Folytatódik a rizsszem blog, nagy örömünkre újra Ázsiában töltődhetünk élményekkel, mert Szingapúr és Indonézia is a közelmúltban törölte el a Covid-korlátozásokat.

Két éjszakát töltöttünk a világ legbiztonságosabb, szabályoktól hemzsegő mini-államában, mely a Maláj-félsziget legdélebbi csücskén helyezkedik el, és 1965 óta felvirágzóban van, az azóta bevezetett szigorú intézkedéseknek hála. Itt az élő példa, hogy egy diktatúra is lehet sikeres!

 A megérkezésünk nem volt zökkenőmentes, mivel Isztambulban 6 és fél órát dekkoltunk a beígért 2 óra helyett, így kissé nyűgösebben viseltük a 10 óra repülést az ázsiai kontinens felett.

 A reptérről 6 és 23:30 között 500ft-nak megfelelő dollárért be lehet jutni metróval a belvárosba.Mi a kínai negyedben, egy kapszulahotelben szálltunk meg, mely  patyolat tiszta volt és még reggelit is kaptunk.

20000 ft volt egy éjszaka, ennél olcsóbban lehetetlenség megszállni Szingapúrban.

 Az első napon nyakunkba vettük a nagyvárost metróval. Minden elektronikusan működik, valóban okos és felhasználóbarát felületekkel. Mégis, a legtöbb helyen személyzet segíti a gépek kezelését. Sehol egy eldobott csikk az utcán, kajamaradék a metrón, bármilyen egyéb hulladék. A büntetési tételek magasak: evésért 500, dohányzásért 1000, benzin birtoklásáért a metrón 5000S$. 

A város tele van mérnöki bravúrokkal. A Marina Sands Bay hotel például az egyik ikon, a három toronyépület tetejét egy hajószerű szerkezettel kötötték össze. Erre az 56 emelet magasságban található hajóra fel lehet menni lifttel "külsősként", vagy hotelvendégként is. Előbbi 9000, utóbbi 220000ft-ért oldható meg, a különbözetben a medence használat lehetősége foglaltatik benne. Mi inkább kihagytuk a luxust, de mindenképpen látni akartuk felülről a várost, így fellifteztünk. Gyönyörű volt a kilátás, láttuk a bank -és egyéb különleges épületeket, a megannyi zöld parkot. Szingapúr több, mint 30%-át visszazöldítették, így már nem olyan rossz a levegője, mint azelőtt. Kifejezetten illatos városállam, rendkívül gyér forgalommal.

A gyarmati időkből származó, koloniál stilsü épületek egytől egyig fel vannak újítva.

Ezeken a fém "fákon" is van esténként fényjáték.

A nap hátralévő részében sokat gyalogoltunk és további érdekes látnivalókat néztünk meg,pl. Gardens by the bay,hogy más szemszögből is megnézhessük a Marina Bay Sands hotelt. Hindu szent tehenek őrzik vigyázó szemeikkel a Mercure hotelt..Ebben a buddhista templomban pedig még maga a jóságos Sólyom László is tiszteletét tette.

Este megnèztük a fényjátékot, mely mindkettőnket ámulatba ejtett.

Szingapúr jelképe a hableány-altestű vízköpő oroszlán.

Ez a legkevésbé ázsiai város Ázsiában, nulla patkánnyal és csótánnyal, rengeteg szigorú szabállyal. Ide érdemes először jönni "Ázsia-szüzeknek", és Dubai-kedvelőknek. Annyira steril és futurisztikus a város, hogy az már nem is evilági, pláne nem ezen a földnyelven, Malajzia szomszédságában. Na de sebaj, Indonéziában folytatjuk utunkat, ahol ilyesmiket nem fogunk megtapasztalni, hanem visszatérünk hőn szeretett "káoszdús" Ázsiánkba.

Tetszett:

-Tisztaság

-Rend

-Metróhálózat

-Modern épitészet

-Rengeteg zöldfelület

-Egyetlen rozzant gépjárművet láttunk csak, még a karbantartók is golfkocsival mennek a parkokban

Nem tetszett:

-Túl steril Ázsiáboz képest

-Felszíni gyalogoslehetőségek (alig van zebra, mindent alulról kell kikerülni óriás kerülővel)

-Egy-két tradícionális épületen kívül egy felhőkarcolótenger az egész, ahol megáll a levegő, nagyon meleg tud lenni

-árak (melyek Nyugat-Európát is lenyomják)

Végezetül egy vers Danitól:

Szingapúri meglepetés

"Szingapúri forróságban a szélütés kerülget,

Mura-parti dallamocska üti meg a fülemet

Felnézek a frangipánra, nem hiszek a szememnek,

Pedig a lombkoronából sárgarigó integet."

Megérkezés

Sokat olvastunk Indonézia legnépszerűbb szigetéről, Baliról, többek között azt, hogy a világ ötödik leglátogatottabb helye, és már-már elcsépelt. De nekünk hogy is lehetne valami elcsépelt, ha még nem is voltunk ott soha? A jelenlegi vírus-parának – és az esős évszaknak - köszönhetően most sokkal kevesebben repkednek ide. A sziget maga elég nagy ahhoz, hogy ne csak a turisták által látogatott helyeket lehessen felfedezni.
A denpasar-i reptérre már előre odarendeltünk egy robogót, hogy elkerüljük a maffia-szinten, horrorisztikus áron működő taxisokat, és gyorsan meneküljünk észak felé, ahol jóval kevesebb a turista. Így is legalább 20-an próbáltak leszólítani, sőt, még egy robogóbérlős is feltétlenül ránk akart tukmálni egy motort, holott mi az előre lebeszélt robogót kerestük. 12 napra kb. 12eft-ot fizettünk, ami egy 30km-es taxiút árával egyezik meg.
Az első hotelig 18km-t kellett motorozni sötétben, és már akkor feltűnt, hogy itt aztán rendesen kell figyelni! Mindenki megy mindenfelé, elég gyorsan is hajtanak, és rengeteg jármű van.
Másnap elmentem venni egy sim-kártyát: 11 GB-ot adtak nevetséges 1300ft-ért egy hónapra, de el kellett menni a szolgáltató központjába regisztrálni az útlevéllel egy óra várakozással, mert csak azután aktiválódott az internet. Anélkül meg ugye manapság, nem egyszerű az élet (mi elsősorban tájékozódásra használjuk).

Ahol majdnem minden házban templom is van

Már ezeken a rövid utakon is feltűnt, főleg, ahogy egyre kijjebb jöttünk Denpasar-ból, hogy rengeteg, Kambodzsára, vagy Thaiföldre emlékeztető templomkerítés (?) van. Az udvarokon pedig kisebb-nagyobb szentélyek. A második szállásunk egy ilyen, tradicionális balinéz porta volt (Serongga Homestay Villa): az udvaron 4 külön funkciójú épület, egy teljesen elzárt, külön telken pedig egy saját kis templom volt. Ezek állítólag azért vannak otthon, gyakorlatilag minden háznál, mert az embereknek nincs idejük (??) elmenni a nagy templomba. A tulajdonos egy itteni fickó, Putu, aki megörökölte ezt az ingatlant, felesége pedig July, egy Celebesz szigetéről származó keresztény leány. Ők laknak itt a gyerekeikkel, és csinálják a bizniszt. Jól beszélnek angolul, és jól tájékozottak, történelemből is nagyon top-on vannak. Szívesen avattak be a helyi kultúra titkaiba is. Elmondták, hogy a bejáratnál miért van Ganésa, az elefántfejű, embertestű istenség (aki Shiva gyermeke) szobra, mire valók a különálló épületek. A konyha például azért muszáj, hogy egy teljesen külön épületben legyen, hogy ezzel is eleget tegyenek Shiva-ba, a tűz istenébe vetett hitüknek. Külön van egy ceremóniaépület, ahol csak az ünnepségeket tartják. Külön épületben lakik a férfi is. Ezeken kívül van egy vendégház, és egy raktár is. Mi a vendégházban voltunk, ahol két szoba is volt. A kert pedig telen van frangipánival, és bonsai-okkal. Ha valaki távol szeretne lenni a turistahordától,  és kicsit belelátni az igazi hindu bali-létbe (egy celebeszi keresztény lány segítségével :))), nagyon ajánlatos ide jönni Serongga-ba. Utolsó reggelünkön még egy tradícionális balinéz reggelit is kaptunk.

Kutyasétáltatás

Egyik nap megpróbáltunk kutyát sétáltatni a gyerekekkel, de a szerencsétlen kutya, Sepi, ketrecben él, nincs megnevelve, így nagyon ostoba és agresszív. Ha pórázt teszel rá, megharap, de magától nem követ, sokszor cipelni kell. Viszont maga a séta érdekes volt, beleláthattunk a vidéki bali létbe. Kókuszpálmákra felmászó, csirkét patakban belező, terhet fejükön cipelő embereket és gyönyörű rizsföldeket figyelhettünk meg. A szegény ostoba kutyáért végül a ház ura jött el, de megharapta, mert épp egy levedlett kígyóbőrrel volt elfoglalva, amikor haza akarták vinni. Miután elindultak hazafelé nagy nehezen, a kutya beugrott a patakba, mert felidegesítette magát a túloldali kacsákon is. Egyszóval kalandos lett a sétáltatás, de mi sokat nevettünk.

Tegallalang Rizsföld, a selfie-mennyország hintázó turistáknak

Serongga-tól 20 km -re van Ubud, ahol már sokkal több (értsd:rengeteg) turista van. Nem véletlenül, a közelben van a "majom-erdő", ahol rengeteg szemtelen makákó van, ezt mi ki is hagytuk. Ezen kívül még több, jelentős látványosság van. Minket a legjobban a kicsit finnesen hangzó Tegallalang rizsteraszok érdekeltek, ami tulajdonképpen egy nagy völgy, benne sok-sok pálmafával és rizzsel. Az indonézek egyébként, már amennyire mi láttuk, jobban tisztelik a környezetüket, mint a malájok, több a dzsungel, és kókuszpálmákat ültettek olajpálmák helyett. Ezek a rizsteraszok valóban káprázatosan zöldek, az ember lépten-nyomon fotózna. Mi azért sem csináltunk egy selfie-t sem, fotókat viszont igen. A helyiek tele rakták hintákkal a völgyet, amibe 3-4 eft-ért be is ülnek a turisták, felveszik a szarongot, a kalapot, kurjongatnak, és feltöltik a négyezredik ugyanolyan képet a megfelelő oldalakra. Emiatt a hely nagyot veszít bájából, pedig a látvány lélegzetelállító.

Blue Lagoon Beach

A szigeten az egyik legjobb (és Serongga-hoz közeli) sznorkelhely a Blue Lagoon Beach, kb. 20 km-re van a vendégháztól. Az egyetlen szépséghibája, hogy rengeteg szemét úszik a felszínen. Mi azért elmentünk megnézni. A parton fekete volt a homok, lévén az egész sziget vulkanikus eredetű. Hatalmas halrajokkal úszhattunk, óriási murénákat üldöztünk, szépséges korallokban gyönyöröködtünk. Sok hal annyira közel jött, hogy nekiment a kamerának. A látótávolság kifogástalan volt. Íme néhány kép:

 Az időjárás - esős évszak lévén - vegyes volt, minden délután esett az eső, ezért csak rövidebb távokra mentünk el. A környék piacait is felfedeztük, ahol az árusok fele teljesen hülyének nézett, másik felük korrekt volt (pl.ugyanazt a gyümölcsöt négyszer annyiért akarta adni a szomszéd kofa). Mivel az elmúlt hónapokban szinte senki nem akart átverni (de Vietnámban és Malajziában tényleg senki), és alkudozni sem kellett, ez elég kellemetlen tudott lenni.

Amed – minden búvár álma

Harmadik napon elrobogtunk a 60 km-re lévő Amed-ra, ami ugyan egy porfészek nagyon rossz utakkal és fekete homokos tengerparttal, de ami a felszín alatt van, mindenért kárpótol. Itt süllyedt el ugyanis 1994-ben egy vulkánkitörés következtében egy 125 m hosszú amerikai teherhajó, valamint kisebb roncsok is vannak a közelben. A helyiek még különböző szobrokat is bedobáltak a vízbe, amikre rátelepedtek a korallok, szivacsok. A legtöbb látványosság a partról is könnyen megközelíthető. A Google alaposan megtréfált minket odafelé, mert egy vulkánon akart keresztül vinni, pedig nem is volt rendes út. Emiatt még hosszabb lett az amúgy is nehéz utunk Málhás Szamárral, az itteni robogónkkal. A közelben van egy vulkán, az Agung, amire azonban nem szerettünk volna felmenni, mert 3000m magas, annyira pedig nem vagyunk elhivatottak, bár Viki meg van veszve egy aktív vulkán meghódításáért. A vulkánból levezet egy kibetonozott lávafolyó is, mely utoljára a 2017-es kitöréskor hömpölyöghetett.

Sznorkelezés 

Mivel a környék tényleg eléggé lepukkant, alig vártuk, hogy megnézzük a víz alatti világot. Először a sznorkelhelyeket fedeztük fel. Van egy japán hajóroncs, szintén közel a parthoz. Ehhez nem kell lemerülni, elég fentről nézegetni, annyira közel van a felszínhez. Mellékszezon (meg víruspara) ide vagy oda, a hajó körül nyüzsögtek a búvárok, meg a sznorkelesek. Láttunk trombitahalakat, vitorlásakat, ráját, tűzhalat. Már csak az „öregasszony-bőrös” kezünk miatt jöttünk ki a vízből. Sznorkeleztünk még a Lipah Beach-en, ahol gyönyörű korallok vannak, az áramlatokkal azonban vigyázni kell, mert nagyon erősek. Észre sem veszed, és többszáz méterrel arrébb sodornak!

A várva várt búvárkodás a Liberty Wreck-nél

Még a maláj merülésvezetőnk buzdított arra, hogy Balin mindenképpen merüljünk, még a malájok is ide járnak. Főleg az amerikai roncshoz. Amed-ben legalább 200 búvárcentrum van, mi háromhoz mentünk el árajánlatért. Végül a Google-on a legjobbra értékeltnél kötöttünk ki. A Letˆs Dive bázis egy éves, a felszerelés szinte vadiúj, az ott dolgozók fiatal helyiek. Mind jól beszélnek angolul, és odavannak a merülésért. Ezen kívül a merülés alatt egy egymillió ft-os kamerával fotóznak-videóznak, ezért végre vannak szuper képeink. Öt alkalommal merültünk alá. Volt egy hajnali is, amikor a duplafejű papagájhalakat figyelhettük meg, amik a roncsban éjszakáznak, majd napfelkeltekor előjönnek. Végre megtapasztalhattuk, milyen is az, amikor 30 méterre ellát az ember, itt már nem kellett aggódni, hogy nem látunk.Minden alkalommal a partról gyalogoltunk be a helyszínekhez. Ez után az öt merülés után teljesen megfertőzött a „búvár-láz”.Annyira más ott lent minden, mintha nem is a Földön lenne az ember. Azóta többször gondolunk rá, meg arra, hogy mennyire szeretnénk újra merülni. Ezen az utazáson már nem, hiszen eléggé közeledünk a végéhez..

