral. A szoborba fel lehet menni, gyönyörű a kilátás. A vízesés ereje elementáris, hatalmas robajjal zúdul le, mögé is be lehet menni, ebben hasonlít a Niagara-ra. De a víz saras, büdös és rengeteg szemetet visz le magával. Itt ez a hagyomány, elhajítják a szemetet, ami régen banánlevél volt, most műanyag. El szerettünk volna menni az ország állítólag legszebb vízeséséhez (Pongour) is, de olyan zergeverte utakon vitt a navigáció, hogy a cél előtt 10km-rel visszafordultunk. Hazafelé azért útbaejtettünk egy harmadikat (Prenn), ahova már nem kellett belépőt fizetni, mert már öt óra volt. Ezek a belépők 500-1000ft körüliek, jóval alacsonyabbak, mint a Thaiföldön fizetendő, akár 4000ft-ok.

Dalat-nak, ideális, 1500m-es fekvése miatt nem csak temérdek növénytermesztő fóliasátra, de remek kávéültetvényei is vannak. Mivel mindketten szeretjük a kávét, és még sosem láttunk közelről ilyesmit, befizettünk egy félnapos kávéültetvény-látogatásra és az egész folyamatot a termesztéstől a pörkölésig bemutató programra. Felejthetlen élmény volt. Nagyon sokat megtudtunk a kávéról. Láttuk a szemeket még zölden, aztán éretten pirosan. Megtanultuk, hogy takarítják be a termést, hogy tisztítják, erjesztik, majd szárítják. Aztán megpörkölhettük a saját kávénkat. Ott a hegyekben, a világ egyik legjobb minőségű kávéját csinálják. Az Arabica kávé csak 800 m tengerszint feletti magasságban terem, a Robusta ez alatt, viszont a komplex ízhez 1500 m magasan kell termeszteni a bokrokat. A kávénak a 10 C és a 35 C fok közötti hőmérséklet a legideálisabb. Dalat-ban egész évben 25 fok van (éjszaka 15), így a kávécserjék is különösebb időjárási anomália nélkül élhetnek.

Minden második évben rendezik meg a Dalat-i virágfesztivált. Nincs összehasonlítàsi alapunk, de bizonyossággal mondhatjuk, világszínvonalú rendezvény volt. Az egész várost feldíszítették, szépen eltakarítottak (ami Vietnámban nagy szó!), és felállítottak a tóparti főtéren egy hatalmas színpadot. Maga a megnyitó dec.20-ára volt meghirdetve, és oda csak meghívóval lehetett bemenni, ám szerencsénkre 19-én volt a főpróba, amit élőben láthattunk. Nagyon szép műsor volt, látszott, hogy ez a rengeteg ember hetekig (ha nem hónapokig) fáradozott azon, hogy minden tökéletes legyen. A fény- és hangtechnika is kiemelkedően jó volt, ebben nagyon jók a vietek. A thaioknál eddigi tapasztalataink alapján nem a legigényesebb a zene, és a hangfalak is torzítva bömbölnek, míg itt magas hangerőnél sem zavaróak a hangszínek, és a zenék szinte kivétel nélkül igényesek, az énekeseknek pazar hangjuk van, nincs kornyikálás.

Másnap elmentünk az egyébként is pompázatos városi virágos kertbe (Dalat flower gardens). Tematikusan van berendezve, nagyon szép és színes. A fesztivál miatt sokan voltak, és orchideavásár, bonsai-kiállítás is volt. Egyébként is az állunkat keressük, mióta úton vagyunk, de Vietnám kontrasztjára nincsenek szavak. Ha parkosításról van szó, Kanada, Anglia, de még Ausztria is elbújhat mellette. Nem is értjük, ezt a rendezettséget miért nem igénylik a magánéletükben.A város közelében van egy Tuyén Lám nevezetű tó, melyet (szintén) hegyek vesznek körbe, és nagyon érdekes alakja van felülnézetből. Mindenképpen meg szerettük volna nézni ezt élőben is. Az interneten azonban azt olvastuk, le van zárva a hegycsúcsra (Dinh Pinhatt, 1696 m magas) vezető út. Mi azért nem adtuk fel ilyen könnyen, meg is találtunk egy ösvényt, amely kikerülte a biztonsági őrt és az útzárat. Ahogy haladtunk felfelé a hegyre (kb. 320 m szintkülönbséget kellett legyőzni), minden kanyarban aggódva néztünk előre, van-e ott valaki, bekasztliznak-e, stb. Persze ennyire nem súlyos a helyzet, de Vietnám egy eléggé vaskalapos ország, sok történetet hallottunk a kormány szigoráról. A katonák például soha nem mehetnek külföldre, csak, ha kiküldetésben vannak. Szerencsére nem találkoztunk senkivel, egy kíváncsi madárkán kívül, de a csúcsra érve olyan látvány fogadott, amit maximum egy elektrosokk-terápiával tudnának kitörölni az emlékezetünkből. A google-értékelések alapján másoknak is emlékezetes volt, mert volt, aki nem kereste meg az ösvényt, inkább átmászott a szögesdrótos kerítésen.Mindössze 6 km-re van Trai Mat település, mely gyönyörű, apró mozaikokkal díszített kínai pagodájàról, a Linh Phouc-ról híres. A pagoda teljesen más , mint a thaiföldiek. A toronyból pedig az egész környéket beterítő fóliasátrakat, és termőföldeket lehet megcsodálni. Vietnám gyümölcs-, és zöldségtermesztése ezen a környéken zajlik, professzionálisan.

Szinte könnyes búcsút vettünk Dalat-tól, hiszen nagyon a szívünkhöz nőtt. Izgatottan (Viki aludt) buszoztunk 4 órán át le a hegyekből a tengerparti Nha Trangba, hogy ott töltsük az ünnepeket, egészen 2020. január 4-ig. Bár fehér karácsonyra annyi esélyünk sem volt, mint azoknak, akik az ünnepeket a hideg égövben töltötték, egészen váratlan meglepetésekben volt részünk a szállásadóinknak, és újdonsült barátainknak köszöhetően. Folyt. köv.

Egy rövid összegzés a thaiföldi költségekről: 56 napot voltunk, és a Travelspend applikàcióba írjuk a kiadásokat. Eddig mindenestül napi átlag 6200 ft lett fejenként. (ebben csak a Bécs-Bangkok repülőjegy (80.000/ fő) nincsen benne. Benne vannak az itteni utazások, repülőjegyek árai, biztosításol, szállások, motorbérlés, vízumok, belépők, ételek, stb., tehát minden költség. Odafigyelünk a szállásra (csak nagyon jó értékelésűbe, de olcsóba megyünk, arra, hogy mindig legyen motorunk, és megkeressük a legjobb 'éttermeket', puccosokat kerüljük. Voltunk drága, fizetett túràkon is, viszont nem sokat igazi turista helyeken (pl.tengerparton csak egy hetet). Azért láthatjátok, nem maradunk le semmiről :-)

Megérkezés Vietnámba 

Chiang Mai-ból Bangkok-ba, onnan pedig a vietnámi fővárosba, Saigon-ba repültünk. 17:30-ra érkeztünk meg. Vietnámban szeretnek trükközni mindenfélével (pl. utazási irodàkat, taxitársaságokat, de még hegycsúcsokat, és parkolókat is hamisítanak),  így alaposan utánaolvastunk, hol kell pénzt felvenni, sim kártyát venni, hogy lehet eljutni a buszállomásra, aminek a közelében megszálltunk egy napra. Az infók annyira nem voltak naprakészek, hogy a sim kàrtya egy hónapra 12 € volt az 5 helyett,  valamint a 119-es busz, amivel a hőn áhított állomásra kívántunk eljutni, megszűnt. Így egy nagyon okos applikáció, a Grab segítségével mentünk. Gps koordináta alapján érkezik az autó, és eleve meg kell adni az uticélt, valamint a díj is előre kalkulált. Így nincsenek nyelvi akadàlyok, meg felesleges körök. Otthon az Uber meg a MyTaxi ilyen, előbbit már betiltották, ahogy a világ számos helyén is. 40 percet dugultunk 12km-en át, kb.2300ft-ba került a menet. Ez kb.a fele-egyharmada az otthoni áraknak, mindazonáltal a 6 év alatt, mióta nem jártunk itt, alaposan megdrágult az ország, de még mindig negyedébe- feleannyiba kerül kb.minden, mint Mo-n.