Taman Tirtagangga

Utolsó, Balin töltött napunkon elmentünk egy szent forrásáról híres kertbe, ahol ápolt növényzet, és istenségek szobrai vártak minket. Valamint rengeteg turista. Hihetetlen, mennyien jönnek Balira. Talán emiatt nem is annyira varázslatos már, mint amennyire régen lehetett. Elég nehéz volt úgy fotózni, hogy ne legyen rajta senki. A kert maga gyönyörű, mindenképpen megéri elmenni.

Irány Java!

Tizenkét nap után visszavittük Denpasar-ba Málhás Szamarat, a robogót, ami egy 82 km-es út volt. A végére már eléggé kockára ültük a popónkat. De a szabadságért cserébe megérte.
Pár busz azért jár Java szigetére, az egyikkel el is mentünk a 100km-re levő kompig. A komp 130ft-ért vitt át Java szigetére. A buszállomáson át akartak verni négyszeres áron kínált jeggyel, de mi nem hagytuk magunkat. Ezen a szigeten a sok turista miatt igen változóak az árak: egyszer nevetségesen olcsók, máskor irgalmatlanul drágák. Mi ugyan mindennek utánaolvasunk, de néha így is belefutunk egy-egy kisebb átverésbe.

Banyuwangi, ahol minden utcában van egy(-két) mecset

Ismét egy remek értékelésű, de kiábrándító szállásra érkeztünk. Naponta csak 800ft-ba került, de azért reméltük, hogy nem lesz ennyire rossz. Két szoba közül választhattunk: az egyik felett építkeztek, a másiknak nem volt ablaka, és bokáig állt benne a víz. Mi az ablakost választottuk. Aludni amúgy is esélytelen volt. A muszlim vallás egyik fellegvára ugyanis éppen Banyuwangi. A hívők pedig hajnali négykor kezdik az éneket, van, hogy egészen 7-ig tolják. Nagyon hangosan. Ennyire sok és hangos mecsetet még sehol nem hallottunk, pedig január vége óta – kivéve Balit – csak muszlim országokban vagyunk. Az itt töltött három éjszakánk ennek megfelelően nem volt a legrózsásabb. Cserébe a tulaj annyira jó fej volt, hogy mindenhova elnavigált minket, és mivel ő sem szeret feleslegesen fizetni minden látnivalóért, igyekezett kikerülni minden fizetős helyet. Van egy saját farmja, ahol rengeteg rizs, gyümölcsfák, és kókuszpálmák vannak, ráadásul az egyik pontjáról Bali is látszik, oda is elvitt.

De a pánik ide is begyűrűzött

A poszt írásakor 2020. március 20-a van. Mindenki tudja, mi volt a világban ebben az időszakban, mert a csapból ez is folyik. Hát ez a rettenet elérte Indonéziát is. Innentől kezdve sorra zárták a vulkánokat, vízeséseket, nemzeti parkokat és gyakorlatilag minden látványosságot. Ezen kívül, néhány helyi ijedten nézett ránk, mint potenciális vírushordozókra. Hiába, mindenkinek nem mondhattuk el, hogy öt hónapja vagyunk Ázsiában.

A szállásadónk azért elvitt "titkos" tengerpartokra, meg kilátópontokra, amiket lehetetlen lett volna lezárni, így valamit láthattunk is a csodálatos Java-ból, és mivel jól beszélt angolul, meg nagy "mesemondó" volt, jól szórakoztunk a társaságában. Útközben egyszer még 5kg sárkánygyümölcsöt is vettünk, 200ft-ért, tehát 40ft volt egy kg! Az alábbi képek ezeken az utakon készültek, a Red Island-nél és az Ijen vulkánról.

Váratlanul vége lett a "bulinak"

Banyuwangi-ból átvonatoztunk Probolinggo-ba, melynek közelében van a Bromo nemzeti park, szintén egy tekkintélyes vulkánnal. A vonatállomás, maga a vonat meglepően tiszta volt, enni lehetett volna a padlóról, és a környezete is ápolt volt.Java fejlettsége amúgy is egy nagyon kellemes csalódás volt, az összes eddigi látott helyhez képest.
Nagyon reméltük, hogy ezt a parkot még nem zárták be. Hiába, mert ez sem volt már látogatható. Két hetünk lett volna még a hazamenetelig. Időközben azt az információt kaptuk, hogy egyre jobban korlátozzák a légiközlekedést is. Az Emirates légitársaság pedig a Dubai-Budapest járatát március 24-ével felfüggeszti. Habár mi a Scoot-tal mentünk volna haza, az április másodikai hazautunk kezdett kérdésessé válni. Sokat tanakodtunk, hogy mi legyen, ha ottrekedünk, nem fogunk tudni menni gyakorlatilag sehova, meg az öt és fél hónap alatt azért elég sok mindent láttunk...míg Viki végül megvette a március 23-ai, utolsó bp-i gépre a jegyet. Persze mi Szingapúron keresztül mentünk, jgy összesen 30 óra alatt értünk haza. A repülőtereken elég nagy tömeg volt, és rengetegeg járatot már töröltek. Nekünk sikerült Indonéziából, és Dubai-ból is az utolsó géppel eljönni. Másnap törölték az eredetileg tervezett, április 2-ai járatunkat is. A hazaút hosszadalmas volt, de zökkenőmentes. Szeretnék még írni egy összefoglaló posztot írni a közeljövőben, kicsit összehasonlítva a négy országot. A blog pedig a következő utunkkor folytatódik...

Borneótól nagyon könnyes búcsút vettünk, hiszen több helyi és külföldi figyelmeztetése is bevált, hogy pazar élményekben lesz részünk. A maradék, Malajziában eltöltött időt egy ÉK-i, majd egy ÉNY-i szigeten töltjük el. 2020. január 10. óta csak szigeteken vagyunk, ez „merő véletlen”.
Tudni kell, hogy az egész utunkat úgy szerveztük, hogy sehol se legyünk főszezonban: kerüljük a tömeget, ne ázzunk bőrig, de ne is égjünk porrá a perzselő napon. Az utazásunk eddigi, 4 hónapja alatt ez annyira bevált, hogy csak egyetlen napon nézegettük a szoba falait. Reméltük, hogy ez így is marad a hátralevő másfél hónapban.

Már nagyon vártuk, s végre eljött: a világ egyik legjobb, ám legolcsóbb búvár-paradicsomába készültünk hat teljes napra, hogy tízszer merüljünk a mélybe: a tavaly nyáron, Gyékényesen szerzett búvártudásunkat szerettük volna elmélyíteni. Viki inkább a lebegéstechnikáján szeretett volna javítani, én pedig a mélység és a rossz látótávolság elleni fóbiámat akartam legyőzni. Ötévesen, a Széchenyi fürdőben ugyanis kiestem az úszógumiból, és elmerültem az akkor szédítő 2m-es mélységben. Összecsaptak a fejem fölött az élménymedence hullámai, végül a nővérem mentett meg (köszi, Andi!). A mélységtől, és a rossz látótávolságtól való iszonyom a búvártanfolyamon derült csak ki, az addig eltelt 32 évben nem is tudtam, hogy félek ezektől.

Perhentian Kecil – az emberi butaság fellegvára

A szárazföldtől 22 km-re északkeleten, Thaiföldhöz nagyon közel vannak a Perhentian-szigetek. Mi a Kecil-nevűre mentünk, ami malájul kicsit jelent. A szigeten nincs se áram, se víz. Esős évszakban óriási tartályokban gyűjtik a vizet, szárazban ezt használják el. Hat évvel ezelőtt volt egy remek kezdeményezés az áramproblémára, építettek egy napelemtelepet és két szélerőművet: éljen a megújuló energia! Igen ám, csak mindkettővel akadt egy kis gond: a napelemeket módszeresen lopták, így nem működnek, a szélerőműveket meg csak - mindenféle előzetes kutatás nélkül – felhányták a dombtetőre, ahol nincs elegendő szél, ezért SEMMI sem működik, tehát maradnak a „szupertakarékos” dízel generátorok...Na ezután merje nekem valaki azt mondani, hogy otthon elégtelenül működnek a dolgok! Ha ez még nem lenne elég, a dombtól építettek egy nagyon hosszú lépcsőt, ami levezet a partra. Ez megint jól hangzik, csakhogy a lépcsőfokokat sima acéllal erősítették meg, ami közé vékony betont öntöttek, a trópusi monszun éghajlat pedig méltán híres az erodáló hatásáról: a lépcső hat évvel később járhatatlan, életveszélyes! A fokok vasmerevítései elkezdtek rothadni, ezért be is omlottak rengeteg helyen. Még sincs sehol kiírva, hogy nem szabad járni rajta. Érdekes ország ez a Malajzia: van pénzük, és ha KELL, modern technológiákat alkalmaznak, Nyugatot megszégyenítő módon, de ha valami távol esik az érdekeiktől, rögtön hülyeségeket csinálnak, vagy nagyon elhanyagolják a környezetet. Emiatt kikiáltottuk a legkontrasztosabb országnak, az általunk ismertek közül.

Kalandos út a szárazföldről

A kikötőbe érve rögtön mondták, hogy sajnos ott kell aludnunk a közelben, mert a tenger annyira dühöng, hogy senki nem vállalja az utat. Ez volt az első jel, hogy nem lesz a legjobb élmény így a búvárkodás: nyugtalan tenger=rossz látótávolság. Persze akadt egy tengeri medve, aki nem hőkölt hátra holmi széltől. A hajóút egy 10 személyes, 350 lóerős „speedboat”-tal történt. 3-4 méteres hullámok voltak, a kapitány előre figyelmeztetett, hogy kemény 22 km vár ránk. Így is lett! Idáig csak filmen sikerült látni, milyen is hánykolódni a tengeren, most élőben is megtapasztalhattuk. Volt, hogy a hajó teljesen kint volt a vízből, hogy aztán újra és újra, hatalmas erővel csapódhasson bele. Mi a Vikivel jókat derültünk ezen, de egy német lányon látszott, hogy a helyszínen egyszerre veszi fel az összes vallást, hogy a lehető legtöbb istenséghez imádkozhasson az életéért. A kapitány megnyugtatta, hogy a hajó szénszálas műanyagból készült, az pedig nem tud kettétörni, csak megrepedni. Végül egyben megérkeztünk a Coral bay-be. A sziget túlsó felén, a Long beach-en 5 méteres hullámok voltak, és olyan áramlatok, hogy mind hajóval, mind úszva életveszélyes lett volna odamenni. Erről később mi is meggyőződhettünk. Elkezdtem agyalni: hogy (és hol) fogunk így búvárkodni?

A szállás

Az internetes értékelések alapján a Sea Voice Divers nevű búvársulit választottuk, ahonnan a közelben szállásoltak el minket, a Fatima Chalet-ban. Mindkettő közvetlenül a tengerparton van. Maga a szállás egy faház volt, melynek padlásán két mókus élelmiszer-raktárat rendezett be. A ház alatt pedig Johnny, a két és fél méteres gyík lakott. Ők hárman éjszakánként elég rendes bulit tudtak csapni: a két mókus hajnali háromtól veszekedett a kaján, Johnny pedig – méreténél fogva, csak hangos „köszörülőmozdulatokkal” tudott eljutni a-ból b-be. Mindezek ellenére még tudtunk is volna aludni, ám a szúnyogháló hiánya megadta a kegyelemdöfést: a szigeten 2cm-es óriásszúnyog-anyukák várták, hogy végre megetethessék kicsinyeiket a vérünkből, s eme tervüket minden éjszaka meg is valósították. Az utolsó éjszakára sikerült szereznünk egy szúnyoghálót, de addigra én sikeresen megfáztam a fülig húzott műanyagtakaró, az izzadás és a ventillátor szelének megbízható kombinációjától, a búvárpalackból beszívott száraz levegő pedig csak hab volt a tortán.

Miért NE búvárkodj Malajziában szezonon kívül, ha már tapasztalt búvár vagy?

A Sea Voice Divers-ben csupa jó kedélyű fiatal dolgozik, odaérve már az első perctől barátként kezeltek minket. Sokat nevettünk és beszélgettünk velük, de a szaktudásukkal is minden rendben volt, ha komolyabbra fordult a szó. Koci, a divemaster-ünk rengeteg tengeri élőlényt ismert, és azt is, hogy mutassa meg őket a víz alatt: látszott, hogy mennyire szenvedélyesen rajong értük. Több vaskos könyv volt a bázison, ha valamit nem tudott, addig kereste, míg meg nem találta.
Először is fel kellett frissíteni a „tudásunkat”: egy elméleti tesztet kellett megoldani, majd átbeszélni. Mi már a megérkezésünk másnapján merültünk volna, de megnyugtattak, hogy a méteres hullámok, és a nulla látótávolság nem fogja bearanyozni a víz alatti perceinket, így vártunk egy napot. Addig felfedeztük a szigetet.
Harmadik napon lemerültünk, hogy a víz alatti feladatokat gyakoroljuk, majd tettünk egy kört a korallok körül, kb. 10m-es mélységben. Ez volt a „felfrissítő-tanfolyam”. A látótávolság nem volt még az igazi, így még egy napot vártunk.
Másnap háromszor merültünk. Rögtön elsőre három, a maláj kormány által szándékosan elsüllyesztett, Fülöp-szigeteki, illegális halászhajó roncsát kellett volna látnunk, azonban 18m-en annyira rossz volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag semmit sem láttunk. Nekem viszont hatalmas diadal volt a merülés: habár háromszor akartam feljönni, és kezdtem volna ok nélkül nagyokat szívni a levegőből, hogy aztán kialakulhasson a hiperventilláció, végül nem tettem, hanem inkább legyőztem félelmeimet. A maradék két merülésen rengeteg érdekes dolgot láttunk, de sajnos nem lett sokkal jobb a látótávolság.
Sokat tanakodtunk Vikivel, hogy mit tegyünk. Arra jutottunk, hogy a magabiztosság, meg a technikánk fejlesztése miatt merülünk, amennyit lehet. Voltaképpen kevesebbe kerül, mint Gyékényesen, és ott – egy-két sügeret, naphalat, meg a szándékosan elsüllyesztett tárgyakat leszámítva – nincs semmi látnivaló, cserébe hideg a víz, és gyenge a látótávolság. Itt azért rengeteg korallt, halat, csigát, rákot, uborkát és egyebet lehetett látni. Megfogadtuk, hogy legközelebb március végén jövünk leghamarabb, addigra megnyugszik a tenger. Mindezek ellenére fantasztikus élményben volt részünk, és sokkal biztosabban mozgunk már a víz alatt, így bárhol is merülünk legközelebb, igazán élvezhető lesz. Fotókkal most nem tudok szolgálni sajnos, mert a mélységekben eltűnnek a színek, nem beszélve a zavaros vízről, és a vörös szűrő hiányáról.

LEG-ek a Perhentian Kecil-en

1. LEGolcsóbb búvárkodás
2. LEGrosszabb látótávolság
3. LEGszebb tengerpart
4. LEGnagyobb butaság
5. LEGveszélyesebb odajutás

Penang – streetfood-paradicsom sok betonnal, ahol felforr az agyad

Maláj utunk utolsó részeként eljöttünk Penang szigetére, ami a világörökség része: egyrészt a brit koloniál házakról Georgetown-ban, és az azokon lévő művészeti alkotásokról, valamint kitűnő ételeiről híres.
Penang a maláj félsziget túlsó, északnyugati felén helyezkedik el: itt már forró évszak van. Sebaj, ezt a hetet valahogy átvészeljük. Még Vietnámban fogalmazta meg egy helyi srác a forró-égövi klímát nagyon találóan. Szerinte két évszak van: a forró, és a pokolian forró. Nekünk sikerült most az utóbbit is megtapasztalni. Éjszakai busszal győztük le a 444km-es távot, a busz 3700ft volt fejenként, és igazán kényelmes, széles, ledönthető ülésekkel.