A hotelből gyalog indultunk útnak, mert éhesek voltunk. Tíz perc után belefutottunk egy leves-bàrba, és ettünk egy marhahúsos pho (vietnámi hagyományos, mint nálunk a gulyás) levest, 550ft-ért. Nagyon finom volt, vékonyra szelt marhahús, rizstészta, újhagyma, thai bazsalikom, limelé és csillagánizs volt benne. 

Észrevettük, hogy mocskosak az utak, szemét van mindenfelé, Bangkok után kisebb kúltursokk ért minket. Thaiföld is sokkal szemetesebb, mint Európa, de a viet főváros tényleg durva. A szemetet kerülgetve felfigyeltünk egy szórakozóhelyre, ahonnan hangos technozene dübörgött kifele, és a sötétített üvegen keresztül annyit láttunk, hogy egy női dj veséig (alulról) kivàgott miniruhában kever. Viki azt javasolta, menjünk be poénból. A belépő nem volt egészen 3eft fejenként és korlátlan svédasztalos étel -valamint sörfogyasztást kínáltak. Leültettek minket egy kétszemélyes asztalhoz, és megállàs nélkül hozták a söröket, nem hagyták, hogy üres legyen a poharunk.  Meg is ittunk jó sokat, és az idő előrehaladtával egyre  többen jöttek oda hozzànk koccintani, kezet fogni, barátkozni. Aztán egyszer csak felpattantunk és elkezdtünk táncolni, majd a többiek is. Mi voltunk csak külföldiek, így mindenki velünk akart bulizni, és fotózkodni. Úgy éreztük magunkat, mintha ünnepelt sztárok lennénk! A zene nem volt olyan nagyon jó, de a sokadik sör utàn màr az se zavart. Egészen éjfélig ott voltunk, amikor bezárt a klub. A végén mindenki kezet fogott velünk, elköszönt, és még telefonszámot is kértek, hiàba mondtuk, hogy màsnap megyünk tovább Da Latba. Ez egy újabb autentikus-katartikus élmény volt. Itt nagyon szeretünk külföldiek lenni, ezeken a nem turistás helyeken (Saigon külső) nagyon örülnek nekünk, 'fehéreknek'. Hazafelé menet megkergettünk három patkànyt, minek hatására ketten össze is verekedtek, hazáig nevettünk, és még màsnap is többször felemlegettük az este részleteit, annyira emlékezetes volt.

Másnap eléggé zakatolt még a fejünk, el-Grab-eztünk a közeli buszállomásra, és vettünk jegyet a 300km-es, közel 8 órás útra. Fekvőbusszal mentünk,  az olcsó üzemanyagárak, és viszonyok miatt 3000ft volt fejenként. Ittunk egy szuper vietnámi kàvét (szerintünk a legjobb kávé a világon), vettünk szendvicset (franciáknak hála, hátrahagyták a baguette-et), majd megindult a dudaorgia. Mindenhol csak dudálnak, mindig, mert minden irányból érkeznek. Nincs lámpa vidéken, csak körforgalmak, így nincs nagy dugó, de közlekedés közben erősen résen kell lenni, mert bármelyik kanyarban szembe jöhet egy kamion vagy egy kivilágítatlan tehéncsorda.

 Da Lat, a nászutas -és növénytermesztő paradicsom

Miután megérkeztünk, és elkezdtük felfedezni a környéket, olyan földrajzos kifejezések forogtak a fejemben, mint pl. a kiegyenlített klíma. El tudsz képzelni egy olyan helyet, ahol egész évben 24-27 fok van, és mindig 6-kor kel a nap és 6-kor megy le, és nincs túl sok csapadék? Ez Da Lat, Vietnám Mekkája. Ha van földi paradicsom, számomra ez az lehetne (ha ideköltözne minden rokonom, meg barátom :))). 1500m magasan fekszik, gyönyörű hegyek -és tavak ölelik körül, alpesi fenyőerdők borítják, mi kell még? Vietnám déli részét innen látják el gyümölccsel -és zöldséggel, valamint virággal. A viet nászutasok ide járnak romantikázni, ennek szellemében van kiépítve az egész város, hotelek, tandembiciklik, óriási hattyúk, amikkel a tavakon lehet pedálozni, stb. Olyan hotelkomplexumok vannak, hogy még a világjárt szemünk is belekàprázik! Tóparti, fenyőerdei villákat is lehet bérelni svájci minőségben!

Nem gondoltuk volna, hogy épp ebben az országban, amitől a kosz, meg a rendezetlenség miatt viszolyogtunk kissé, fogjuk ezt a helyet megtalàlni, ahol a körülmények több, mint optimàlisak.

Olyan finomak a zöldségek, meg a gyümölcsök (kivéve az epret! a magyar epernek nincsen párja), hogy írás közben éhes leszek a gondolattól is. Tudom, hogy otthon nem mindig lehet jókat kapni, de a szezonális zöldség, meg gyümölcs aranyat ér, higgyétek el! Itt is van alma, cseresznye, dinnye, meg szőlő. Nem fogunk enni, mert otthon az igazi! Cserébe itt persze rengeteg más egyéb van, amik pótolják ezt a (vitamin)hiányt.

Maga a város kaotikus, néhol koszos, piacon persze patkányok rohangálnak, de ahogy kijjebb megy a turista, máris egy mesevilág tárul elé, és a város vezetői is sokat fáradoztak azon, hogy a látnivalók felfedezése még izgalmasabb legyen. Itt van mindjárt egy buddhista pagoda fent a hegyen, ahova egy osztrák gyártmányú felvonóval lehet feljutni, végig csodálatos panorámával. Maga a pagoda egészen egyszerű, letisztult, de a kertje, az maga a csoda. Hat évvel ezelőtti vietnàmi utunkon is észrevettük, milyen jó kertészek a buddhista szerzetesek itt. Sokkal jobban értenek a bonsai-okhoz mint a thaiok, legalábbis többet foglalkoznak velük A következő attrakció egy vízesés (Datanla) a közelben, ahova nyári bobbal lehet leszáguldani, majd fel is menni a kiindulóponthoz. Szerintünk zseniális ötlet, hogy -bàr lépcsőn is le lehet menni- megépítettek egy hullámvasutat a nehezen megközelíthető vízeséshez. Mellette még egy kalandpark is van. Aki idejön nászútra, tényleg nem fog unatkozni. Ez a külföldiekre is vonatkozik.

Ételek

Annak ellenére, hogy ők is ázsiaiak, rizst esznek, meg mindent, ami mozog (gondolod Te, kedves Olvasó, pedig ami nem, azt is), teljesen más a konyhájuk, mint a thaioknak. A thaiok mindenbe beleraknak jó sok halszószt, cukrot, e621et, meg chilit, a többi csak màsodlagos. A viet konyhától ódzkodtunk, mert nem voltak olyan  jó élményeink 6 éve, mint a thai útjainkon. Ezért most alaposan utànanéztük, mit kell kipróbálni. Nyelvi nehézségek vannak, de az írásuk hasonlít a mienkre, ezért google-lal sokra lehet menni. Elsősorban a helyi specialitásokat eszegettük, melyek egy levest (mely zsírosabb volt bármelyik gulyàsnàl) leszámítva finomak voltak! A teljesség igénye nélkül:

Nem nuong: ez az én személyes kedvencem, kevés grillhúst, meg olajban sült rizspapírt hoznak rengeteg zöldséggel, amit magunk tekerünk fel tavaszi tekercsnek, majd mogyorószószba màrtva megenni. Mindezt 550ft/főért!

Banh Mi Xiu Mai Chen: a Banh Mi a baguette, a többi meg azt jelentheti, húsgombócleves thai bazsalikommal. Nagyon finom, és csak 170 ft egy adag, 2 baguette-tel!

Banh out long ga:  Ez egy hideg, nagyon jó saláta jellegű étel, melyet grillcsirkével tálalnak, alul pedig széles rizstészta van zöldségekkel, meg valamilyen finom szósszal. Ára 500ft. 

Da Lat pizza, avagy Banh trang nuong: grillre feldobnak egy rizspapírt, majd őrületes sebességgel belevágnak újhagymát, virslit, tojàst, kukoricát, szószokat, feltekerik, és már kész is! 260ft, remek snack.

 Banh can:  rizslisztes tészta, melybe fürj- vagy csirketojàst tesznek újhagymàval. Van hozzá szuper húsgombócleves, amibe bele lehet mártogatni. Szeretjük! 400ft.

Banh Xeo, avagy a viet hortobágyi palacsinta: Ez is egy kedvenc, palacsintaszerű tésztát megtöltenek babcsírával, húsokkal, vagy tenger gyümölcseivel, félbehajtják, felvàgják, majd sok zöldséggel együtt rizspapírba tekerik és egy nagyon érdekes szószba mártják. 300ft-ba kerül.

Még van jópár étel, amik felfedezésre vàrnak, de màr ezekkel is előkelő pozícióba került szemünkben a viet konyha számunkra is fogyasztható része (a másik részről a következő posztban). Van még avokádófagyi is, meg különböző édességek, péksütik is, ezek valahogy nem nyújtottak katarzis-élményt. A következő posztban egy kávéültetvényen töltött napunkról, az elefántszagú vízesésről, meg a fenomenális virágfesztiválról fogok beszámolni.

• Thaiföld híres a szobrászairól. Ha csak a temérdek templom dekorációját vesszük, már beszélhetünk művészetről. A falak gyönyörűen festve, az oszlopok igényesen faragva, a szobrok az utolsó apró részletig kidolgozva. Minden templomlátogatáskor ezeken ámuldozunk. Chiang Mai-tól délre van is egy falu (Ban Tawai), ahol sok fafaragó él és árulja a portékáját. Van egy hosszú utca pár mellékutcával, ahol ezek a 'mintaüzletek' megtalàlhatóak. Nem csak buddhista, hanem egyéb -de elsősorban természettel kapcsolatos- ábrázolást alkalmaznak a művészek. Mi csak álltunk, és bámultunk, mint borjú az új kapura. A legkülönbözőbb bútorok, használati-, és dísztárgyak, a pár centistől a székelykapu méretűig MINDEN van. Az egyik, legnagyobb üzlet többszáz nm-es volt, 85 fafaragó dolgozik a boltnak, és vannak faragványok, melyeken 3 ember 3 éven át dolgozott. Én nem szeretek skatulyázni, de a thai művészek biztosan nagyon türelmesek, és nagyon igényesek a munkájukra, elképesztő, hogy az utolsó mm-ig gyönyörűen munkálják meg a fát. Bár a nemeknek itt is van szerepe, a tulajdonos elmondta, hogy a durva melót a férfiak, az aprólékosat a nők csinálják. Az árak párszáz ft-ól a többmillióig terjedtek. Ha lenne helyünk,  biztos vettünk volna valamit. A képeket, az elsőt kivéve egy másik boltban lőttem, itt sajnos nem engedték, de ez is jó kiindulópontnak. A tulajdonos egy óràn àt vezetett minket körbe és mesélt a remekművekről. Semmit sem akart tukmàlni, tudta, hogy visszatérünk majd.

Az utolsó előtti napon gondoltuk, még csinàlunk valami izgalmasat, így befizettünk egy egész napos szervezett akcióra, melyben dzsungel-túra, elefánt-noszogatás és rafting is benne volt. Ismét egy Toyota Commuterrel mentünk egy 4 fős angol, meg egy 6 fős új-zélandi családdal, de ezúttal egy gazdagon felszerelt példànnyal. A dzsungeltúra volt az első program, hárommegyed óra caplatás volt fel egy vízeséshez. Jól éreztük magunkat, és csodàlkoztunk a gyerekeken, akik 5 és 14 év közöttiek voltak, meg se mukkantak, csak mentek szépen.

Kaptunk sült tésztát ebédre. Aztán az elefántok voltak soron. Először etettük őket bambusszal, banán gyümölccsel -és növénnyel, majd sárfürdőt vettek. A sarat pedig a folyóban mostuk le róluk, aminek egy nagy vízicsata lett a vége a gyerekek, Viki, meg a vezetőink közt. Vicces volt, a végén màr nagy elefántkakàkkal dobálták egymást. Majd' megszakadunk a nevetéstől.

Hadd tegyek egy kitérőt az elefántokkal kapcsolatban. Temérdek elefántkemping van főleg itt, Észak-Thaiföldön, és kérdéses, hogy ezek mennyire jók az állatoknak. Etikusak-e, jól bánnak-e az állatokkal, lovagolnak-e rajtuk, kapnak-e eleget enni, láncon vannak-e, stb. stb. Az egyszeri turista meg elolvassa ezeket, és dönt, hogy melyikhez menjen. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Thaiföldön az elefántoknak komoly múltjuk van. Sok vidéki ember abból élt meg, hogy egész életükben dolgoztatta (elsősorban fát hordatott) ezekkel a jószágokkal. Egész fiatal koruktól kezdve, elvették őket az anyjuktól, és kész pszichológiai hadviselésnek lettek kitéve, meg kellett törni őket lelkileg (testi fenyítéssel), hogy engedelmeskedjenek az embernek, különben felnőtt korban ugye bármikor komoly sérülést okozhatnának màr a súlyukból adódóan is, ugyanis 2,5 tonnát nyomnak. Pár évtizede a thai kormány megtiltotta az elefántokkal való munkát, ám ezek az óriàsok napi szinten testtömegük 10%-át is képesek elfogyasztani, így nagyon sok pénzbe kerül a tartásuk. Valamit ki kellett találni, hogy ők -és àllataik- ne haljanak éhen. Ezért (és a turizmus robbanásszerű növekedése miatt) sorra nyíltak az elefánttáborok, melyek showműsorok mellett "elefánt-lovaglást" is ajánlottak. Hamar népszerűvé vált ez, ideérkező turisták tömkelege akart elefànton lovagolni. Később, az internet térhódításának köszönhetően sorra érkeztek az elefánttáborokat érő támadàsok, hogy a lovaglás kìnszenvedés az ormányosoknak. (Nos, szerintem még mindig sokkal jobb, mint 500kg-os fákat huzogatni egész nap a dzsungelben, de mi sem ülünk már rájuk. 10 éve még megtettük, tájékozatlanságból.) Különböző szervezetek és magánemberek elkezdtek elefántokat menteni ezekből a tàborokból, és azóta is próbálják minél nagyobb területeken -és minél jobban tartani őket. De a probléma, hogy napi 250kg cukornàd, bambusz, banánfa, gyümölcsök -és egyebek kellenek nekik, nem szűnik meg. Így kialakult egy 'new age'-es elefántos szubkultúra, ami az etetésükre, és a fürdetésükre épül fel. Rengeteg turista szeretné testközelből látni őket, és képesek akàr napi 150 dollàrt is kifizetni ezért. Önkéntesek heteket, hónapokat töltenek horribilis összegekért (1 hét önkénteskedés 120ezer) ezekben a táborokban, csak hogy ezzel is segítsenek. Ezt alaposan ki is használják itt. 4000 elefánt van ebben az országban, ebből a fele ilyen helyeken él. Az ember kiszorította a természetes élőhelyükről, valahogy azonban etetni is kell őket. Így nehéz kérdés, mi az etikus velük szemben. Vannak àllatok, aki évtizedekig keményen dolgoztak, vannak, akiket egész életükben bàntalmaztak. Az általunk látott elefántok boldognak tűntek.