Ez egy 1000 négyzetkilométeres sziget, „fővárosa” Georgetown. Multikulturális mivolta világhírű: malájok, kínaiak, indiaiak, angolok és még ki tudja, milyen népek lakják. Ennek köszönhetően az étkezési lehetőségek korlátlanok. Nagyon kiépült a sziget szinte minden része, óriási toronyházak vannak mindenhol, még a dombok lábánál is. Rengeteg ember lakik itt, mindig nagy a forgalom. A lakosztályunk az erdő szélèn van, közvetlen buszkapcsolattal a belvàrosba, ès  reptérre, 170ft-os jeggyel. Ezt csak a robogóbérléskor, és a továbbutazáskor hasznàltuk. A teraszunkról minden reggel sok madárban gyönyörködhetünk. A leggyakoraibbak a galambok, a maláj mejnó és a szembeszomszéd klímájának kondenzvizét iszogató asian koel, ez nem tudom, mi magyarul. Utóbbi kettőnek gyönyörű az éneke, de csak reggel énekelnek, szerintem ők se bírják a hőséget.

Az „utcai művészet” negyedben tett látogatásunk során természetesen ellőttük a kötelező képeket -habár nem szeretjük követni a tömegeket - , mert ezek tényleg kihagyhatatlanok voltak!Azt beszéltük Vikivel, hogy Pest romos épületeit is jó lenne így izgalmasabbá tenni.
Ezután vacsoráztunk a „little India” negyedben, ahol tényleg egy kicsit Indiában érezheti magát az ember. Desszertként pedig ettünk egy kukoricás-babos-mazsolás krizanthém-fagyit, meg egy kávés-karamellás-babos-medvecukros izét, melyek csak itt vannak a világon (ami nem is baj).

Viki nagyon utánanézett, mely ételeket kell itt kipróbálni. A legérdekesebb desszert pedig a Cruzty nevű helyen, a magyar eredetű kürtős kalácsos fagyi volt különféle öntetekkel, melyért rajonganak a külföldiek. A fagyi nagyon finom volt, de a kalácsot kicsinek találtam. A Cruzty címe pedig: 42 Lebuh Leith, Georgetown. Az általunk bejárt országok nem bővelkednek remek desszertekben: nekünk a magyar házisüti az igazi! De itt gyümölcsökkel pótoljuk a cukormániánkat, amik nagyon zamatosak.

Penang Botanikus Kert

Természetesen itt sem hagyhattuk ki a gyönyörű botanikus kertet, ahol szerencsénkre elég közel merészkedett hozzánk egy tetőnyi maki, úgyhogy aki unja a „banánt”, az lapozzon:

A langúrok közt volt egy igazán harcias maki, aki próbált elriasztani minket, kevés sikerrel. Később csatlakozott hozzánk egy makákó-család is, akik viszont a langúrokat próbálták elhessegetni. A vàrosi makákókat nem szeretem,  mióta Vikit megharapte egy 4 éve, azokat nem is fotóztam. Egy óra múlva viszont annyira pusztító lett a hőség, hogy inkább hazamentünk.

Penang nemzeti park
Másnap a Penang szigeti nemzeti parkhoz mentünk, abban reménykedve, hogy majd a dzsungelban hűvösebb lesz, de nem lett! Mindenhonnan folyt rólunk a víz, mire elgyalogoltunk a 3,5km-re levő „Turtle-beach”-re. De megérte, hiszen megszemlélhettük a szép tengerpartot és az ottani önkéntesek munkáját. Pár kedves ember ugyanis addig noszogatott nagyobb cégeket, míg azok nem kezdtek pénzt adni a tengeri teknősök megmentésére. Ezeket a csodás lényeket szintén a kipusztulás fenyegeti: 5000 tojásból jó, ha egy teknős megéri az ivarérett kort. Ebben természetesen emberi tevékenységek is nagy szerepet játszanak. A kis házikóban prezentálva van a hüllők élete, tojásrakási szokásai és maguk az állatok is, különböző fejlettségi állapotban.

A parkból kifelé a levélzabáló langúrok, és a mindent felzabáló makákók újra megmutatkoztak. Szegény kis narancs langúrt egyedül hagyták pár percre, sírt is kétségbeesetten.

Kek Lok Si buddhista kolostor

Ez a legnagyobb a szigeten. Hatalmas komplexum egy domboldalban, mely folyamatosan épül. Lifttel is fel lehet jutni a legtetejéhez, de mi körbejártuk gyalog a nagy részét, majd felrobogtunk a szuper kilátásért a rohamosan fejlődő Georgetown-ra. Szépen ápolt kertje van, és nagyon szép, kínai stílusú épületei. Mindenképpen megér egy "misét"! A bejàratnál van egy teknősöktől hemzsegő tó, ahol kiélhettük teknős-etetési vágyunkat. Ide csak akkor jut el az ember, ha nem megy fel a lifttel.

LEG-ek Penang-ről

LEGsokszínűbb kultúra

LEGizgalmasabb gasztronómia

LEGnagyobb hőség

Rövid összegzés Malajziáról

Malajzia egy fejlett infrastruktúrával rendelkező ország. Sokan kihagyják az ázsiai útjukból: nem tudják, mekkora hiba. Talán éppen emiatt jobban is örülnek a turistáknak, és nem nézik őket pénzeszsáknak. Nagyon megtetszett nekünk ez az ország, és ha tehetjük, mindenképpen visszatérünk. Voltaképpen kellemes meglepetés volt az emberek kedvessége és a kultúra sokszínűsége (a legdurvább az volt, amikor Penangon az indiai negyednél egy kínai buddhista templomból hallgattuk a muszlim imát). A csúcsot azonban az étel jelentette: egyetlen egyszer esett meg, hogy nem ízlett valami. Az élővilág változatossága pedig minden képzeletet felülmúl, főleg Borneón.

Körutunk utolsó előtti pontja egy hónapig Indonézia lesz. Vajon sikerül-e elkerülnünk a kliséket Balin, az Instagramm-sztárok által „lelakott” vízeséseket és a hintában pucsító selfie-ket? Kíváncsian várjuk, mert ez egy általunk is régóta áhított célpont.

Kuchingot elhagyva Sandakanba repültünk. A reptérről Grab-bel mentünk a belvárosba. Nem nagyon értjük, miért ez a kiindulópontja a kelet-Borneóra érkezőknek: a Sepilok orángután - és maláj medve - farmon kívül semmi érdekes nincs a közelben, és még azok is eléggé "állatkert-szagúak". A kuchingi kínai negyed után mellbevágó volt a látvány: a lepukkantság erőteljesen jellemző erre a városra, de a hotelokra is. A főtér, és a kínai negyed szépek. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire jófejek és rendesek egyébként a borneói kínaiak, ellentétben a világban utazgató tàrsaikkal.Olyan épületek vannak a tengerparton is, közvetlenül a Sheraton hotel mellett, hogy a Hős utcai házak vidám barakkok ahhoz képest. Az emberek azonban mosolygósak, kedvesek. Egyedülálló nőknek nem javasolják éjszaka a sétát, de több fôrumon is olvastuk, hogy 10-15 év itt tartózkodás alatt sem ért senkit inzultus. A másik tényező, amire a konzuli honlap is figyelmeztet, az a kalóztámadások. Mióta kijelentették Brunei függetlenségét, és felosztották a sziget maradék, jóval nagyobb részét Indonézia és Malajzia közt, a Fülöp-szigetek nem ismeri el a maláj Borneó keleti tartományát, Sabah-t, és igényt is tart rá, amit többszöri, fegyveres támadással is bizonyított. Emiatt, és a Sulu-tenger "senkihez nem tartozása" miatt a fülöp-szigeteki Moro fegyveres ellenállás nem gyakori, de rendszeres kalóztevékenységet folytat elsősorban teherhajók ellen, pár évente elrabolnak egy-két embert is. Utoljára két éve történt ilyesmi. A közeli államok azonban összefogtak, és alkottak egy uniót a kalózok leverésére, hiszen nekik is közös érdekük az eseménymentesség.  Nos, mi inkább kihagytuk a keleti irányú hajóutakat. A modern kalózok egyébként Szingapúr és Indonézia között, valamint Szomália partjainál aktívak a mai napig.

Sandakan-közeli látnivalók

A város maga még kevésbé attraktív, mint Kuching, így célbavettük a 20km-re fekvő, Sepilok-Kabili nemzeti parkot, ahol vannak orángutánok, meg maláj medvék is, külön területeken. Motorkerékpárt hosszas kutatás árán sem sikerült jó áron találnunk, így minibusszal utaztunk. Először a Rainforest Discovery Centre-be mentünk, mert az egy érintetlen dzsungel, kiépített túraösvényekkel, és az ember jó eséllyel sokféle állattal találkozhat. A belépésünket követő 5 percben meg is pillanthattunk egy családnyi vad orángutánt. Legalább 10-15m-re voltak tőlünk, de jól láttuk őket, és még tűrhető fotókat is sikerült csinálni róluk. Az orángután-anyukának nem tetszett ez a közelség, és többszöri "támadàst" indított ellenünk: ilyenkor az ott dolgozó malájokkal együtt hanyatt-homlok menekülni kezdtünk. Amikor láttuk, hogy csak el akar minket ijeszteni, visszamentünk.A parkban még d.u. 3-ig bolyongtunk, és nagyon tetszett, mert van benne egy lombkorona-sétány is, ahol egészen 27m magasra fel lehet menni, és onnan egész máshogy fest minden. Óriásmókust láttunk a legtöbbet, de különféle madarak (főleg trogonok és piros sérós harkályok) is voltak szép számmal, és persze egyéb lények, valamint csodás növények. A parkban van: repülőkígyó, -béka, -mókus, és -maki, ezeket, és a  koboldmakit sajnos nem láttuk, mert elsősorban éjszaka aktívak, és a mi szemünk elsősorban vargányára van beállítva. Az utolsó minibusz d.u. 4-kor indult vissza, de addigra már ki is voltunk rendesen fáradva. Kettőnknek 24 myr (kb.1800ft) volt a buszút, oda-vissza.

Kinabatangan folyó, a "kis Amazonas", ahol a pusztítás kézzel fogható

Másnap elmentünk a 130km-re fekvő Sukau-ba, a Kinabatangan folyóhoz, ahol a világon egyedülálló az élővilág, itt ugyanis egy helyen él a borneói törpeelefánt a törperinocérosszal és a ködfoltos párduccal, valamint megszámlálhatatlan majommal, és persze kismillió egyéb fajjal. Mi saját szervezésben mentünk, de a spórolàs mértéke nem volt jelentős, a rizikó azonban, hogy elvisz-e valaki az utolsó 40km-en, és hogy bőrig ázunk-e, annál inkább, így ajánlható a privát transzfer, ami 50myr/fő (3700ft). A hajótúrás csomagajánlatok helyett azonban érdemes a helyszínen érdeklődni, mert a csoportos túrán több ember van a hajókon, míg a privátokon akár csak ketten. Az itteni biodiverzitás oka pedig prózai: annyi pálmaolaj-ültetvény van a szigeten, hogy a folyó körüli, megmaradt őserdőbe kényszerült ez a rengeteg állat. Az odaúton nem is kellett nézni a tájat, mert kizárólag olajpálmát lehetett csak látni. Egy helyi pedig azt mesélte, hogy az ültetvényesek zokszó nélkül lelövik, vagy megmérgezik a pálmáik közelébe férkőző -egyébként veszélyeztetett - elefántokat. Nagyon elszomorított ez minket, mert ehhez a helyhez csak az amazonasi árterületek foghatók, ha az élővilág változatosságát vesszük alapul. Indonézia pedig, Jáva szigetének túlnépesedési problémájára reagálva, egy 500ezer (!!) négyzetkm-es területnyi őserdőt tervez kiirtani Borneón, hogy pálmaolajat termelhessen, és sok embert idetelepítsen. Kellemetlen megtapasztalni, hogy az ember az eszközhasználat révén hogy vágja haza a környezetét. Nyilván fontos a megélhetés, de ez már azért elég extrém így. Nem mellesleg Borneóról szàrmazik a vilàg trópusi fáinak 50%-a.

Túrák a folyón és környékén

Ennek a barbarizmusnak "hála", a vadvilág látványára éhes turista szemei hamar "jóllaknak': a szállások reggeli, délutáni és esti túráin garantált az erdő lakóival való találka. Mi először d.u.fél négykor mentünk egy három óra hosszúra, és minimum 200 majmot, kettő növendék-krokodilt, valamint gyönyörű madarakat is láttunk az út során. A délutáni fények miatt többnyire remek fotókat sikerült készíteni, bár a krokodilok túl gyorsan eltűntek a víz alatt, így azokról semmilyet sem. A sofőr mindig nagy dérrel-durral közelítette meg az állatokat, és amelyik félénk volt, el is tűnt nyomban.  Hazafelé eleredt az eső, de ez semmit nem rontott az élményen. Mintha egy természetfilm forgatásába csöppentünk volna. Az első kép egy izgága Kingfisher-ről készült.Másnap hajnalban újabb, kétórás túra következett, a folyó felett sejtelmes köd terjengett, melyből màsfél óra múlva el is kezdett esni az eső, de minket ez sem tántorított el. Ezen a túrán két kifejlett krokodilt is láttunk feljönni levegőt venni (fotóhoz sajnos ismét túl gyorsan, pedig most a sofőr is tapintatosabb volt), de a főszereplők ismét a nagyorrú majmok voltak, ezúttal a hím is rendesebben megmutatta magát. Az új kedvenc pedig a Great Hornbill, azaz a legnagyobb testű tukán volt, mely párban repkedett a fákról ide-oda, és rekedtes hangjával felverte a hajnali csendet.A másnapi, második délutáni túra pedig a legkülönlegesebbre sikeredett, mert a szokásos majomsereg után most ezüstös, de még vöröses langúrok is voltak. Mire beesteledett, behajóztunk egy mellékágba, ami nagyon szűk volt, cserébe rengeteg állat élt mindkét partján. Legalább 30 tukánt láttunk, és egy másik, ritkán látott fajtát is, a Rhinoceros Hornbill-t is, azaz az orrszarvú tukánt is. Ezt láthatóan nem zavarta a sok olajpálma, mert éppen az egyik termését dézsmálta. Láttunk egy fa két törzse közé "ékelődött" óriàsgyíkot is.A helyiek a turizmuson kívül egy másik érdekességből is próbálnak megélni: hamis barlangokat építenek, melyekre hangszórókból szól a fecskék hangja, hogy a madarak beköltözzenek, és oda fészkeljenek. A fészek, ha nem is a legjobb minőségű, de még így is megéri vele vesződni. A közeli barlangban rengeteg ilyen madàr fészkel, és a világ legjobb fészkét ott lehet megtalálni a fecskefészek-leveshez, melynek kilója 100 eft körül mozog - gazdag kínai nők meg vannak győződve a fiatalító hatásáról -  viszont bődületes magassàgokba kell érte felmászni, és már többen meg is haltak a veszélyes akció miatt. Ezen kívül biztonsági őrök vigyáznak a fészkekre. A madár egyébként nem fecske (swiftlet), csak hasonlít rá.