Az új-zélandi család egyébként a vilàg egyik legmenőbbike volt, mert 5 hónapja vannak úton, bejàrták Európát lakókocsival, Usa-t, Marokkót, és most Thaiföldön vannak. 4 gyerekkel! Az anyuka tanítja őket, de Hollandiàban jàrtak egy hónapot iskolàba is. Azért is jó ez a nyaralás, mert mindenféle emberekkel találkozhat az ember. Őszintén, kedves Olvasó, hány többgyermekes csalàdot ismersz, akik fél év alatt bejárják a világot?

Miután lemostuk a barátságos behemótokat, ők meg jól összekoszoltak minket, következett a vad vízi evezés, amit màr szintén nagyon vártunk, mert valahogy még sosem jutottunk el odáig. A folyó nem volt nagyon haragos, de azért egy-két részen egész izgalmas volt, és jó volt "belekóstolni" a raftingba.Bónuszként megnéztünk még egy ezüst szînű, full alumíniumból megmunkált templomba, ahol szintén a thaiok kézügyességén hüledezhettünk.

A legújabb hóbortunk, mert nagyon szeretjük a ragacsos rizst mangóval (meg soook kókusztejjel, és még több nádcukorral), hogy külön megvesszük ezeket, majd magunk csináljuk meg. Így hatszor annyit tudunk enni ugyanannyiért, "függőségünket" kielégítve. De legutóbb felfedeztünk egy olyan édességet is, hogy egy bambusz szárába tömnek bele ragacsos rizst kókusztejjel, meg fekete babbal. Mennyei!

Hogy értsétek a címet is, igyekszünk úgy elütni itt az időt (ami egyébként olykor meglepően gyorsan telik, talán a jó társaság miatt?), hogy minél több olyan helyet keressünk fel, amiről nem írnak a prospektusok, és nem özönlötték még el a turisták. Ilyen a Bua Thong Waterfall, avagy a ragacsos (ragadós?) vízesés is, mely 60km-re van Chiang Mai-tól, és nem sokan látogatják. 

Ahogy odaértünk a vízeséshez, én teljesen megbolondultam, és úgy viselkedtem, mint egy hülyegyerek (amúgy is szoktam, de ez most extrém volt). fel-alá rohangáltam, aláfeküdtem, fürödtem benne, csináltam rengeteg videót, melyekből van fent a youtube-on is. A vízesés érdekessége ugyanis, hogy a víz olyan sok kalciumot oldott ki, és rakott le a felszínre, hogy azon közlekedni lehet, akár mezítláb is! Helyenként csúszós, de alapvetően még vizesen is tapad rajta az ember lába. Hosszú órákon át ezzel bohóckodtunk értetlenkedve, hogy lehetséges az, hogy egy vízesésen felfelé fusson (!) az ember fia, vagy lánya, anélkül, hogy elesne. Ráadásul még belépődíj sincs, ellentétben sok nemzeti parkkal/vízeséssel. Párszáz méterre pedig maga a forrás tekinthető meg egy gyönyörű környezetben , buja dzsungellel körülvéve, és még angolul is ki van írva a története, valamint a környezet is szépen karbantartott. Az pedig a Lanna birodalom megölt, leigázott királyáról -és feleségéről szól, akiknek a lányaik -és gyerekeik életben maradtak, és fohászkodtak az istenekhez, hogy fakasszanak vizet a barlangba, ahol ők meghúzták magukat az ellenség elől. Ez meg is történt, így alakult ki a felbugyogó forrás, és a szép vízesés. Ezek azok a helyek, amikért érdemes itt lenni, amiért úgy érezzük, ez az ország nagyon sokat tud még adni nekünk. Nagyon szeretjük Magyaroroszágot is, de valljuk be, november végén, felmelegedés ide, vagy oda, nem élvezkedhetnénk ennyit odahaza a szabad levegőn. A világ olyan nagy és csak arra vár, hogy "bekebelezzük"! Íme a képek:

300 templom van ebben a városban, az összeset nem tudjuk -és nem is akarjuk- megnézni, így a legjobbakat próbáljuk felderíteni.  Nem messze a szállásunktól van egy ősi templom (Wat Umong), melyhez egy alagútrendszer is tartozik, ahol régen a szerzetesek éltek. Az udvarán sok érdekes szobor is van, némelyik félelmetes részletességgel kidolgozott. A legjelentősebbhez is (Doi Suthep) muszáj volt felmennünk, mert a közelben, 1070m magasan van, és csodàlatos kilátás nyílik onnan Chiang Mai-ra, főleg naplemente után. És azt tartják róla, aki nem látta, az ezt a várost sem látta. A sztorija is izgalmas: 700 éve, amikor az akkori király templomot akart építeni, elefàntjára bízta a "döntést": az elefánt megállt a templom helyén, körözött hármat, majd trombitált. A király ezt egyértelműnek hitte, így lett felépítve az épület ott, ahol. Odafelé menet még belebotlottunk három jelentéktelen vízesésbe, persze a leggyengébb is nagyobb volt, mint a Szalajka-vízesés.

 Egyik este megpróbáltuk bevetni magunkat a Chiang Mai-i éjszakába, több-kevesebb sikerrel. Újra megnéztük, mi megy a jazz clubban, de az európai gitáros elég vérszegényet produkált, így átnéztünk egy klubokat felvonultató helyszínre, de az összes helyről olyan borzasztó zene szólt, hogy inkább hazamentünk. Vagy mi vagyunk ehhez már idősek, vagy a mai dj-kkel van gond, ez a kérdés nyitva marad. Még próbálkozunk, mert mindketten táncos lábúak vagyunk, és azért ropnánk már egy jót. Nem adjuk fel!

Végre elmentünk masszázsra! A dzsungel közepén van egy szalon, ahol vérprofi masszőrnők (már-már csontkovàcsok) ropogtattak meg minket alaposan. Újjàszülettünk!! Eredetileg egy női börtönbe akartunk menni, ahol egy rekreációs program keretében (értsd: a rabok kitanulnak egy szakmát, és új életük kezdetén még pénzük is lesz ebből) a rabok masszírozzák a delikvenseket, de csak adott napra lehet időpontot foglalni, és mire mi feltápászkodunk, már betelt aznapra. Ráadásul egy 15 fős teremben, börtönőrök árgus szemei előtt megy az akció, így már nem is annyira privát az élmény.

30km-re van a Mae Wang nemzeri park, ahol folyami üledékes kőzet van, amit többezer éve erodàl a víz és a levegő. Így egy kisebb kanyon alakult ki, melynek csodàjàra lehet járni. Rengeteg mosott kavics is van, elképesztő a làtvány, ahogy kirakódtak a frakciók egymàsra, illetve milyen oszlopokat formál az erózió. Ilyen holdbéli táj kevés helyen van a Földön. Láttunk ott két vadméh kaptárat is, szerencsére üresen. Egyébként továbbra is bosszant, hogy a helyiek 200ft-ért, külföldiek 1-3 ezer Ft-ért mehetnek be nemzeti parkokba, és kb.minden állami látnivalóhoz. Ami kárpótol valamennyire, hogy minden ilyen hely szépen ki van építve, rendben tartják, van tiszta wc-je is, és jók az utak.

Amire már nagyon készültünk, Thaiföld legmagasabb csúcsa és a körülötte elhelyezkedő Doi Inthanon nemzeti park gigantikus vízesésekkel, és a kempingezés! Erre két napot szántunk, mert 100km-re van a csúcs, és az utolsó 40km szerpentin, így elég zaklatott lenne egy nap alatt teljesíteni.

Nem béreltünk külön nagymotort (hiba volt), így szegény kis 125-ös Yamahànk kuplungját és pár lóerejét, valamint nem túl erős fékeit tettük próbàra. Sík terepen 80-nal lehet vele hasítani, afelett is inkább a menetszél zavaró, komolyabb emelkedőkön néha még a 30 is gondot okozott. Első nap két óriási vízesésnél tettünk kitérőt. Az első a Mae Ya, mely a leíràs szerint 250m magas, nagyon sok lépcsős zuhatag-komplexum. Nehéz leírni, mit érez ott az ember. Olyan mennyiségű víz zúdul le olyan robajjal, mely a Niagaráéhoz méltó. Nem is tudtunk szabadulni tőle egy órán át.

 Ehhez egy 800m-es kibetonozott jàrda vezet fel, és 10km-es kitérőt kell tenni a nemzeti park főútvonalához képest, így elég kevesen voltak, azok is inkább helyiek. Ezzel ellentétben a következő, kicsit indiànos nevű Wachirathan vízesésnél rengetegen voltak, dugig volt a parkoló a pickup-taxikkal és kibuszokkal, mert onnan csak kb. 40m-t kellett fellépcsőzni a csodás szelfi-mennyországig, ahol magukat, egymást, màsokat és a vízesést fotózzák a like-vadászok. Azt figyeltük meg az efféle látvànyossàgoknál, hogy némelyek (főként ázsiaiak) annyira belefeledkeznek a fényképezkedésbe, hogy magát az attrakciót meg se nézik. Modern korok fura szokásai.

Miután kiörömködtük magunkat, tovább kanyarogtunk a hegyre felfelé, egészen a nemzeti park központjáig, ahol a sátorozáshoz felszerelést lehet bérelni. Matracot, hálózsákot, és kaucsukból készült szuper párnát is lehet bérelni, melyek az előre felálított sátorral együtt 3500ft-ba kerültek. Nagyon sok helyi választja ezt a lehetőséget, külföldieket alig láttunk, úgy tűnik, ez egy menő opció a helyiek számàra, ráadàsul az egyéb szállások 10eft felett kezdődnek. Bekvártélyoztuk magunkat, majd felmentünk a csúcs közelébe épített sztúpákhoz naplementét nézni. 9 fok volt és erős szél fújt fent 2200m-en, de a látvány feledtette velünk ezeket. Hazafelé majd' lefagytunk a motorról, így én elzárkóztam a napfelkelte megnézésétől. Az éjszaka nyugalmasan telt, én máshogy képzeltem el, azt hittem, kígyókkal kell harcolni, és veszett cibetmacskák elől menekülni, ehelyett a thaioktól, akik 5-kor keltek, hogy felérjenek a légvonalban 4, de úton 18km-re lévő csúcsra, nem tudtunk aludni, mert olyan hangzavart csaptak, amíg el nem mentek, mintha fényes nappal lett volna. Miutàn leléptek a napfelkelte-vadászok, visszaaludtunk, és csak 8-kor keltünk fel, a 'normàlis' emberekkel együtt. Visszaadtuk a felszerelést, és felevickéltünk a kuplung -és fékszagtól bűzlő csúcsra, ami annyira nem is volt érdekes, mert egy erdő közepén volt, és semmilyen panoráma nem várt minket. Nagyon sok autó és motor küzdi fel magát nap  mint nap. Sokat kellett állni a napon felmelegedni, mert csak pár fok volt, és úgy éreztük magunkat, mint Jim Carry-ék a Dumb és Dumber c. filmben a motorozás után. Alig tudtam artikulálni, ráfagyott az arcomra a mosoly.

Hogy ne maradjon el a katarzis-élmény, erdei ösvényeket építettek ki a közelben. A csúcshoz közelebbi egy mohàval benőtt mesebeli erdőn keresztül vezetett, mely minden képzeletünket felülmúlta. Ilyen erdőt maximum filmekben lehet látni, az összes fa mohával, páfránnyal és zúzmóval van benőve.

A màsik ösvény még izgalmasabb volt, kellett is egy helyi, hmong-törzsbeli vezetőt bérelni minden csoportnak 2000ft-ért (a kezükbe adtàk a pénzt, így nem bàntuk), aki végigvitt minket újabb varázslatos erdőkön0, hegygerinceken át, 3,5km-en, majd vissza a kiindulóponthoz. Lenyűgöző volt a panoráma, érdekes volt látni a Himalája hegység délkeleti láncolatait. A levegő pedig ritka volt, sokat kellett lépcsőzni, lihegtünk is olykor rendesen. De a 140cm-es hmong néni csak mosolygott rajtunk. Sok rododendron, begónia, és egyéb szép virág kápráztatott el minket az úton. Meg két óriási szikla is, melyek kissé a Pilisben lévő Vadálló-kövekre emlékeztettek.

Hazafelé még megnéztünk egy vízesést, a Mae Klang-ot, melyet elég rendesen lepontoztak a google-on. Nekünk ennek ellenére nagyon tetszett, mert több, kisebb-nagyobb vízesésből állt. Az unokaöcsém, Alexander közelgő, 7 éves szülinapi köszöntőjét is ott vettük fel videóra, annyira szép volt a környezet.

Raktam fel a youtube.com -ra videókat, csak be kell írni a keresőbe, hogy Blog Rizsszem, és lehet mozgóképeket nézegetni, akinek van kedve.

BREAKING NEWS: Mielőtt bárki aggódna, köszönjük, jól vagyunk, a közelünkben lévő földrengést félálomban érzékeltük, repülőnek hittük a reptér közelsége miatt, és Magyarorszàgról tudtuk meg, hogy 200km-re volt az epicentruma :-).

Az utolsó pár napunk Chiang Rai-ban a jól bejáratott helyeken evésből, és a hétvégén berendezett kirakodóvásár módszeres látogatásából állt, melyekkel végleg szívünkbe zártuk a várost. Szombat este újabb kulináris csodák felkutatásán fáradoztunk, de ezúttal kudarc lett a vége (nem, nem hasmenés, nem is hányás, ilyenek egyáltalán nem voltak, pedig másfél hónapja gyakorlatilag az utcán eszünk), jelesül: belefutottunk két nagyon rossz ízű desszertbe: az egyik (Miang Kham) nádcukros-halszószos bétellevélbe volt csomagolva, és garnélapasztával megkent hagymás, szárított rákos, chilis, lime-os,kókuszreszelékes izé volt, először azt hittük, finom, de ahogy rágtuk, jöttünk rá, hogy borzasztó. A másik egy félkör alakú, saslikra felfűzött, meghatározhatatlan tészta volt, belsejében a régebb óta utált cukrozott haltöpörtyűre hajazó valami, tetején korianderrel. Utóbbit alig bírtuk a szánkban tartani, úgy rohantunk a ritkán fellelhető kukák irányába..