A Kinabatangan folyóhoz Kota Kinabaluból és Sandakanból lehet eljutni, a hàrom napos túra ára legjobb esetben is 30 ezer forint, de nagyon megéri, hiszen a száraz évszakban az elefántok, és az orrszarvúak is lejàrnak a folyóhoz, a makákókat és nagyorrú majmokat szinte unni lehet a végére, így a vilàg egyik legizgalmasabb szafarija vàrhat ránk!

Még pár nap Sandakan-ban

Lehet, hogy a szállás állapota, vagy a belváros kosza teszi, de ez az első város az egész utunk folyamán, amit nem fogunk hiányolni. 10km-re van a Sandakan Rainforest Park, ami egy kibetonozott utakból álló pár négyzetkm-es park, de le lehet térni róluk, és máris igazi dzsungelban lehet az ember. Ezen kívül egy húsevő növényekkel tűzdelt kertet is körbe lehet járni.Hazafelé a Trig hill-re taxiztunk el, mert a dombtetőről csodaszép kilátás nyílik a dokkra és a tengerre.

Buli Sim Sim

A Buli Sim Sim nevű cölöpfalu, ami a tenger felett helyezkedik el, megéri a 60ft-ot, amennyiért a helyi busszal lehet oda eljutni. A parton derékig ér a szemét, de beljebb kerülve egyre érdekesebb a látvány: vannak komolyan felszerelt házikók, sőt, újonnan épülőket is láttunk. Az egész falu jelentős népességgel bír: legalább 30 utcája van, és egy utcában is minimum 30 ház. A beljebb eső házaknak remek kilátásuk nyílik a szemközti Berhala szigetre.

A Berhala sziget érdekessége egyébként, hogy a '70-es évek-beli, Fülöp-szigeteki fegyveres konfliktus elől menekülő Bajau nép számàra felállított menekülttábornak adott otthont, ezek az emberek a mai napi ott élnek, bár már nincs tábor, sokaknak személyazonosságuk sincsen, a maláj kormány tudomàst sem vesz róluk. Ők a tengeri cigányok. Állítólag hegyekben áll a szemét az egyébként gyönyörű szigeten, és a helyi legények azonnal megrohamozzák a turistákat egy kis alamizsna fejében. Sandakanban - a helyiek elmondása szerint - nagy gondot okoznak a Fülöp-szigeteki bevándorlók, akik egy jobb élet reményében érkeznek, sokszor fittyet hányva a törvényekre.

Kota Kinabalu

Ismét repülőre szálltunk, hogy eltölthessünk három napot Kota Kinabaluban, a 4095m magas Gunung Kinabalu lábánál. A hegy csúcsát szinte karistoltuk landoláskor.

A hegyre nem mentünk fel, mert 240eft lett volna kettőnknek, de a környéket egy maláj gyártmányú, szinte új, és meglepően jó minőségű motorral fedezzük fel, már amennyire egy ekkora környéket ilyen rövid idő alatt be lehet járni. A hatalmas hegyet mindenképpen látni szerettük volna, így elmentünk a St.Veronica dombjára, azaz a Bukit Perahu-ra, ami csupán egy 900m-es túra, de 260m szintkülönbséggel! Így bátran mondhatom, életünk legkeményebb 900m-e volt ez. 33 fok, 95%-os páratartalom, tűző napsütés segített minket a 30%-os emelkedő legyűrésében. Biztos vagyok benne, hogy többtíz dekát leadtunk. A kilátás miatt megérte felmenni. Lejönni viszont még nehezebb volt :).

Hazafelé felmentünk egy függőhídra, ami mellett egy időszakosan működő, kétes teherbírású autós híd is van. A hídról még visszapillanthattunk a nehezen bevehető dombra. Amíg fent nézelődtünk a hídon, egy robogós, miközben áthajtott az autóshídon, felintegetett nekünk, de úgy, hogy majdnem beleesett a vízbe :-))). A híd lábánál egy turistáknak rittyentett helyi előadàsba is belepillanthattunk.

Mivel még egész korán volt, egy helyi skanzen-be, és egy vízeséshez is elnéztünk. A skanzen már zárva volt, a vízesés viszont nyitva: újra kiélhettük ebbéli vágyunkat, és gyönyörködhettünk benne, óriási sziklák vették körül, és kristálytiszta vize volt.

 A vízeséstől kifelé jövet megláttunk pár sörözgető, középkorú arcot, meg is kérdeztük, mennyi egy sör. 300 ft volt egy holland dobozos, így kértünk kettőt, és odaültünk hozzájuk, majd elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy ők az Orang dusun-ok, melynek jelentése falusi ember, egyébként a helyi törzs neve. (Az orang utan egyébként erdei embert jelent, az első telepesek, meglátva a majmokat embernek hitték azokat). Nagyon kedvesek voltak, és jól beszéltek angolul. Órákig trécseltünk velük, megitattak rizsborral is, ami már erősebb volt, mint egy likőr. A végén alig akartak elengedni, meg a pár sört, amit ittunk, és egy üveg rizsbort elvitelre se engedték kifizetni. Így megígértük nekik, hogy jövőre visszatérünk jó magyar pálinkával..ezek azok az élmények, amit soha nem fogunk elfelejteni, és amik egy-egy "nyaralás" minőségét a fellegekbe emelik. Ilyenekre nem lehet befizetni utazási irodáknál..

Az utolsó napon felrobogtunk a 750m magas Kokol Hillre, ahonnan nemcsak a várost, de a nagy hegyet is lehetett látni valamelyest, ami a legtöbbször felhő-sapkában van. A hegy maga kolosszális, az előtte lévő "dombocskák" is 1500-2000 m-esek! Ezután visszaadtuk a robogót, és vártuk a következő napot, hiszen elhagyjuk a szeretett szigetet, hogy egy még kisebbre mehessünk, ahol a világ egyik híres búvárparadicsoma vár ránk.

A költségeink - azzal együtt, hogy Borneót tovàbbra sem tartjuk drágànak, de a sok helyváltoztatás sokba került -,, 13500ft/nap/2fő-re rúgnak.

Emlékszem, a 80-as évek közepén az óvodai csoporttal a gödöllői Stromfeld sétányi fogorvosnál várakozva, néztünk egy David Attenborough filmet (már akkor is öreg volt!), melyben a Mester éppen a borneói manóról mesélt. Ez a név beégett a memóriámba, és valahogy egész eddigi életemben látni szerettem volna ezt a különösen mókás lényt, mely fogságban elpusztul, ezért csak eredeti élőhelyén lehet megnézni.

Mit kell tudni a szigetről + első benyomások

Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, északi harmada pedig Malajzia két autonóm tartománya, nyugaton Sarawak, keleten Sabah, a kettő között pedig a Brunei Szultánság kapott helyet, ezek között csak útlevélellenőrzés - és pecsételés - árán lehet mozogni. Mi azért is jöttünk a maláj oldalra, mert ugyan a déli, indonéz terület még érintetlenebb dzsungeleket rejt, de ott annyira gyér az infrastruktúra, hogy sok időbe - és pénzbe - telik még kis részeket is felfedezni. Malajzián belül viszont nevetséges árakon (akár pár ezer ft-tól) lehet repülni, így a maláj terület jókora szegletét bejárhatjuk. A lakosság az őslakos iban-okon, és bidayuh-kon (és sok egyéb törzsen) kívül maláj, kínai és indiai. Az indiaiakat az angol gyarmatosítók hozták, a kínaiak pedig egy jobb élet reményében érkeztek a 18.századtól. Először aranyat ástak, majd a gyarmatosítók által, Brazíliából behozott gumifa-ültetvényeken, később pedig a kereskedelemben és az oktatásban is jeleskedtek. A maláj kormány és a földtulajdonosok (elsősorban itteni kínaiak) sajnálatos módon rengeteg őserdőt kitermeltek, és olajpálmaligeteket telepítettek a helyükre, mert az olajpálma a legjövedelmezőbb haszonnövény a trópusokon.

Kuching

Az első komolyabb város nyugatra Kuching, mely egyébként macskát jelent malájul, van macskamúzeum, szobrok, és sok cica is, de - pár modernebb építményt leszámítva - nem egy magával ragadó város. Az alábbi képeken a mecset, a vàrosháza a gyalogoshíddal, valamint a kilátás a híd màsik oldaláról láthatóak.Ez egy nagyon jó bázis idelátogatóknak, mert 30 km-es körzetben rengeteg látnivaló van. Mivel esős évszak van, az első napon szakadt az eső (110 napja tartó körutunk alatt most először fordult elő), így be voltunk zárva - az egyébként szuper - airbnb szállàsunkra (CE stay). Másnap robogót béreltünk, hogy azzal fedezhessük fel a környéket. Csak egy kétütemű, min. 35 éves Suzukijuk volt, ami azonban remekül szuperál, és kiélhetem vele gyermekkori, soha be nem teljesült Simson-vágyamat is, ráadásul olyan kényelmes, mint az otthoni 650-es túra-Hondánk. Itt annyira ritka látvány a turista motoron, hogy többen dudálnak, integetnek, mutatják, hogy "királyok" vagyunk, stb.

Az emberek

Sok, régóta itt élő kínai van, főleg a mi környékünkön. Gyakorlatilag mindenki tud angolul, mosolyog, biccent, köszön, esetleg szóba elegyedik velünk, látnivalókat ajánl, kérdezget. Nagyon kedvesek a malájok is. Egy hét alatt senki nem volt undok velünk, azt mondják, ez a félszigeti Malajziában nem így van. Sokan külön integetnek mosolyogva, motor nélkül is. Gyerekek különösen érdeklődőek, és nagyon aranyosak. Indiait eddig elvétve làttunk a belvàrosban, a bazár környékén.

Az ételek

A sok kínai miatt rengeteg kínai étel van, a  kínai konyha számunkra mindig is toplistàs volt. A maláj konyha is nagyon ízletes, változatos. Az itteni indiait még nem volt szerencsénk kipróbálni. Minden nap mást eszünk, de az ételek nagyon ízlenek. Íme, egy (300ft-os) tál étel:

Az árak Kuchingban és környékén

Úgy olvastuk, Borneón minden (jóval) drágább, mint DK-Ázsiában. Egy-két dolog valóban piszok drága: aki fel szeretne màszni a Kota Kinabalura, ami a legmagasabb hegye a szigetnek, 120ezer ft-nak megfelelő maláj pénzt kell leszurkolnia. Valamint keleten, a Teknősök szigetén egy napot 70eft alatt lehetetlen eltölteni. Ezeket (és a büntető-adós alkoholt) leszámítva itt, ÉNY-Borneón MINDEN nevetséges összegekbe kerül (egy ringgit ma kb. 74 ft), talán a gyümölcs picit drágább, mint Thaiföldön.

Taxi (Grab) reptérről 8km: 830ft ----> 11 MYR

Egy liter benzin                  : 160ft

Robogó egy napra            : 2400ft

Egy tál étel                        : 3-700ft

Ffi fodrász                        : 676ft

Legolcsóbb sör 330ml   : 400ft (kínai feketeimportos: 300ft)

Kókuszdió                    150-400ft, mérettől függően

Egy kg banán:              230ft-tól (Thaiföldön 100ft)

Semenggoh Orángután Rehabilitációs központ

A második, kevésbé esős nap délutánján elhúztunk egy többszáz hektáros nemzeti parkhoz, ahol 32 orángután szabadon lófrál, és napi kétszer gyümölcsökkel csábítják őket, hátha a turisták testközelből is láthatják ezeket a csodás élőlényeket. A központ a 80-as években indult, és háziállatként tartott, vagy elárvult makikat próbálnak visszaszoktatni a vadonba. A sikeres program után folyamatosan érkeztek az új egyedek, egészen 21 példányig, melyek kialakítottak egy "rendes" populációt, és elkezdtek szaporodni. A park bejàratától 1,3km-t kell gyalogolni be az etetőhelyig, de már a befelé vezető úton is a Jumanjiban éreztük magunkat. 30 fok, 100%-os páratartalom és feszült kíváncsiság kísért végig utunkon. Csak d.e. és d.u. van nyitva a hely, ezalatt túrázni is lehet különböző útvonalakon. Az etetés előtt rövid eligazításban volt részünk, mire számíthatunk, milyen viselkedésforma mit jelent, stb. Hasznosnak találtuk, mert ugyan megszokták az embert, de mégiscsak erős vadállatokról van szó. Az etetőhelyhez további 200m-t kellett gyalogolni, és mivel ez a dzsungel teljesen màshogy néz ki, mint az eddig látottak, és egyre izgatottabbak lettünk, a hangulat már-már az első Jurassic Parkhoz volt hasonlítható, T-rex nélkül. Az ott dolgozók nagyon vicces tarzan-hangon hívták az állatokat, melyek végül nem jöttek el, mert most érik vadon a sok gyümölcs, és ha nem éhesek, minek is jönnének? Viszont voltak krokodilok ketrecben, és kancsókák (húsevő növények) szabadon. Az első kép a majmok remélt helyét ábrázolja.

Kubah nemzeti park

Szintén vállalható távolságon belül fekszik ez a nemzeti park is, mely dimbes-dombos, és változatos erdejéről, valamint vízeséséről híres. A nemzeti parkokba itt is többet fizet a külföldi, de "csak"  a duplájàt, de max. az ötszörösét a helyiekhez képest. Így 1500ft a legtöbb-be a díj, ami nem vészes. Aznap két túraútvonalat tettünk magunkévá, összesen 8 km hosszan. A végére már minden alkatrészünkből folyt a víz, hiába az "alacsony" - 28-30 fokos - hőmérséklet, az Egyenlítő közelében új értelmet nyer a magas páratartalom. Útközben semmilyen főemlőssel sem, ám rengeteg, különféle bogárral és csúszómászóval, valamint egy repülő gyíkkal is találkoztunk, íme ezekről néhány kép (az ezerlábúak min.30 cm-esek voltak):

Santubong hegyi túra

A trópusi 8km az egy bükki, tavaszi 30-asnak felelhetett meg, így másnap csak később tápászkodtunk fel, ezért a 810m magas, nagyon meredek Santubong-hegy csúcshódítása eleve ki volt zárva, mert a túra átlagos ideje 6-8 óra. De van egy körtúra is, mely 2,5km hosszú, amit egy varázslatos színekben pompázó  vízesés, meg egy hosszabb függőhíd is "tarkít". A belépés díjtalan. Jártunk már egy-két erdőben, de ez volt a legszínesebb, amit eddig láttunk. Minden 20m-en változott a táj, és olyan gyönyörű színek voltak, hogy azt nem lehet tovább ragozni se, így győzödjetek meg róla magatok a képekből :-). Az úton találkoztunk két ezüstös langúr családdal is, melyek érdekessége, hogy a kisded szőre narancssárga, szemben a felnőttek szürke bundájával, amit sajnos még nem sikerült lefotózni, mert hiába követtük őket, fent voltak 10-15m magasan, és a rengeteg lomb, meg a szembesütő fény nem a legkedvezőbbek a nyerő fotó szempontjából. A túra után megpróbáltunk egy hajós kirándulásra benevezni, ahol krokodilokat, majmokat, és esetleg rózsaszín édesvízi delfineket lehetett volna megfigyelni, de a helyszíni, fejenkénti 12 ezer ft-os díjat (irodán keresztül 18eft lett volna) húzosnak találtuk, így letettünk róla.