Mondtam is a Vikinek, hogy az nem létezik, hogy minden finom legyen itt, az már maga lenne a gasztro-mennyország.

Ezután a nem túl kellemes élmény után tovább bandukoltunk a vásárban, és zenére lettünk figyelmesek. Nekem már úgyis nagyon hiányzik a zene (ritkán hallgatunk, bár a szállásadónknál tudtam végre gitározni), így odahúzódtunk. A thai zene mindig nagyon hangos, s bár zeneileg értékelhetőbb, mint pl. a magyar mulatós (értsd: nem kell meginnom 47 pálinkát hozzá, hogy tetszen), azért hosszútávon nehéz kibírni. Volt egy színpad egy nagy téren, előtte egy óriási tánctérrel. Itt a helyi tánccsoportok táncikáltak körbe-körbe, hol közös, hol saját koreográfia szerint, mi meg ott ültünk, és bámultuk őket tátott szájjal. Ezek elsősorban nőkből verbuválódott csoportok voltak, különböző színű pólóban, de voltak köztük férfiak is, kevésbé férfiak is, és volt, aki önállóan asszimilálódott a többiekhez, természetesen külföldiek is, akik kétségbeesetten próbálták utánozni az olykor egészen összetett lépéseket. Este 11-ig voltunk ott.

Ez nekünk ismét egy autentikus élmény volt, mellyel megélhettük az észak-thai kultúra egy részét.

Vasárnap este éppen elindultunk volna újra be a városba, hogy hátha eszünk valami jót, meg hogy megnézzük, van-e újabb tánc, de a második km-en sajnos defektet kaptunk. Mivel azonban a szállásadónk nagyon segítőkész volt, és még egy mini teherautója is van, elvitt minkett a gumishoz, thai módra.  S hogy mit is jelent ez? Felraktuk a robogót a platóra, én felültem mellé, és kapaszkodtam a robogóba, hogy le ne essen..Na, ez is rendkívül érdekes volt. Thaiföldön sokszor utaznak platón. Ülve. Vagy állva. Esetleg fekve. Próbáltam fotót is csinálni, de csak a videó sikerült jól.

Amint kész lett a gumis, már repesztettünk is volna be a városba hacsak nem üvöltött volna 300m-rel odébbról a szokásos thai zene, ezúttal az arany templom udvaráról. Kiderült, hogy egy szerzetes szülinapját ünneplik, és ez alkalomból is tánccsoportok tartottak előadást népviseletben. Az előadások után a szerzetes fejenként 20 baht-ot (kb. 200 ft) osztott ki a résztvevők közt. Azt vesszük észre, hogy azzal együtt, hogy a helyiek elmondása szerint itt is végtelenül korrupt a kormány, és elég sok furaságot művel a néppel, de vannak dolgok, amik pozitívak. Vannak állami/egyházi intézmények, ahol a bejövő pénzből vissza is forgatnak valamennyit, és nem hagyják lepusztulni az épületeket, illetve fejlesztenek is, ne adj'isten még az embereknek is visszacsorgatnak valamicskét.

Másnap fájjó szívvel hagytuk ott Chiang Rai-t, hogy kezdetét vegye a közel egy hónapos Chiang Mai-i tartózkodásunk. Voltaképpen minden egyes helyet fájó szívvel hagyunk ott, mert mire elmegyünk, már felfedeztük hol lehet jót enni, gyümölcsöt venni, jól szórakozni.

Chiang Mai csak egy betűben különbözik Chiang Rai-tól, és 180km-re fekszik tőle délnyugatra, de teljesen más karakterű város. Sokkal nagyobb, van egy négyzet alakú óvárosa, és tele van külföldiekkel. Expatokkal és digitális nomádokkal. De kik is ezek az emberek? Többnyire fejlett nyugati országokból érkező 25-45 évesek, akik zömmel az internet segítségével keresik a kenyerüket, így teljesen mindegy nekik, hol laknak a világban, csak legyen internet. Lehetnek ők angoltanárok is, de általában bloggerek, akiket már támogatnak is, mert valamilyen terméket reklámoznak direkt, -vagy indirekt módon, vagy bármilyen interneten elvégezhető munkával foglalkozó emberek. Van egy környék, ahol portaszolgálatos, klímás, medencés, konditermes lakást lehet bérelni havi 50-100 ezer ft-nak megfelelő összegekért, akár konyhával, és takarítással. Bár a konyhának itt semmi értelme, mert egy főételt akár 300ft-ért is meg lehet enni, és még mosogatni se kell. Vagy hazaviszi az ember, 200 ft-ért. A szolgáltatások már nem annyira olcsók, fodrász 2000ft, körmös 10000ft körül van, és a minőség nem minden esetben azonos a mi elvárásainkkal.

Egy nagyon gazdag környék egyik hátsó kertjébe egy kis vityillóba kvártélyoztuk be magunkat, ami bár messze van a forgatagtól, cserébe síri csend van, harapni lehet a levegőt, és mivel van robogónk, meg időnk, könnyen elérünk bármilyen helyet, az udvart pedig rengeteg állattal osztjuk meg: madarakkal, gekkókkal, csigákkal, békákkal, gilisztákkal, ezerlábúakkal, svábbogarakkal.

Az első pár napban nem nagyon erőltettük magunkat a programokkal, azzal voltunk elfoglalva, hogy kicsit feltérképezzük a környéket, elég nagy ez a város, tudnunk kell, hol vannak a kevésbé turistás helyek, piacok, kajáldák, stb. Ezeket a helyeket a feljebb taglalt állapotok miatt viszonylag nehéz volt megtalálni, de végül csak sikerült. A kínai negyed piacán pedig még nadrágot is vettünk nekem, mert a robogó platóra dobásánál elszakadt. Két egyetem mellett is találtunk olyan éttermeket, ahol gyakorlatilag nulla volt a külföldiek száma, aminek nagyon örültünk, ilyen helyeken lehet ugyanis a legfinomabbakat, a legolcsóbban enni. Most már japán éttermekbe is megyünk, a japán kaja is nagyon finom.A képen látható élelem összesen 1800 ft. ba került!

Egyik este a házibácsi javaslatára elmentünk az óvárosban levő jazz-clubba, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Sokan voltak, és fergeteges volt a hangulat. A gitáros, a szaxofonos, a dobos, a zongorás egytől-egyig virtuóz zenészek voltak. Több órán át ott voltunk, annyira tetszett az előadás, és kedd lévén bárki beszállhatott a zenélésbe, így volt izraeli, ausztrál, új--zélandi, burmai és még koreai zenész is, akik felléptek. Biztosan elmegyünk még oda.

Sokat kutatunk az interneten nap, mint nap, hogy hova lehetne elmenni, miket érdemes megnézni. Találtunk egy közel 800 éves templomot, amit az akkori király, King Kuena a fehér elefántja elpusztulása után, 1355-ben építtetett, egy màsik, messzebb levő templom építése közben, hogy a szerzeteseknek legyen hol megpihenniük. Ez az út nem turistaút, ez a szerzetesek zarándokútja. A dzsungelen keresztül lehet felsétálni, kb. 40 perc alatt, közben remek kilátás nyílik a városra. A templom lélegzetelállító volt, látszott rajta, hogy nagyon öreg, és valahogy az volt az érzésünk, mintha egy mesébe csöppentünk volna, úgy benőtte a dzsungel az egészet a sokszáz év alatt, és még egy kisebb zuhatag is volt ott. Több épülete felújítás alatt volt, és sok érdekes szobor volt az udvaron. Az az érdekes ezekben a templomokban, hogy nincs két egyforma, mindegyik nagyon egyedi, így a sokadiknál sem érzi az ember, hogy ilyet már látott. Bár a giccsparádé még a katolikus templomokét is meghaladja. Volt ott még egy nagyon kedves kutyus is, meg egy tenyérnyi pók.