Bako (de nem Bakony) nemzeti park

Kuching legrégebbi nemzeti parkja a Bako, mely - csakúgy, mint a Santubong hegy - egy félszigeten helyezkedik el, de csak a víz felől közelíthető meg, mert a szárazföldi oldal mocsaras. Borneó egyébként is egy hatalmas mocsár, a régebbi, nem lemezalapos házak igencsak düledeznek, az utak nagyon hepehupásak. A kis területnek köszönhetően garantált a vadállatokkal a nulladik típusú találkozás, így kezdett kibontakozni a gyerekkori álom megvalósulása. 18 túraútvonallal kecsegtet a félsziget, de a beszámolók szerint már rögtön a bejáratnál majmok, kígyók, gyíkok és vaddisznók "szedik a belépőt", ami egyébként az (elvileg) félórás hajóúttal együtt 4500ft/fő.

Reggel 8:30-ra értünk a kikötőbe, de ott sajnos azzal fogadtak, hogy durva apály van, és 11:30-ig várni kell a túl alacsony vízállás miatt. Eléggé letörtek lettünk, hogy hiábavaló volt a háromnegyed órás (kb.30km) "ánuszmasszázs" a kétütemű Suzukival. Erre az egyik sofőr azt mondta, sebaj, elvisz minket, de iparkodjunk, különben megfeneklik a hajó. Egy 85 lóerős, Yamaha-motoros csónakkal padlógázzal téptünk a saras pocsolyában, hogy odaérjünk a bejárathoz. Már elég közel jártunk, amikor megláttunk két felakadt hajót, akkor már tudtuk, hogy ránk se vár más. Kisvártatva a propeller már a sárban szenvedett, és megálltunk. Ketten fiúk kiszálltunk, és toltuk a ladikot a bokáig érő sárban. Kicsit para volt, tudván, a közelben krokodilok tanyáznak. A víz azonban egyre alacsonyabb lett, így a három hölgynek is ki kellett szállnia (Viki magától, az olasz, és az indiai leány hosszas unszolásra tették ezt meg), így már hatan toltuk a lélekvesztőt, ami felért egy autótolással. 100m múlva már üresen is megfeneklett, így kénytelenek voltunk a sártengerben kicuppogni a partra, ami még kb. 500m-re lehetett.Közben csatlakozott hozzánk egy másik "tengerész-gyalogos hadosztály" is, így 12-en dagasztottuk a sarat, ami vicces is volt, meg fárasztó is egyben, egészen az utolsó 100m-ig, amikor egyre mélyebbre süllyedtünk a sárban.  Kezdett reménytelenné válni a helyzet, hiszen kimenni nem mertünk, ha visszamegyünk a hajóhoz, még több időt vesztettünk volna, a sár viszont csak befelé volt járható.Rövid szenvedés utàn megérkeztek a hajósofőrök is, akik megmutattàk nekünk a "legjobb", kifelé vezető utat, ahol az európaiak csak combtőig, a malájok derékig süppedve közeledtek a célhoz. Azalatt már szilárd volt a talaj. A park bejáratához érve megnyugtattak, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert a tegnapi csoportok egyike félúton 2,5 órán át vesztegelt, ami viszont túl messze lett volna gyalog.

Ezután az "érdekes" kaland után, reggel 10-re értünk a parkba, ahol szerencsére azonnal a karjainkba futottak a látnivalók. Viperák pihentek a bokron (szerintünk direkt nekünk tették oda),,ezüstös langúrok narancsos kicsinyeikre vigyáztak a fák tetején,borneói manók ágakon üldögélve zabálták a fák leveleit. A nagyorrú majmok gyomrukban egyébként olyan baktériumflórával rendelkeznek, hogy még a halálosan mérgező növényeket is képesek megemészteni. Megérkeztünk a Kánaánba. Kettő rövidebb (összesen 3km) túrát meg is tettünk, ahol egy kígyót, gyalogló halat (mudskipper) és pár madarat leszámítva "semmit" sem láttunk, de az érintetlen dzsungel látványa mellett már nem is kellett vizuális inger, mert az önmagában is elkápráztatott minket.

A nemzeti park központjánál ebédeltünk egy olcsót, de felejthetőt, miközben egy varacskosdisznó társaságát élvezhettük. Délután 3-kor indult vissza a hajó, addig még gyönyörködtünk a nagyorrú majmok akrobatikus mozdulatain, és derültünk mókás kinézetükön. A dagály és a szél addigra óriási hullámokat generált, így visszafelé sem volt zökkenőmentes az utunk. Olyannyira, hogy a taréjokon le kellett lassítani a hajót, különben kettétört volna. Mi ennek ellenére nagyon élveztük. A kikötő után ittunk egy életmentő kókuszvizet, mert nagyon ki voltunk tikkadva, majd hazamentünk megfürdeni, hiszen ismét úsztunk az izzadságban.

Vendégségben a Biduyah-knál

Utolsó napunkon nekilódultunk délre, közel az indonéz határhoz, ahol egy tradícionális, ún. longhouse turistalátványosságként látogatható, ahol - kis szerencsével - a helyi, többszáz éve egy helyen élő Bidayuh törzs életébe is be lehet tekinteni. Az utat dzsungellal  borított hegyek ölelték körbe, fel-le, jobbra-balra kanyargott. Ha nem lenne teljesen kipurcanva a motor hátsó rugója, még élveztük is volna. Mivel nem fogadtunk magunk mellé senkit, aki körbevezetett volna, eleinte csak téblàboltunk fel-alá, amit meglátott az egyik lakó, a 73 éves James, aki egy dísznek megtartott lakàsba invitált be minket, és 1,5 órán át mesélt nekünk a törzséről, ami fantasztikus élmény volt.Az itteni őslakos törzseket az első angol telepes, James Brooke a  'Land-dayak' névvel illette. Mivel temérdek emberi koponyát találtak náluk, elterjedt róluk, hogy fejvadàszok, ami csak részben volt igaz, mert "csak" a legyőzött ellenség fejét vitték haza, szuvenírnek. Erről tanuskodik az egyik házban hagyott "koponya-kiállítás" is.

Ezek a "hosszú-házak" egymás mellé épült, de egymásba nyíló lakàsok voltak, így nőttön nőttek, és kialakult a longhouse. A lakásokban egy légtér volt, magánszféra teljesen ki volt zárva. Amikor kopogtatott az ellenség, volt idő a belső ajtókon összecsődíteni a szomszédokat az ellentámadàsra. A törzs tagjai csalàdtagként tekintettek egymásra, és mindenben segítették is egymást.  A természetes alapanyagok és a hagyományok pedig a mai napig meghatározzák hétköznapjaikat.

A házban a 80-as évekig nem volt folyóvíz, bambuszcsövekben hordták a patakból a friss vizet, wc-re pedig a férfiak a folyóra, a nők a kert végébe jártak. S hogy miért nem borított be mindent a fekália, arra egyszerű a magyarázat: a disznók eltakarítottak mindent. Ez volt ám az újrahasznosítás! James elmondàsa szerint sosem volt senki beteg a disznóhústól. 

A régi időkben sokat jártak a vàrosba, eladni a portékájukat, és a folyó volt az egyetlen út, amin mehettek. Igen ám, de két óriàsi probléma volt ezzel: száraz évszakban sokszor tolni kellett a hajót, így a 60km-es út akár két naposra is megnyúlhatott, a màsik pedig a kb.félúton levő krokodiltanya. A törzs a brit kolonizáció előtt politeista volt, így bármihez imàdkozhattak. A krokodilról úgy tartották, valaha ember volt, így nagypapának szólították. Ahányszor útjukba akadt egy, elkezdtek beszélni hozzá: -Nagypapa! Mi szegény, rendes dolgos emberek vagyunk, kérlek, ne bànts minket!- Igaz, vagy sem, James sosem hallott a törzsön belül krokodiltámadàsról, pedig itt aztán szinte minden édesvíz közelében vannak.

James meghívott minket egy rizspálinkára is, majd mesélt a királykobráról, a pitonról, meg a Brexitről. Adtunk neki pár ringgitet, alig akarta elfogadni, de nekünk megérte egy helyi öreg sztorijait hallgatni egy esetleg felkészületlen idegenvezető helyett.

Történetünk Sandakan-ban, Sabah tartományban, Borneó északkeleti csücskében folytatódik majd, ahol nagy reménységgel készülünk további "vad kalandokra", és testközelből szemlélhetjük meg a borneói valóságot, hiszen a belváros közepén van a szállàsunk! Vajon eloszlik-e a kezdeti rózsaszín köd?

BREAKING NEWS 2020.02.04: Sokan kérdezitek, mi a helyzet a vírussal: mi jól vagyunk, nincs rossz közhangulat sem, a reptereken minimálisan több emberen van maszk az átlagosnál, meg Kuala Lumpurban és Borneón hőkameráznak is. Egy konkrét beszélgetést is elcsíptünk: egy török lány éppen elhagyta volna Thaiföldet, mivel azonban 14 napon belül járt Kínában, nem engedték a térségben Malajzián kívül SEHOVA sem repülni. Borneóra jövet ki kellett töltenünk egy kérdőívet, és mivel Thaiföldről érkeztünk, megmérték a lázunkat, majd továbbengedtek. Mindenhol ki volt írva a reptéren, hogy ha jártál Kínában 14 napon belül, a nemzeti parkok helyett egy kórházi karantén vendégszeretetét élvezheted.

Koh Muk

Koh Lanta-t elhagytuk egy expressz hajóval (a Lanta Petpailin nevű társasággal jöttünk - érdemes több irodában is érdeklődni, nekünk 500thb/fő volt az út hoteltranszferrel, de lehet, hogy az irodában személyesen vásárolva még olcsóbb -, hogy magunkévá tegyük Koh Muk-ot, a nem túl nagy, ám állítólag Lanta-nál még lazább, nagyon szép kis szigetet, ahova elsősorban az Emerald Cave, vagyis a Smaragd barlang miatt mennek a népek.Az egész sziget mindössze 3x5km-es, és a szállásokat leszámítva dzsungel, -vagy gumifaültetvény borítja. Robogóhoz erősített kordé jellegű felépítményeken szállítanak szinte mindent, autó csak elvétve látható. Emiatt a forgalom is gyér. Az egésznek van egy nyugodt hangulata, az itteni emberek kedvesek és segítőkészek. Nem kaptak még vérszemet, hogy lehúzzák a vendégeket (pl. a szállàsunkon ingyen töltötték után a vizespalackunkat). Pedig nekik is csak pár hónapjuk van a bevétel megszerzésére: májustól októberig (de akár decemberig) brutális esőzések, nagy szél, és hatalmas hullámok teszik szinte lehetetlenné a hajóforgalmat. A mi szállásunk neve PhusamBig resort, ahol egy különös véletlennek, vagy a Booking.com átmeneti hibájának köszönhetően napi 4eft-ért szálltunk meg egy csinos kis bungalóban, 21eft helyett. Kalyiba van már 3eft körül is, de az árak inkább 10eft-tól indulnak.

A Mong bár és a magyar pálinka

Első délután elgyalogoltunk a 800m-re fekvő Garnet beach-re, ahol először sznorkeleztünk, ami a planktonhadakat (rossz látótáv) leszámítva fantasztikus élmény volt, a naplemente közben pedig a Mong bar-ban vacsoráztunk, koktélozgattunk.

Az ételek és az italok nagyon finomak voltak, és annak ellenére, hogy kis szigeten, tengerparton vagyunk, darabonként csak 800ft-ba kerültek. A tulajdonosok kedves, barátságos emberek, egész jól beszélnek angolul. Miután 5 szavas thai tudásomat büszkén bemutattam, megkérdezték, honnan jöttünk. Ahogy kimondtam, hogy Hángöri, egyből felcsillant a szemük (pedig a kérdezők döntő többségének halovány fogalma sincs, hogy létezik egy ilyen ország is). Történt ugyanis, hogy honfitársaink korábban itt jártak, és pálinkával alaposan leitathatták az étteremben dolgozókat, így ez számukra egy örök emlék maradt. Ha valaki esetleg jönne ide, mindenképpen hozzon magával pálinkát, nehogy "elfelejtsék" a magyarokat ezen a kis trópusi szigeten.

Morakot (Emerald) Cave - Smaragd barlang

Ezen az apró helyen egy komolyabb látnivaló van, ez pedig az Emerald Cave. Csak hajóval (vagy kajakkal, "halaknak" úszva) közelíthető meg, és a legfontosabb, hogy reggel 9 előtt, vagy délután 4 után érdemes érkezni, mert ebben a periódusban nem támadják a csoportok. Kajakot bérelni 800-1000ft-ért lehet óránként a Garnet beach-en, ami a legközelebb van a barlanghoz. Mi reggel 7:30-ra, nyitásra mentünk a partra, a tenger nyugodt volt, 20 percnyi sportos evezés után oda is értünk a barlang bejáratához, ahol már voltak páran. Figyelni kell a vízállást is, mert dagályban csak úszva (apályban akár kajakkal) lehet bemenni ehhez a csodás természeti képződményhez. Egy 80m-en át tekergő alagúton (tengeri barlangon) lehet bejutni, bent pedig gyönyörű a látvány: egy saját kis tengerpart, dzsungellel és sziklákkal körbevéve. Az apálynak és a nap beesési szögének "köszönhetően" nem csodálhattuk meg a víz smaragd színét, de ez cseppet sem vette el a kedvünket, mert összesen 11 ember volt a barlangban, akikből a 7 hangos olasz hamar le is lépett, így fél órán át csak négyen voltunk ott. A hely érdekességei, hogy vannak növények, melyek csak itt nőnek, és hogy a kalózok annak idején itt tárolták a zsákmányukat, amíg el nem adták őket. Az egész "túra" másfél órát vett igénybe. A nap hátralevő részében sznorkeleztünk, és heverésztünk. Az első kép forrása: gotothailand.com

Koh Muk viewpoint

A kevés látnivaló egyike egy dombtető, ahonnan nyugatra, és keletre is egész jó a kilátás, ráadásul a terület tulajdonosa szépen karban is tartja a környéket. Elég meredek az út felfelé, de szerencsére nem túl hosszú. Napelemes telefontöltő, feltöltött hűtőgép becsületkasszával, és függőágyak gondoskodnak a túrázók kényelméről. A környékbeli fákon csodaszép madarak (beók) dalolva udvarolnak egymásnak, szóval elég idilli a környezet. Szépséges madarak (angolul: brown-throated & olive-backed sunbird) egyébként reggelente a bungalónk előtti díszgyömbérek nektárját is előszeretettel iszogatják, ezeket is sikerült lencsevégre kapni.

Újabb kajaktúra a sziget északi csücskéhez

Utolsó napunk reggelén leslattyogtunk a kedvenc partunkra, és behuppantunk a kajakba, majd észak felé vettük az irányt. A bérlős elmondása szerint több helyen érdemes megállni sznorkelezni, így is tettünk. Az északi foknál volt egy barlang is, ami a fekvése miatt megközelíthetetlen volt, így csak kikötöttük a kajakot, és nézegettük a halakat. Elég erőteljes áramlatba kerültünk, így inkább továbbálltunk. A következő képek ezen a kb. 6 km-es túrán készültek, három különböző megállóval. Bohóc-, papagáj-, és diszkoszhalak voltak a főszerepben. Bocs' a minőségért, egy öreg gopro-val operálunk, és sokszáz képből sikerül csak egy-egy.

A nap hátralevő részében pihentünk, és a szigetek közti, illetve az 5 nappal később esedékes, Krabi repülőtérhez vezető utazásunkat szerveztük. Az, aki nem csinál ilyesmit, mert utazási irodákra hagyja a szervezést, el sem tudja képzelni, mennyi időbe telik a jegyeket, utakat, szállásokat lefoglalni, mindennek utánanézni, pénzfelvételtől a sim-kàrtyán át a közlekedési lehetőségekig. Ugyanakkor izgalmas tevékenység is, és nem utolsó sorban bődületes mennyiségű pénzt lehet így spórolni, ami nekünk, mivel nem robbantottunk bankot, nagyon fontos.

Koh Kradan, a sznorkelparadicsom

Thaiföldön összesen 3 hónapot töltöttünk el, és gyakorlatilag az egész országot bejártuk egy-két tartományán kívül. Az ország felfedezését az egyik legdrágább, legezotikusabb szigeten, Koh Lipe-n szerettük volna zárni, de olyan sok rosszat olvastunk róla (teljes kiépítettség, túl sok szállàs -és ember, stb.), hogy az utolsó pillanatban lemondtuk a szobát, így először könyvelhettünk el 10eft bukást (a napi átlagunk még mindig 13eft alatt van), és a Koh Muk-kal szemközti Koh Kradan-t választottuk, mely szezonon kívül teljesen lakatlan, és megfelelt az igényeinknek: türkizkék tenger, érintetlen dzsungel, nulla infrastruktúra, nagy korallzátony. A sziget kb.4 km hosszú, ebből màsfél járható, szélessége kb.500m. Kettő darab személy -és teherszállító eszköz van rajta, és egyetlen "út":Áram csak generátorral van, és wifi is elvétve. A szállások az 5eft-os sátortól a 150eft-is bungalóig terjednek. Mi a màsodik legolcsóbb faházban vagyunk, napi 10eft-ért. Az étel a nemzeti parknál olcsó (700-1000ft), többi helyen helyi viszonylatban nagyon drága (2-5eft). Hajók csak a korallokon kívül állhatnak meg, így nem zavarjàk a fürdőzőket.

Elhatároztam, hogy felmászok egy pálmafára.

De amikor megláttam ezt,

Inkább egy màsikat vàlasztottam.

Az egész szigeten 3 partszakasz van, ebből kettőn csodaszép korallzátony van. Ide minden nap érkezik jó sok turista, szigettúrák keretében. Azt is a fejembe vettem, hogy úgy teszek, mint az összes pózoló életmódtanácsadó-youtuber-ön(-és köz)megvalósító "influenzer," és pózolok egyet hintában.

Sunset beach

Első este öt perc séta árán átmentünk a Sunset beach-re, ahol életünk egyik legszürreálisabb naplementéjében volt részünk. Ilyen színeket ritkán látni..

Kradan + Ao nieng beach

Apálynàl rengeteg medúza van a part közelében, de nem bàntanak, viszont nem néznek ki vmi jól (én viszolygok tőlük). Ezeken átgázolva azonban egy gigantikus akváriumban érezhetjük magunkat. Dagálykor viszont csökken a látótàvolság, és a korallzátony is messzebb kerül, így érdemes reggelente sznorkelezni, és több napra jönni, így teljesen el lehet kerülni a tömeget. A nép egyébként is két szakaszon koncentrálódk : a Kradan Beach Resorttól északra és a nemzeti parktól délre. A képen a déli, "speedboat-szekció" látható. Ők d.u. kettőre elpàrolognak.

És hiába vannak kétszázan, ebből százan csak esznek, a többiek sznorkeleznek, és a korallzátony is nagyon hosszú. A víz alatt a legváltozatosabb fajokkal lehet talàlkozni, kb.5 féle medúza, megszámlálhatatlan számú hal, barracuda, muréna, óriáskagylók és még ki tudja, mik. Egyszer még egy 2m-es tonhalat is láttunk. Négy napon át napi 4-5 órát töltöttünk a vízben, egyik nap még enyhén tengeri betegek is lettünk a nagy hullámoktól.. Màst nem is lehet csinálni itt, csak feküdni a hófehér homokban, vagy bent lenni a vízben. Ha csak 10 napunk lenne nyaralni, erre a két szigetre jönnénk, itt aztán garantált a kikapcsolódás.

Utolsó - de az egyetlen - thai mizéria

Mielőtt elrepültünk volna Malajziába, egy éjszakát még Krabin töltöttünk, a reggeli gépet ugyanis lehetetlen lett volna a szigetről elérni. 30 napot lehet vízummentesen ott tölteni, és minden egyes nap túltartózkodàs után 5000ft-ot kell fizetni. Nekünk így jött ki valahogy a lépés, és a fórumokon is azt írják, egy nap (esetünkben 7 óra) miatt nem kell büntetésre számítani, ránk azonban lesújtott a thai vasszigor: az országot február 3-án kellett volna elhagynunk, a tiszt pedig nem engedett a huszonegyből: kíméletlenül bevasalta rajtunk a tízezer ft-nak megfelelő összeget. Bár most jó ideig nem tervezünk Thaiföldre menni, legközelebb majd jobban figyelünk, meg aki esetleg jönne, az nehogy így járjon. Ugyanakkor lehettek volna elnézőbbek is a 31.nap hajnalán, picit rossz szájízzel hagytuk el az országot.

Ezzel, a négy repülőjeggyel Borneóra Kuala Lumpur-i átszállással, taxival, kajával, a 8 napi szállással Kuchingon felugrott a napi átlag 13500ft-ra, KETTŐNKNEK..

A következő posztok Borneóról készülnek majd, és előre "szólok", hogy aki nem kedveli a természetet, és a trópusi állatokat-növényeket, az nehogy olvassa a blogot :-).

Vegyes érzelmekkel érkeztünk Krabiba, hiszen sokfélét lehet hallani-olvasni róla. Fehér homokos tengerpart, buja dzsungelek, festői panoráma, szinte magányos partok: ez áll a prospektusokban. Manapság azonban már rendelkezésre áll az internet népének véleménye: ha többszáz (vagy akár több tízezer) ember ír véleményt egy-egy városról, látnivalóról, máris eléggé átfogó képet lehet kapni ezekről. Nos, Krabi kap hideget-meleget: akinek ehhez fűződik érdeke, és/vagy tetszik neki ez a fajta nyaralás, nyilván csak a drónvideókat tölti fel a netre sorban, és arról regél, hogy ezt a helyet mennyire elkerülte a tömegturizmus, és az árak sem szálltak még el, mint a thai szigeteken általában. Míg a Tripadvisor, Google és hasonló oldalak felhasználói szép számmal írnak egészen más dolgokról. A tömegturizmus pusztító ereje ellen tett egyértelmű szankció, hogy 2018-ban két évre lezárták a turisták hada elől a közeli Maya bay-t (DiCaprio itt forgatta a Part c. filmjét), mert a rengeteg hajó és ember óriási kàrt tett a korallokban, így bíztunk benne, hogy már nem minden a gyors pénzszerzésről szól a természet kárára, ezért eljöttünk Krabira. Hangsúlyozom, hogy mi "hosszü távú" hátizsákos turisták vagyunk kisebb igényekkel, szóval a véleményünk semmiképpen nem hasonlítható össze egy tíz napra érkezőével, aki elmegy az összes fakultatív programra, és az összes idejét csak a környéken tölti, tehát (Dél-)Thaiföld összes impulzusa is itt éri a szürke, hideg európai hétköznapok után: tengerpart, sznorkelezés, hajókázás, napsütés, forróság, izgalmas ételek, gyümölcsök, piacok, a forgalom, emberek csadorban, a müezzin imára hívó éneke, majmok, elefántok, patkányok, csótányok, színek-illatok-szagok kavalkádja, egyszerre.

Ao nang beach

Érkezésünk napján elrobogtunk a Krabi városától légvonalban 10, úton 18 km-re található Ao nang beach-re, ahol - annak ellenére, hogy Thaiföldön az erősödő thai baht, és egyéb tényezők miatt 2019-re 30%-kal csökkent a turisták száma - nyüzsögtek az emberek. A sétány szépen ki van építve, egymást érik az éttermek és a masszázsszalonok. A tengerpart azonban inkább egy forgalmas kikötő, semmint strand. Kb. egy km hosszú, ebből a felén csak hajók állnak, a màsik fele alkalmas lenne ugyan a fürdőzésre, ha 30 dízelhajó nem lenne folyamatosan mozgásban. Innen indulnak ugyanis a közeli Railay beach-re, mert az szárazföldről megközelíthetetlen (potom 1000ft/út egy irányba a 10 perces útra), és a szigettúrákra (pl. Koh Phi Phi.) Ezek a túrák legkevesebb 10000ft-ba kerülnek, ugyanis 4000ft a belépő a tengeri nemzeti parkba, amit minden egyes túra alkalmával külön kell fizetni, azt hiszem, csak egy, vagy két sziget van, ahova nincs belépő. Ezeken a túrákon sokak elmondása-leírása szerint "a hajók - és a szigetek is - túlzsúfoltak, nem lehet élvezni a természet szépségeit (kivéve talán a Hong szigeten), sznorkelezés közben kenyérrel etetik a halakat a túravezetők, hogy odagyűljenek, közben egymást rugdossák az emberek". Aki nem hiszi el, olvasson idevágó értékeléseket. Mi ezen felül több angol nyelvű blogot is láttunk, valamint emberekkel beszéltünk. El sem mentünk ilyesmire, annyira elrettentettek a leírtak és az elmondottak. Az Ao nang beach zsúfoltsága, az olaj és kosz a tengerben, az állandó zaj az egész nap, padlógázon közlekedő hajókkal meggyőzött. Biztos vannak, akiknek ez így szép és jó, de ha mi nem fillérekből repültünk volna ide, akkor most szomorúak lennénk. Így alternatív megoldást kellett keresnünk.

Tigris-barlang templom

Krabi egyik fő látványossága a Wat Tham Suea, azaz a tigris-barlang templom, ami fent van egy sziklaszirt tetején, ahova 1267 (megszámoltam!) lépcsőn vezet fel az út, szemtelen majomhordákon keresztül, mindezekért kárpótol azonban a körpanoráma, ami fent vár a kihívásoktól nem félő utazóra. Meglepően sokan vállalják ezt a kalandot, még egy túlsúlyos hölgyet is láttunk, aki sportolókat megszégyenítő sebességgel "száguldott" felfelé a hegyen. Visszafelé az egyik szemtelen majom ellopta a naptejünket, és próbálta kinyitni több társával egyetemben, de miután rájöttek, hogy nem jön belőle ennivaló, elejtették, és szerencsére sikerült visszaszerezni.

Tubkaek Beach

Habár a látvány a hegy tetejéről valóban lenyűgöző volt, nem adtuk fel, hogy magunk fedezzünk fel egy olyan tengerpartot, ahova motorral is el lehet jutni, és nem kell sokezer ft-ot kifizetni azért, hogy egy egyébként csodálatos helyen sokadmagunkkal, kiszuperált teherautómotoros hajók zaját hallgassuk, bűzét szagoljuk, olaját nyeljük. Így jutottunk el a 30km-re levő Tubkaek beach-re, ahol màr sorakoznak is a drágább resort-ok (olyan szállàshely, melyben elsősorban drágább bungalók vannak). Napi kétszer van apály, amikor mi délben odaértünk, már kezdett visszahömpölyögni a víz a part felé. Mi minden apróságnak tudunk örülni (ahogy 38 évesen, 10 év rendszeres mangó+ragacsos rizs-fogyasztàs után az ezredik adagnak is): tegye fel a kezét, aki látott már dagályt, ahogy a víz éppen igyekszik visszahódítani a partot! A partszakasz gyönyörű volt, homokos, és csendes. Kevès ember volt csak, és azok sem zajongtak. Hajó sem volt sok, és sofőrjeik sem bőgették ész nélkül a motorjaikat. A víz sekély, lassan mélyülő, így családdal is optimális választás lehet, picit a Balaton déli partjára emlékeztet, túloldalon a hegyekkel. Jóllehet, ebben a vízben láttuk életünk eddigi legnagyobb, legalább 1 m átmérőjű medúzáját (Viki azt hitte, szikla), de ekkora biodiverzitásban, ami itt, a trópusokon van, csak szerencse kérdése egy bármilyen élőlénnyel találkozni, így ezt sem bántuk. A naplemente is fantasztikus volt, már majdnem olyan, mint amilyet Petriventén, hosszú nyári estéken lehet látni :-). Ha van olyan, hogy földi paradicsom, azt hiszem, megtaláltuk. Ide már eljönnék Európából 10 napra, sok pénzért is, ha igazi pihenésre vágynék.

Khao Ngon Nak csúcs

Nem messze a Tubkaek beach-től van a nemzeti park bejárata. Fizetni kivételesen nem kell, viszont regisztrálni igen, hogy lássák, ki ment fel a csúcsra, és visszatért-e már. 4 km hosszan vezet egy túraútvonal be az esőerdőbe, bármikor érhetik meglepetések az embert. Az úton kabócahadak hegedültek, szebbnél szebb madárzajtól volt hangos az erdő. Elég combos túra volt, hol gyökereken, hol lépcsőn, hol sziklákon kellett felkapaszkodni, 517m szintkülönbséget kellett legyűrnünk. Most, hogy egyre többféle erdőben járunk a trópusokon, jövünk rá, mennyi fajta is van: csak ezen a túrán hármat is láttunk, a legkülönölegesebb azonban a vörös kérgű fák alkotta erdő volt. A làtvány a csúcson lenyűgöző volt, kezdtük - feülről - megszeretni Krabit.

Koh Lanta, a nyugalom szigete

A következő állomásunk Koh Lanta szigete volt, ahol állítólag nem annyira zsúfolt-kihasznált a környezet, mint Dél-Thaiföldön általában, és még az árak sem eltúlzottak. Egy hetet terveztünk itt eltölteni, attól függően, hogy hogy érezzük magunkat, amit végül két hétre hosszabbítottunk. Habár itt is be lehet fizetni szigettúrákra, és olcsóbban, mint Krabin, mi itt sem tettük, mert két olyan szigeten is (Koh Mook és Koh Kradan) tervezünk eltölteni egy-egy hetet, ahova többek közt ezek a túrák visznek, szóval már nagyon reméljük, hogy találni fogunk olyan helyeket, ahol csak simán begyalogolva a partról csodás élővilág fogad, mert eddig még nem sok ilyet sikerült kifogni.