Mivel nekünk ez a fél óra séta nem volt elég, még feljebb mentünk a hegyre, ahol egy jelentéktelenebb vízesés volt. De nem is a végcél volt a fontos, hanem maga a túra. Oda-vissza 1140m szintkülönbséget kellett legyőzni 6 km alatt, volt, ahol már-már létraszerű lépcsőkön vezetett fel az út. Jól esett kifáradni, kicsit megpihentünk a vízesésénél, majd visszaereszkedtünk a motorig.

Másnap nem akartunk nagy túrát csinálni, így a Queen Sirikit (ez a királynő neve) botanikus kertbe látogattunk el, ahol több tematikus park van (gyömbérek, fenyök, trópusi -és sivatagi üvegházak), de minket leginkább a canopy walk (a lombkorona magasságában vezető ösvény) érdekelt. Ha a hangoskodó kínaiakat nem számítjuk, kifejezetten egyedi élmény volt a dzsungel tetején mászkálni, és onnan lenézni, fentről szemlélni a kisebb, pl. banánfák koronáját. Ne menjetek messzire! E körül a város körül rengeteg látni-és tennivaló van, itt van mindjàrt Thaiföld LEGmagasabb hegye, ahol a LEGtöbb fajta madár honos, az egy négyzetkilométerre eső LEGtöbb vízesés, stb.! Ezeket igyekszünk mind jól megnézni, sőt, készülünk egy izgalmas dologra is, de ezekről majd a következő posztban számolunk be....köszönjük, hogy olvassátok a blogot!

Itt Chiang Rai-ban érdekes a domborzat: keletre minden sík, nyugatra komoly hegyláncok sorakoznak. Így igen könnyű a dolgunk: ha a hegyekbe vágyunk, csak le kell térnünk az útról a megfelelő irányba, és már kezdődik is a szerpentinezés. A 110ccm-es Honda Scoopy robogónkban csak 13000km van, így elég könnyen felmegy a dombokon, bár hosszabb távon kényelmetlen a hokedli-ülőpozíció miatt. A következő állomás a Khun Korn vízesés volt, amiről kivételesen Viki írt egy litániát, fogadjátok szeretettel:

 "A Csiangraiban töltött harmadik napon ismét felültünk kedvenc Scoopynkra, hogy elvigyen minket szélsebesen egy 30 km-re a dzsungel közepén lévő útikönyvek szerint 70 méter,  szerintünk 30-40 méter magasról a mélybe zúduló vízeséshez. A vízesés neve Khun Korn. Meglepő módon az eddigi 200-300 Baht-os belépő elmaradt :-). Thaiföldön egyre több turistát háborít fel az a tény, hogy a nemzeti parkokba az más országból érkezettek 200-300 Baht belépőt fizetnek fejenként, míg a helyiek 20-30 baht-ot. Mi sem tartjuk fairnek ezt a hozzáállást, hiszen Thaiföldön rengeteg turista van, sok pénzt hoznak az országba és ilyen mértékű megkülönböztetéssel kell szembesülniük, ha egy természeti csodát szeretnének megnézni. A vízeséshez egy 1,4 km-es úton lehet feljutni, de minden megtett lépés megéri. Egy ekkora mennyiségű ilyen magasról a mélybe zúduló víztömegnek hatalmas hangja és hihetetlen erős szele van. Mivel úszódresszel készültünk mondanom sem kell, a hideg víz ellenére nem hagytuk ki a vízesés alatti medencében való pancsolást. Bár pancsolásnak nem nevezném, minden erőnkkel harcolnunk kellett a víz sodrása és a nagyon erős szél ellen, hogy állva tudjunk maradni. Elképesztő élmény volt. "Ebben a városban bőségesen lehet válogatni az érdekes templomok között, akár szín szerint is: van fehér, kék, és arany templom is. A kék templomra esett a választásunk ezúttal. Gyönyörű az épület, kívül-belül pompázatosak a részletek, festmények a falon, a szobrok, az oszlopok. Jó sok turista van mindig, és egy bazársor is odatelepült mellé, ahol kedvező áron lehet kapni dogokat, de a kedvencünk egyértelműen a kék kókuszfagyi volt kék virággal és szintén a templom színével harmonizáló ragacsos rizzsel, 400 ft--ért. És még egy pohár KÉK kókuszvizet is adtak mellé, hát elállt a szavunk. Ilyen apró örömök miatt érdemes itt lenni. Azért is tetszik ez a vidék, mert nagyon sokan saját üzlettel rendelkeznek (legyen az egy robogó, gázsütővel az oldalán), ezért szívvel-lélekkel készítik az ételeket, és pont ettől lesz annyira finom, mert benne van a szeretet. Ha pedig az ember még thaiul odaszól egy "AROY MAAK"-ot (nagyon finom), attól lesz mindenki napja még szebb. 

Egy hónapja vagyunk itt, de igazából két nap volt összesen, hogy gyakorlatilag semmit nem csináltunk. Az első még Kanchanaburiban, a második itt, Chiang Raiban volt. Igazából csak enni mentünk el, de találtunk egy annyira olcsó piacot, ahol ettünk is, az odavezető úton pedig rengeteg ananászárust, hogy muszáj voltunk alaposan bevásárolni ízletes gyümölcsökből. A helyi kedvencünk a mini ananász, amiből öt darabot adnak megpucolva 200ft-ért...de sorra fedezzük fel az ismeretleneket is.

Mivel a környék -elsősorban kínai és burmai-  hegyi törzseiről -és etnikai kisebbségeiről- híres, szerettünk volna megnézni egy ilyen falvat. A szállásadónk óva intett a gyűrűsnyakú nők lakta Karen falvaktól (ld. fotó), mert azokra annyian kíváncsiak, hogy ott már csak a parasztvakító üzemmód működik---a portékájuk nem rossz, szép kézműves ruhák, karkötők,stb. vannak,- de nagyon "elturistásodtak".

• Így egy másik, Akha törzsi faluba mentünk, ahol azonban egyetlen népviseletbe öltözött embert sem láttunk, ám rengeteg villát, vagy drágának tűnő házat. Ezért továbbmentünk még északabbra egy gyönyörű botanikus kerthez, 1000m tengerszint feletti magasságra Doi Tung-ba, ahol egy fahídrendszert építettek a dzsungelba 30m magasan. Sajnos -vagy szerencsére?- éppen karbantartották, így lemaradtunk róla, és hiàba is volt gyönyörű a kilátás, csalódottan tértünk haza.

De annyire belejöttünk a hegyi szerpentinezésbe, meg az etnikai csoportok felkutatásába, egyik nap elmentünk Doi Mae Salongba, mely 1400m magasan van, és az ottélő kínai népcsoportról, valamint teaültetvényeiről híres. Mi ugyan csak egy robogóval voltunk fent, de maga a hely egy motoros paradicsom. 40km-en át kanyargó, jó minőségű utak, gyér forgalom, remek kilátás. Fent a hegytetőn gyönyörű képeket lehet készíteni, lejjebb pedig kàvézgatni szintén pazar panorámával, igazi kínai ételeket kóstolni, vagy a teabokroknak örülni. 