Az első héten - kulturáris programok hiányában - mást se csináltunk, mint különböző partokon fetrengtünk, rablórömiztünk, beszélgettünk más utazókkal, sznorkelhelyeket keresgéltünk több-kevesebb sikerrel, túrázgattunk barlangokhoz, kiszáradt vízesésekhez, és hűen követtük a szigeten az egyébként minden nap máshol megrendezett termelői piacot., ahol nem csak olcsó ételek, de szintén olcsó, ámde zamatos gyümölcsök kaphatóak. Az ételek és az üzemanyag egy hangyányit drágábbak a szigeten, mint a szárazföldön, de még nem veszedelmesen (a kompút rövid). Elég nagy a sziget, így eloszlik rajta a sok turista, egyáltalán nem zavaró a jelenlétük, könnyedén találni magányos helyeket, ám a déli részen rengeteg makákó van, akik a kukafosztogatás mellett esténként útszéli haramiát játszva simán lenyúlják a turisták ételét, italát, kameráját, napszemüvegét. Az egyik izgalmas pillanat az volt, amikor kifutott elénk egy skorpió, majd odarohant hozzá egy gyík (a társa a háttérből figyelt), ami valószínűleg meg akarta enni a bogarat, ám amikor meglátta, hogy mi is valójában, megtorpant, nézett ki a fejéből meredten, és addig meg sem mozdult, amíg a skorpió nem ment el. Jól tudta, hogy a skorpió mérge az utolsó vacsorája lett volna..

Ez a sziget nagyon nyugodt, mi is sokat vagyunk a tengerparton, teljesen ellazulva, minden nap naplementét nézve. Jöjjön hát a giccsparádé naplementékkel (amik maximum az aranyhíd, meg a víz miatt szebbek, mint Petriventén), és pár víz alatti kép:

Meglátogattuk a Lanta Animal Welfare-t, ami egy mindenféle beteg, sérült állatokat ellátó - majd örökbe adó - non-profit intézmény, melyet egy norvég hölgy alapított, aki egyik nyaralása alatt sok szenvedő állatot látott a szigeten, az állatpopuláció hatalmas volt, így elhatározta, addigi életét hátrahagyva innentől csak azon fog munkálkodni, hogy jobbá tegye a jószágok sorsát, kezdve azok meggyógyításával, majd ivartalanításával, további szaporodásukat megelőzendő. Csak helyi, és külföldi önkéntesek dolgoznak itt, teljesen ingyen. Nagyon durva sztorik vannak, pl. kutyákat rendszeresen vagdosnak meg machete-val. Az intézmény elsődleges célja, hogy a meggyógyított állatokat örökbe adják az USA-ba vagy Európába. Úgy lehet nekik segíteni, hogy vagy dolgozik nekik az ember, vagy hazavisz egy örökbeadott állatot. Mi sajnos Szingapúrból fogunk hazarepúlni, így nem tudunk elvinni egy jobb életre váró kis kedvencet. A helyszíni önkénteskedésben pedig eddig egy minimális összeg felajánlásával vettünk részt.

Ha már önkénteskedés, egyik nap elmentünk segíteni egy Thaiföldön alapított, de már nemzetközi szervezetnek, a helyi Trash Hero-nak, akik minden vasárnap különböző helyszíneken szedik a szemetet. Először meghirdetik az akciót a honlapjukon, zsákokat szereznek egy helyi vegyeskereskedés felajánlásával, majd rövid eligazítás és hálálkodás után mehet a menet. A tengerparti szakasz, ahol voltunk, első blikkre nem is tűnt nagyon szemetesnek, ahogy azonban bebújtunk a bokrok alá, döbbentes mennyiségű, elsősorban, halászatból származó hulladék került elő. A szemét styroporgolyóból, kötelekből, műanyagpapucsokból, flakonokból és - hihetetlen módon - fecskendőkből, de még egy szivacsmatracból is állt. A statisztika szerint tíz zsákból hat papucs, egy öngyújtó, a maradék vegyes.Az újrafelhasználható hulladékért kapnak vissza némi pénzt. 35 ember a világ legkülönbözőbb pontjairól másfél órán át szedte a szemetet, 380 kg gyűlt össze, ami valljuk be, zömmel könnyű műanyagból nagy teljesítmény. A testünk minden pontjáról folyt a víz, a bokor alatt görnyedés a hőségben nem volt egy leányálom. A közeli étterem nagyvonalúan gyümölcsöt, és ivóvizet bocsátott rendelkezésünkre, és az egyik kollegájuk is segített nekünk. Végezetül egy meredek emelkedőn láncot alkotva adogattuk fel egymásnak a parttól az útig  a rengeteg zsákot. Jó érzés volt tenni valami hasznosat a környezetért. A képek a Trash Hero Koh Lanta Facebook oldaláról vannak.

Koh Lanta után a fent említett szigetek várnak minket, aztán Malajziában, azon belül is Borneo-n szeretnénk egy hosszabb időszakot eltölteni.

Nha Trangban sok az orosz, koreai meg a kínai turista, de mi igyekszünk elkerülni a tömegturizmust (nyilván nem mindig sikerül), így belőlük sem kapunk sokat. A központi résztől elég tàvol van a szállàsunk, de a parttól csak pár percre gyalog. Persze, mi itt is motorral közlekedünk.

A homestay-ünkben (szabadfordítás - saját otthonában elszállásoló vendéglátó háza) van egy mini "étterem" is, ahol esténként minden nap màsféle étel készül, mind nagyon ízletesek. Más emberek is járnak ide enni-inni, és a nyelvi akadályok ellenére barátnak, sőt, családtagnak érezhetjük magunkat. Màr többször tapasztaltuk a vietek kedvességét, de mindg újabb dimenziók nyílnak e téren. Rögtön az első este például a szomszédos asztal békacombjaiból "kellett" ennünk (itt ez a szokàs, az ételt-italt megosztják egymással - vagy csak velünk?). Íze a csirkééhez hasonló.

Trung, a viet katona

Szenteste pedig újabb szintet léptünk gasztronómiából, és egyúttal összebarátkoztunk a 25 éves Trung-mal (ejtsd: Csum), a viet hadsereg egyik jó humorú, barátságos pénzügyesével, aki az asztalához hívott, hogy megkóstolnánk-e a kígyóhúst. Mivel a kígyót nem tartjuk koszos, visszataszító, de kedves állatnak sem, bár élő állapotában tartunk tőle, igent mondtunk. Története rövid volt, de velős: a srác kutyáját megölte a mérgeskígyó (később kiderült, hogy csak viccelt, mert a kutya ölte meg a vízisiklót, nem volt az mérgeskígyó), ezért ő elhozta az 'étterembe', ahol levélbe csavarva, disznóhússal dúsítva olajban megsütötték. Finom, de kissé csontos volt, semmi különleges ízt nem lehetett èrezni. A bőrét külön sütötték meg, olyan volt, mint a cipőtalp. Trung-mal az elkövetkező napokban jó barátok lettünk, több este együtt beszélgettünk, gitároztunk, iszogattunk. Ő, ellentétben sok más helyivel, nagyon jól tud angolul, így az éjszakába nyúló beszélgetések alatt kifaggattuk Vietnám kutyafogyasztási szokásairól is. Elmondta, hogy inkább északon jellemző, de a fiatalok màr egyébként is csak kedvtelésből tartanak kutyát, és a kormány sem támogatja màr az ilyen farmok, éttermek működését. Vietnám lassan, lassan, de halad a fejlődés útján.Még 2019 szilveszter éjjelén is beszélgettünk, gitároztunk Trung-mal a tengerparton. Szerencsére (mivel mi nem rajongunk a petárdàzásért) ők január 26-án ünneplik az új évet, így pár orosz szolid kiabálásán kívül semmilyen ünneplés nem volt.

A Doan família, a homestay-ünkben annyira megkedvelt minket, hogy még egy külön lakomát is rendezett számunkra az egész családdal.

Sznorkelezés

Nha Trang hosszan kiépített, homokos tengerparttal rendelkezik. Emiatt, és a hatalmas hullámok miatt a sima strandoláson kívül nehéz olyan partot találni, ahol sznorkelezni (szabadtüdős búvàrkodàs) lehetne. Mi kitartóan kutattunk, és talàltunk egy szép szakaszt, ami erre alkalmas volt. A part neve Bai Tien, és kevesen ismerik, halászokon kívül mind a kétszer csak egyedül voltunk. Gyönyörű, színes halakat, tengeri csillagokat és korallokat figyelhettünk meg. Később, nagy bánatunkra, a monszun évszaknak köszönhetően a szél felkorbácsolta a hullámokat, így a víz alkalmatlan lett a sznorkelezésre a lecsökkent látótávolság miatt.

Izzadjunk!

Egy szép napon pedig szerettük volna felülről megfigyelni a vàrost és a tengert, ezért felmàsztunk egy közeli, 300 m magas dombra. A túra igen megerőltető volt, főleg, mert nem napfelkelte vagy naplementevadászat volt a célunk, így forrósàg volt, és meredek is volt az út. A látvány, ami a csúcson elénk tàrult, minden egyes lépést megért. Ilyesmit utoljára talán Horvátországban, a Makarska mögötti Biokovo hegység egyik csúcsáról láttunk. Egy város látképe a tengerrel, szigetekkel és a környező hegyekkel, lenyűgöző. Engem meg is ihletett, a forróság pedig elvette a józan ítélőképességemet, ezért elszavaltam a János Vitéz első két versszakát, melyet a youtube-on, "Tisztelgés Petőfi Sándor előtt Vietnámból" címszó alatt lehet megtekinteni.

 A túrákból azonban sosem lehet elég,  ezért elpöfögtünk egy olyan buddhista pagodához (Chua suoi do), mely a hegyoldalba, ill. a hegytetőre épült, és 700 (!) lépcsőn lehet megközelíteni. A szerzetesek füstölőket adtak nekünk, hogy ezzel tisztelegjünk Buddha előtt. A lépcsők pedig, elég trükkösen, de egy saját vízeséshez is elvezetnek. Azt hiszem, ezt már nem lehet fokozni: templom, túra, vízesés, csodás panoráma: all in one! Lent a parkolóban pedig ittunk egy cukornàdlevet 60ft-ért. Mindezek annyira elvették az eszemet, hogy a templomot le se fotóztam.

A vàros híres még az iszapfürdőiről, így szilveszterkor el is mentünk egy termálfürdőbe. Otthon is szoktunk menni Karácsony tájékán fürdőzni, csak most Sàrvàr helyett a sàr vàrt minket fent a domboldalban (bocsánat, ez gyér volt). Remek kikapcsolódàs volt, saját iszapos kádat kaptunk fél óràra, majd a jacuzzi után egy forró àsvànyvizes medencébe csobbantunk bele, ahol több gyógynövényből készült öntetes fürdőt élvezhettünk, melyben a fahéj illata dominált.

 Vízesések a dzsungel mélyén

Robogóval is elérhető (50km) távolságra van egy sómező, (Hon khoi), ahol azonban éppen nem volt kitermelés, Így semmi különöset nem láttunk, ellenben gyönyörű tájakon motoroztunk. Hazafelé a Hyundai hajógyár mellett suhatunk el, és felmentünk egy olyan vízeséshez (Markus waterfall), ahova óriási köveken kellett felkapaszkodni, 2 lépcsőből állt, és fentről a tengerre is nagyon szép volt a kilátás. Csak mi ketten voltunk. A nyomokból azonban láttuk, hogy jàrnak ide tüzet rakni, és szalonna helyett csigát-kagylót sütnek. A vietek tényleg semmit sem hagynak kárba veszni!

Utolsó napunkon egy fejlesztés alatt álló nemzeti parkba mentünk el (Hon Ba), ott is útzár volt, amit most nem tudtunk elkerülni, cserébe találtunk a dzsungel közepén, gyönyörű, érintetlen környezetben egy vízesést, ami a térképen sincs rajta, viszont fürödtünk benne, és senki nem volt rajtunk kívül. A Google-nál kérvényezni fogom a "Viki vízesése" elnevezést :-), be is jelóltem, a kék pötty az, hogy aki esetleg megy arra, tudja, hol kell keresni. A hegyről lefelé jövet megálltunk egy kávézónál, ahol nagyon finom kávét ittunk 180ft-ért, a legpazarabb kilátással.

Összefoglaló Vietnámról

Összességében Vietnám még mindig nagyon olcsó, klímás szállások vannak 1700ft-tól, robogót 980ft-tól lehet bérelni, ebédeltünk már 170ft-ból is, de 1000ft-nál nem drágább egy bármilyen étel (kivéve a homárt), a shake-ek 180-370ft körül vannak, és beletesznek egy egész gyümölcsöt (kivéve ananászt), nem holmi jégkása, mint Thaiföld nagy részén, a világ - szerintünk - legfinomabb kávéját 125 ft- tól kapni, és mindenhol adnak mellé egy pohár teát is, Grab-bel vittek 4km-t 500ft-ért is, és még sorolhatnám. Ha az ember át tud látni a mocskon, szemeten, meg a néha fura kajákon (pl. medúzaleves), akkor egy csodálatos ország bontakozik ki előtte szép természeti értékekkel és nagyon kedves, őszinte emberekkel. Persze ezt nem a tengerparti hotelek milliőjéből fogjuk megtapasztalni, hanem ez hozzánk hasonlóan,  "elvegyülési szándékot" igényel.

Vietnám után visszatértünk Thaiföldre, de ezúttal a délnyugati, tengerparti, muszlimok lakta részre, Krabi mellett Koh Lanta, és egyéb paradicsomi (?) szigetek várnak minket egy-egy hétre, kíváncsian álltunk elébe.

A vízesés-mániánkat kielégítendő, megnéztük a Dalat-tól 30km-re zuhogó elefánt-vízesést, és a mellette lévő buddhista templomot (Chua Linh Án) az 54 m magas Buddha-szoborral. A szoborba fel lehet menni, gyönyörű a kilátás. A vízesés ereje elementáris, hatalmas robajjal zúdul le, mögé is be lehet menni, ebben hasonlít a Niagara-ra. De a víz saras, büdös és rengeteg szemetet visz le magával. Itt ez a hagyomány, elhajítják a szemetet, ami régen banánlevél volt, most műanyag. El szerettünk volna menni az ország állítólag legszebb vízeséséhez (Pongour) is, de olyan zergeverte utakon vitt a navigáció, hogy a cél előtt 10km-rel visszafordultunk. Hazafelé azért útbaejtettünk egy harmadikat (Prenn), ahova már nem kellett belépőt fizetni, mert már öt óra volt. Ezek a belépők 500-1000ft körüliek, jóval alacsonyabbak, mint a Thaiföldön fizetendő, akár 4000ft-ok.

Dalat-nak, ideális, 1500m-es fekvése miatt nem csak temérdek növénytermesztő fóliasátra, de remek kávéültetvényei is vannak. Mivel mindketten szeretjük a kávét, és még sosem láttunk közelről ilyesmit, befizettünk egy félnapos kávéültetvény-látogatásra és az egész folyamatot a termesztéstől a pörkölésig bemutató programra. Felejthetlen élmény volt. Nagyon sokat megtudtunk a kávéról. Láttuk a szemeket még zölden, aztán éretten pirosan. Megtanultuk, hogy takarítják be a termést, hogy tisztítják, erjesztik, majd szárítják. Aztán megpörkölhettük a saját kávénkat. Ott a hegyekben, a világ egyik legjobb minőségű kávéját csinálják. Az Arabica kávé csak 800 m tengerszint feletti magasságban terem, a Robusta ez alatt, viszont a komplex ízhez 1500 m magasan kell termeszteni a bokrokat. A kávénak a 10 C és a 35 C fok közötti hőmérséklet a legideálisabb. Dalat-ban egész évben 25 fok van (éjszaka 15), így a kávécserjék is különösebb időjárási anomália nélkül élhetnek.