Utolsó napunkon pedig a fehér templomhoz mentünk el, erről is a Viki beszámolója következik:"

Tovább csemegéztünk a Hua hin-hez közeli, ill. kevésbé közeli lehetőségek közül. Mivel nagyon szeretjük az elefántokat, és vadakkal nem találkoztunk (szerencsére, ld. a fotót lejjebb), felkerestünk az öt helyi közül egy elefánttábort. Az állatok sajnos napközben láncon vannak, és egyszerre hárman lovagolnak rajtuk, de nem tudunk mindenkit megmenteni, így legalább pár kosár banánnal hozzájárultunk a jobblétükhöz. Aki esetleg arra vetemedne, hogy felüljön egy ilyen állatra egy ketrecszerű nyeregbe hárman, kérem, ne tegye, mert az elefánt izomzata-csontozata nem alkalmas erre! Nagyon hálásak voltak, kicsit játszottunk is velük, felkaptak az ormányukra is. Az idomárok a Vikinek pedig még azt is megengedték, hogy egyedül, minden felügyelet nélkül sétáltassa a 21 éves, Bupakan névre hallgató tehenet. Érdekes, hogy mennyire hagyják magukat az orr(mány)uknál fogva vezetni ezek a többtonnás állatok.

A Hua hin-ben töltött utolsó napon robogóra ültünk, és elhúztunk egy olyan barlanghoz, ami minden képzeletünket felülmúlta. A parkolójától két hegyen kell átgyalogolni, összesen 2km-t, de a két domb között végre volt egy patszakasz, ahol fürödni lehetett! Bár nagy volt a szél és a hullámok, bementünk a vízbe és nem kellett figyelni a medúzákra se. A második hegyre való felcaplatáskor belefutottunk egy ritka, és veszélyeztetett langúrcsaládba, aminek nagyon örültünk, hiszen ezek a makik nem olyan agresszívak, mint a makákók, amik egyszer már megharapták Viki kezét egy korábbi nyaralás alkalmával. Maga a túra a barlanghoz elég nehéz volt, de megérte, mert olyan látvány tárult elénk, ami leírhatatlan, így beszéljenek helyettem a képek (a barlang csarnokai kb. 50x50m-esek, és 10:30-11:30-ig megfelelő szögben süt a nap):

Miután kiálmélkodtuk magunkat, elmentünk egy 70m-es hegyhez, ahova egy 400m hosszú "út" vezetett fel, sziklákon kellett felmászni, viszont a kilátás pazar volt. Itt a közelben a mészkőhegyek nagyon érdekesen nőnek ki a sík talajból, Vietnámban láttunk még hasonlót. Itt is fent voltunk egy jó fél órát, de ezt sem lehet szavakba önteni,  így itt vannak a képek:

Mivel Hua hin-ben viszonylag drágán (?), 4500 ft-ért szálltunk meg, és robogót is csak 1400 ft/nap -ért béreltünk, a napi költségek inkább a 12-14 ezer ft felé tendáltak. Összességében elmondható, hogy amíg nem megyünk szigetek közelébe, és nem kezdünk el búvárkodni is, a napi átlag 10 ezer ft tartható, kettőnknek, mindenestül (!).

Másnap könnyes búcsút vettünk Hua Hin-től, elminibuszoztunk Bangkokba 4 óra alatt 200km-t, majd a Don Muaeng reptér közelében éjszakázva elrepültünk a messzi északra, Chiang Rai-ba.

4 évvel ezelőtt már voltunk itt, de csak pár napot, ezért is terveztünk visszajönni, mert annyi látnivaló van, hogy két hét is kevés rá. A megérkezésünk estéjén sokat beszélgettünk a szállásadónkkal, végre valaki tökéletesen beszél angolul! Aztán a közeli éttermek egyikében ettünk egy remeket, bár ott a google fordító ellenére is kommunikációs csapdába kerültünk. A thaioknál, mint nálunk is, sajnos minden filmet szinkronizálnak, ezért annyira idegen nekik az angol nyelv is, mint nekünk. Azért vannak kivételek, de mindkét nemzet alaposan le van maradva idegennyelv-tudásban.

Második napon elmentünk a "fekete ház" nevezetű múzeumba, amit biciklivel is meg tudtunk végre közelíteni, és rendelkezésünkre is állt két borzasztó drótszamár. A múzeum egy kb. egy hektáros területen, több különböző épületben van, és egy már nem élő thai művész "remekműve", 50 éven át dolgozott rajta. Ez a művész annyira híres a helyiek körében, hogy egy festménye több millió forintot ér! Ebből épiítette fel a múzeumot. Sajnos nagyon sok állatbőrt, szarvat, és egyéb részeket használt fel a műveihez, de rengeteg fát is kifaragott. Nagyon egyedi, semmihez nem hasonlítható stílusa van, bár én nem értek a művészethez, maximum egy kicsit a klasszikusokhoz. Sok esetben fallikus ábrázolásmód jellemzi, szóval elég obszcén, de mégis valahogy ámulatba ejtő, meg letaglózó.

Ezt követően egy nagy, fehér, női buddhaszobrot, és annak környezetét néztük meg. Ez a giccsparádé ismét lenyűgöző volt, pozitív értelemben. A szobor a legnagyobb női Buddha-szobor Thaiföldön,még a landoláskor is szemet szúrt a repülőről! Lifttel pedig fel lehet menni a homlokáig, ahonnan ki lehet kémlelni. Mi ezt kihagytuk.

Az este pedig kissé belevetettük magunkat a thai szórakozás egyik válfajába, hiszen ők minden év 12. teleholdjakor tartják a "loy krathong", azaz az úszó kosár ünnepét, amely legalább olyan látványos, de talán még sokkal izgalmasabb, mint egy augusztus 20-ai ünnepség Budapesten. Ilyenkor a thaiok -meg a magunkfajták- úszó kosarakat engednek a folyóra, a folyó szelleme előtt való tisztelgésből, és/vagy égő lampionokat fel az égbe (akár a légiközlekedés megbénítása árán is), és kívánnak egyet. Szoktak még körmöt, hajat beleteni a kosárba, a múltat maguk mögött hagyva ezzel. A kosárkàn mindenképp lennie kell egy gyertyànak, és három füstölőnek.Valamint esznek, petárdáznak, selfie-znek, jönnek- mennek, zenélnek, szépségversenyt tartanak környékbeli hegyi törzsi gyerekek közt, és hasonló szokványos dolgok.Jó volt egy kicsit közéjük vegyülni, látni, hogy élnek. Két napig ment a ramazuri.Másnap este volt egy hatalmas felvonulás díszes hintókkal, többszáz (ha nem ezer) felöltözltetett résztvevővel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. A Youtube-on lesz fent erről videó, ami némiképp átadja a hangulatot. Mi nem voltunk még pl. a rio-i karneválon, de ez életünk egyik legnagyobb élménye volt! A thaioknak nagyon fontos ez az alkalom, teljes odaadással csinálták, és mi annyira odavoltunk ettől, hogy két estén át órákig csodáltuk őket.

Amikor mi is meg akartuk venni a kosarat, a kezünkbe nyomták ingyen, mert épp arra járt a nagy fehér buddha-komplexum főszerzetese, meg egy helyi prominens személy, és talán rájuk való tekintettel adtak ajándékba dolgokat, vagy ők vették meg, ez nem derült ki. Mindenesetre mi is útjukra bocsátottuk a kosarainkat, majd felrepítettük a rizspapír-lampionunkat, és kívántunk, mert ilyenkor azt is kell ám. A lampion-eregetést egyébként Chiang Mai-ban (utunk következő állomásán) csinàlják nagyüzemben, és annak a fesztivàlnak Yi Peng a neve. Abban a városban 151 repülőjáratot töröltek, vagy módosítottak a többezer felrepülő lampion miatt! Az első kép természetesen nem a mi kosárkánkról, hanem az egyik legszebbről készült.