Minden második évben rendezik meg a Dalat-i virágfesztivált. Nincs összehasonlítàsi alapunk, de bizonyossággal mondhatjuk, világszínvonalú rendezvény volt. Az egész várost feldíszítették, szépen eltakarítottak (ami Vietnámban nagy szó!), és felállítottak a tóparti főtéren egy hatalmas színpadot. Maga a megnyitó dec.20-ára volt meghirdetve, és oda csak meghívóval lehetett bemenni, ám szerencsénkre 19-én volt a főpróba, amit élőben láthattunk. Nagyon szép műsor volt, látszott, hogy ez a rengeteg ember hetekig (ha nem hónapokig) fáradozott azon, hogy minden tökéletes legyen. A fény- és hangtechnika is kiemelkedően jó volt, ebben nagyon jók a vietek. A thaioknál eddigi tapasztalataink alapján nem a legigényesebb a zene, és a hangfalak is torzítva bömbölnek, míg itt magas hangerőnél sem zavaróak a hangszínek, és a zenék szinte kivétel nélkül igényesek, az énekeseknek pazar hangjuk van, nincs kornyikálás.

Másnap elmentünk az egyébként is pompázatos városi virágos kertbe (Dalat flower gardens). Tematikusan van berendezve, nagyon szép és színes. A fesztivál miatt sokan voltak, és orchideavásár, bonsai-kiállítás is volt. Egyébként is az állunkat keressük, mióta úton vagyunk, de Vietnám kontrasztjára nincsenek szavak. Ha parkosításról van szó, Kanada, Anglia, de még Ausztria is elbújhat mellette. Nem is értjük, ezt a rendezettséget miért nem igénylik a magánéletükben.A város közelében van egy Tuyén Lám nevezetű tó, melyet (szintén) hegyek vesznek körbe, és nagyon érdekes alakja van felülnézetből. Mindenképpen meg szerettük volna nézni ezt élőben is. Az interneten azonban azt olvastuk, le van zárva a hegycsúcsra (Dinh Pinhatt, 1696 m magas) vezető út. Mi azért nem adtuk fel ilyen könnyen, meg is találtunk egy ösvényt, amely kikerülte a biztonsági őrt és az útzárat. Ahogy haladtunk felfelé a hegyre (kb. 320 m szintkülönbséget kellett legyőzni), minden kanyarban aggódva néztünk előre, van-e ott valaki, bekasztliznak-e, stb. Persze ennyire nem súlyos a helyzet, de Vietnám egy eléggé vaskalapos ország, sok történetet hallottunk a kormány szigoráról. A katonák például soha nem mehetnek külföldre, csak, ha kiküldetésben vannak. Szerencsére nem találkoztunk senkivel, egy kíváncsi madárkán kívül, de a csúcsra érve olyan látvány fogadott, amit maximum egy elektrosokk-terápiával tudnának kitörölni az emlékezetünkből. A google-értékelések alapján másoknak is emlékezetes volt, mert volt, aki nem kereste meg az ösvényt, inkább átmászott a szögesdrótos kerítésen.Mindössze 6 km-re van Trai Mat település, mely gyönyörű, apró mozaikokkal díszített kínai pagodájàról, a Linh Phouc-ról híres. A pagoda teljesen más , mint a thaiföldiek. A toronyból pedig az egész környéket beterítő fóliasátrakat, és termőföldeket lehet megcsodálni. Vietnám gyümölcs-, és zöldségtermesztése ezen a környéken zajlik, professzionálisan.

Szinte könnyes búcsút vettünk Dalat-tól, hiszen nagyon a szívünkhöz nőtt. Izgatottan (Viki aludt) buszoztunk 4 órán át le a hegyekből a tengerparti Nha Trangba, hogy ott töltsük az ünnepeket, egészen 2020. január 4-ig. Bár fehér karácsonyra annyi esélyünk sem volt, mint azoknak, akik az ünnepeket a hideg égövben töltötték, egészen váratlan meglepetésekben volt részünk a szállásadóinknak, és újdonsült barátainknak köszöhetően. Folyt. köv.

Egy rövid összegzés a thaiföldi költségekről: 56 napot voltunk, és a Travelspend applikàcióba írjuk a kiadásokat. Eddig mindenestül napi átlag 6200 ft lett fejenként. (ebben csak a Bécs-Bangkok repülőjegy (80.000/ fő) nincsen benne. Benne vannak az itteni utazások, repülőjegyek árai, biztosításol, szállások, motorbérlés, vízumok, belépők, ételek, stb., tehát minden költség. Odafigyelünk a szállásra (csak nagyon jó értékelésűbe, de olcsóba megyünk, arra, hogy mindig legyen motorunk, és megkeressük a legjobb 'éttermeket', puccosokat kerüljük. Voltunk drága, fizetett túràkon is, viszont nem sokat igazi turista helyeken (pl.tengerparton csak egy hetet). Azért láthatjátok, nem maradunk le semmiről :-)

Megérkezés Vietnámba 

Chiang Mai-ból Bangkok-ba, onnan pedig a vietnámi fővárosba, Saigon-ba repültünk. 17:30-ra érkeztünk meg. Vietnámban szeretnek trükközni mindenfélével (pl. utazási irodàkat, taxitársaságokat, de még hegycsúcsokat, és parkolókat is hamisítanak),  így alaposan utánaolvastunk, hol kell pénzt felvenni, sim kártyát venni, hogy lehet eljutni a buszállomásra, aminek a közelében megszálltunk egy napra. Az infók annyira nem voltak naprakészek, hogy a sim kàrtya egy hónapra 12 € volt az 5 helyett,  valamint a 119-es busz, amivel a hőn áhított állomásra kívántunk eljutni, megszűnt. Így egy nagyon okos applikáció, a Grab segítségével mentünk. Gps koordináta alapján érkezik az autó, és eleve meg kell adni az uticélt, valamint a díj is előre kalkulált. Így nincsenek nyelvi akadàlyok, meg felesleges körök. Otthon az Uber meg a MyTaxi ilyen, előbbit már betiltották, ahogy a világ számos helyén is. 40 percet dugultunk 12km-en át, kb.2300ft-ba került a menet. Ez kb.a fele-egyharmada az otthoni áraknak, mindazonáltal a 6 év alatt, mióta nem jártunk itt, alaposan megdrágult az ország, de még mindig negyedébe- feleannyiba kerül kb.minden, mint Mo-n.

A hotelből gyalog indultunk útnak, mert éhesek voltunk. Tíz perc után belefutottunk egy leves-bàrba, és ettünk egy marhahúsos pho (vietnámi hagyományos, mint nálunk a gulyás) levest, 550ft-ért. Nagyon finom volt, vékonyra szelt marhahús, rizstészta, újhagyma, thai bazsalikom, limelé és csillagánizs volt benne. 

Észrevettük, hogy mocskosak az utak, szemét van mindenfelé, Bangkok után kisebb kúltursokk ért minket. Thaiföld is sokkal szemetesebb, mint Európa, de a viet főváros tényleg durva. A szemetet kerülgetve felfigyeltünk egy szórakozóhelyre, ahonnan hangos technozene dübörgött kifele, és a sötétített üvegen keresztül annyit láttunk, hogy egy női dj veséig (alulról) kivàgott miniruhában kever. Viki azt javasolta, menjünk be poénból. A belépő nem volt egészen 3eft fejenként és korlátlan svédasztalos étel -valamint sörfogyasztást kínáltak. Leültettek minket egy kétszemélyes asztalhoz, és megállàs nélkül hozták a söröket, nem hagyták, hogy üres legyen a poharunk.  Meg is ittunk jó sokat, és az idő előrehaladtával egyre  többen jöttek oda hozzànk koccintani, kezet fogni, barátkozni. Aztán egyszer csak felpattantunk és elkezdtünk táncolni, majd a többiek is. Mi voltunk csak külföldiek, így mindenki velünk akart bulizni, és fotózkodni. Úgy éreztük magunkat, mintha ünnepelt sztárok lennénk! A zene nem volt olyan nagyon jó, de a sokadik sör utàn màr az se zavart. Egészen éjfélig ott voltunk, amikor bezárt a klub. A végén mindenki kezet fogott velünk, elköszönt, és még telefonszámot is kértek, hiàba mondtuk, hogy màsnap megyünk tovább Da Latba. Ez egy újabb autentikus-katartikus élmény volt. Itt nagyon szeretünk külföldiek lenni, ezeken a nem turistás helyeken (Saigon külső) nagyon örülnek nekünk, 'fehéreknek'. Hazafelé menet megkergettünk három patkànyt, minek hatására ketten össze is verekedtek, hazáig nevettünk, és még màsnap is többször felemlegettük az este részleteit, annyira emlékezetes volt.

Másnap eléggé zakatolt még a fejünk, el-Grab-eztünk a közeli buszállomásra, és vettünk jegyet a 300km-es, közel 8 órás útra. Fekvőbusszal mentünk,  az olcsó üzemanyagárak, és viszonyok miatt 3000ft volt fejenként. Ittunk egy szuper vietnámi kàvét (szerintünk a legjobb kávé a világon), vettünk szendvicset (franciáknak hála, hátrahagyták a baguette-et), majd megindult a dudaorgia. Mindenhol csak dudálnak, mindig, mert minden irányból érkeznek. Nincs lámpa vidéken, csak körforgalmak, így nincs nagy dugó, de közlekedés közben erősen résen kell lenni, mert bármelyik kanyarban szembe jöhet egy kamion vagy egy kivilágítatlan tehéncsorda.

 Da Lat, a nászutas -és növénytermesztő paradicsom

Miután megérkeztünk, és elkezdtük felfedezni a környéket, olyan földrajzos kifejezések forogtak a fejemben, mint pl. a kiegyenlített klíma. El tudsz képzelni egy olyan helyet, ahol egész évben 24-27 fok van, és mindig 6-kor kel a nap és 6-kor megy le, és nincs túl sok csapadék? Ez Da Lat, Vietnám Mekkája. Ha van földi paradicsom, számomra ez az lehetne (ha ideköltözne minden rokonom, meg barátom :))). 1500m magasan fekszik, gyönyörű hegyek -és tavak ölelik körül, alpesi fenyőerdők borítják, mi kell még? Vietnám déli részét innen látják el gyümölccsel -és zöldséggel, valamint virággal. A viet nászutasok ide járnak romantikázni, ennek szellemében van kiépítve az egész város, hotelek, tandembiciklik, óriási hattyúk, amikkel a tavakon lehet pedálozni, stb. Olyan hotelkomplexumok vannak, hogy még a világjárt szemünk is belekàprázik! Tóparti, fenyőerdei villákat is lehet bérelni svájci minőségben!

Nem gondoltuk volna, hogy épp ebben az országban, amitől a kosz, meg a rendezetlenség miatt viszolyogtunk kissé, fogjuk ezt a helyet megtalàlni, ahol a körülmények több, mint optimàlisak.

Olyan finomak a zöldségek, meg a gyümölcsök (kivéve az epret! a magyar epernek nincsen párja), hogy írás közben éhes leszek a gondolattól is. Tudom, hogy otthon nem mindig lehet jókat kapni, de a szezonális zöldség, meg gyümölcs aranyat ér, higgyétek el! Itt is van alma, cseresznye, dinnye, meg szőlő. Nem fogunk enni, mert otthon az igazi! Cserébe itt persze rengeteg más egyéb van, amik pótolják ezt a (vitamin)hiányt.

Maga a város kaotikus, néhol koszos, piacon persze patkányok rohangálnak, de ahogy kijjebb megy a turista, máris egy mesevilág tárul elé, és a város vezetői is sokat fáradoztak azon, hogy a látnivalók felfedezése még izgalmasabb legyen. Itt van mindjárt egy buddhista pagoda fent a hegyen, ahova egy osztrák gyártmányú felvonóval lehet feljutni, végig csodálatos panorámával. Maga a pagoda egészen egyszerű, letisztult, de a kertje, az maga a csoda. Hat évvel ezelőtti vietnàmi utunkon is észrevettük, milyen jó kertészek a buddhista szerzetesek itt. Sokkal jobban értenek a bonsai-okhoz mint a thaiok, legalábbis többet foglalkoznak velük A következő attrakció egy vízesés (Datanla) a közelben, ahova nyári bobbal lehet leszáguldani, majd fel is menni a kiindulóponthoz. Szerintünk zseniális ötlet, hogy -bàr lépcsőn is le lehet menni- megépítettek egy hullámvasutat a nehezen megközelíthető vízeséshez. Mellette még egy kalandpark is van. Aki idejön nászútra, tényleg nem fog unatkozni. Ez a külföldiekre is vonatkozik.

Ételek

Annak ellenére, hogy ők is ázsiaiak, rizst esznek, meg mindent, ami mozog (gondolod Te, kedves Olvasó, pedig ami nem, azt is), teljesen más a konyhájuk, mint a thaioknak. A thaiok mindenbe beleraknak jó sok halszószt, cukrot, e621et, meg chilit, a többi csak màsodlagos. A viet konyhától ódzkodtunk, mert nem voltak olyan  jó élményeink 6 éve, mint a thai útjainkon. Ezért most alaposan utànanéztük, mit kell kipróbálni. Nyelvi nehézségek vannak, de az írásuk hasonlít a mienkre, ezért google-lal sokra lehet menni. Elsősorban a helyi specialitásokat eszegettük, melyek egy levest (mely zsírosabb volt bármelyik gulyàsnàl) leszámítva finomak voltak! A teljesség igénye nélkül:

Nem nuong: ez az én személyes kedvencem, kevés grillhúst, meg olajban sült rizspapírt hoznak rengeteg zöldséggel, amit magunk tekerünk fel tavaszi tekercsnek, majd mogyorószószba màrtva megenni. Mindezt 550ft/főért!

Banh Mi Xiu Mai Chen: a Banh Mi a baguette, a többi meg azt jelentheti, húsgombócleves thai bazsalikommal. Nagyon finom, és csak 170 ft egy adag, 2 baguette-tel!

Banh out long ga:  Ez egy hideg, nagyon jó saláta jellegű étel, melyet grillcsirkével tálalnak, alul pedig széles rizstészta van zöldségekkel, meg valamilyen finom szósszal. Ára 500ft. 

Da Lat pizza, avagy Banh trang nuong: grillre feldobnak egy rizspapírt, majd őrületes sebességgel belevágnak újhagymát, virslit, tojàst, kukoricát, szószokat, feltekerik, és már kész is! 260ft, remek snack.

 Banh can:  rizslisztes tészta, melybe fürj- vagy csirketojàst tesznek újhagymàval. Van hozzá szuper húsgombócleves, amibe bele lehet mártogatni. Szeretjük! 400ft.

Banh Xeo, avagy a viet hortobágyi palacsinta: Ez is egy kedvenc, palacsintaszerű tésztát megtöltenek babcsírával, húsokkal, vagy tenger gyümölcseivel, félbehajtják, felvàgják, majd sok zöldséggel együtt rizspapírba tekerik és egy nagyon érdekes szószba mártják. 300ft-ba kerül.

Még van jópár étel, amik felfedezésre vàrnak, de màr ezekkel is előkelő pozícióba került szemünkben a viet konyha számunkra is fogyasztható része (a másik részről a következő posztban). Van még avokádófagyi is, meg különböző édességek, péksütik is, ezek valahogy nem nyújtottak katarzis-élményt. A következő posztban egy kávéültetvényen töltött napunkról, az elefántszagú vízesésről, meg a fenomenális virágfesztiválról fogok beszámolni.