A legújabb hóbortunk, mert nagyon szeretjük a ragacsos rizst mangóval (meg soook kókusztejjel, és még több nádcukorral), hogy külön megvesszük ezeket, majd magunk csináljuk meg. Így hatszor annyit tudunk enni ugyanannyiért, "függőségünket" kielégítve. De legutóbb felfedeztünk egy olyan édességet is, hogy egy bambusz szárába tömnek bele ragacsos rizst kókusztejjel, meg fekete babbal. Mennyei!

Hogy értsétek a címet is, igyekszünk úgy elütni itt az időt (ami egyébként olykor meglepően gyorsan telik, talán a jó társaság miatt?), hogy minél több olyan helyet keressünk fel, amiről nem írnak a prospektusok, és nem özönlötték még el a turisták. Ilyen a Bua Thong Waterfall, avagy a ragacsos (ragadós?) vízesés is, mely 60km-re van Chiang Mai-tól, és nem sokan látogatják. 

Ahogy odaértünk a vízeséshez, én teljesen megbolondultam, és úgy viselkedtem, mint egy hülyegyerek (amúgy is szoktam, de ez most extrém volt). fel-alá rohangáltam, aláfeküdtem, fürödtem benne, csináltam rengeteg videót, melyekből van fent a youtube-on is. A vízesés érdekessége ugyanis, hogy a víz olyan sok kalciumot oldott ki, és rakott le a felszínre, hogy azon közlekedni lehet, akár mezítláb is! Helyenként csúszós, de alapvetően még vizesen is tapad rajta az ember lába. Hosszú órákon át ezzel bohóckodtunk értetlenkedve, hogy lehetséges az, hogy egy vízesésen felfelé fusson (!) az ember fia, vagy lánya, anélkül, hogy elesne. Ráadásul még belépődíj sincs, ellentétben sok nemzeti parkkal/vízeséssel. Párszáz méterre pedig maga a forrás tekinthető meg egy gyönyörű környezetben , buja dzsungellel körülvéve, és még angolul is ki van írva a története, valamint a környezet is szépen karbantartott. Az pedig a Lanna birodalom megölt, leigázott királyáról -és feleségéről szól, akiknek a lányaik -és gyerekeik életben maradtak, és fohászkodtak az istenekhez, hogy fakasszanak vizet a barlangba, ahol ők meghúzták magukat az ellenség elől. Ez meg is történt, így alakult ki a felbugyogó forrás, és a szép vízesés. Ezek azok a helyek, amikért érdemes itt lenni, amiért úgy érezzük, ez az ország nagyon sokat tud még adni nekünk. Nagyon szeretjük Magyaroroszágot is, de valljuk be, november végén, felmelegedés ide, vagy oda, nem élvezkedhetnénk ennyit odahaza a szabad levegőn. A világ olyan nagy és csak arra vár, hogy "bekebelezzük"! Íme a képek:

300 templom van ebben a városban, az összeset nem tudjuk -és nem is akarjuk- megnézni, így a legjobbakat próbáljuk felderíteni.  Nem messze a szállásunktól van egy ősi templom (Wat Umong), melyhez egy alagútrendszer is tartozik, ahol régen a szerzetesek éltek. Az udvarán sok érdekes szobor is van, némelyik félelmetes részletességgel kidolgozott. A legjelentősebbhez is (Doi Suthep) muszáj volt felmennünk, mert a közelben, 1070m magasan van, és csodàlatos kilátás nyílik onnan Chiang Mai-ra, főleg naplemente után. És azt tartják róla, aki nem látta, az ezt a várost sem látta. A sztorija is izgalmas: 700 éve, amikor az akkori király templomot akart építeni, elefàntjára bízta a "döntést": az elefánt megállt a templom helyén, körözött hármat, majd trombitált. A király ezt egyértelműnek hitte, így lett felépítve az épület ott, ahol. Odafelé menet még belebotlottunk három jelentéktelen vízesésbe, persze a leggyengébb is nagyobb volt, mint a Szalajka-vízesés.

 Egyik este megpróbáltuk bevetni magunkat a Chiang Mai-i éjszakába, több-kevesebb sikerrel. Újra megnéztük, mi megy a jazz clubban, de az európai gitáros elég vérszegényet produkált, így átnéztünk egy klubokat felvonultató helyszínre, de az összes helyről olyan borzasztó zene szólt, hogy inkább hazamentünk. Vagy mi vagyunk ehhez már idősek, vagy a mai dj-kkel van gond, ez a kérdés nyitva marad. Még próbálkozunk, mert mindketten táncos lábúak vagyunk, és azért ropnánk már egy jót. Nem adjuk fel!

Végre elmentünk masszázsra! A dzsungel közepén van egy szalon, ahol vérprofi masszőrnők (már-már csontkovàcsok) ropogtattak meg minket alaposan. Újjàszülettünk!! Eredetileg egy női börtönbe akartunk menni, ahol egy rekreációs program keretében (értsd: a rabok kitanulnak egy szakmát, és új életük kezdetén még pénzük is lesz ebből) a rabok masszírozzák a delikvenseket, de csak adott napra lehet időpontot foglalni, és mire mi feltápászkodunk, már betelt aznapra. Ráadásul egy 15 fős teremben, börtönőrök árgus szemei előtt megy az akció, így már nem is annyira privát az élmény.

30km-re van a Mae Wang nemzeri park, ahol folyami üledékes kőzet van, amit többezer éve erodàl a víz és a levegő. Így egy kisebb kanyon alakult ki, melynek csodàjàra lehet járni. Rengeteg mosott kavics is van, elképesztő a làtvány, ahogy kirakódtak a frakciók egymàsra, illetve milyen oszlopokat formál az erózió. Ilyen holdbéli táj kevés helyen van a Földön. Láttunk ott két vadméh kaptárat is, szerencsére üresen. Egyébként továbbra is bosszant, hogy a helyiek 200ft-ért, külföldiek 1-3 ezer Ft-ért mehetnek be nemzeti parkokba, és kb.minden állami látnivalóhoz. Ami kárpótol valamennyire, hogy minden ilyen hely szépen ki van építve, rendben tartják, van tiszta wc-je is, és jók az utak.

Amire már nagyon készültünk, Thaiföld legmagasabb csúcsa és a körülötte elhelyezkedő Doi Inthanon nemzeti park gigantikus vízesésekkel, és a kempingezés! Erre két napot szántunk, mert 100km-re van a csúcs, és az utolsó 40km szerpentin, így elég zaklatott lenne egy nap alatt teljesíteni.

Nem béreltünk külön nagymotort (hiba volt), így szegény kis 125-ös Yamahànk kuplungját és pár lóerejét, valamint nem túl erős fékeit tettük próbàra. Sík terepen 80-nal lehet vele hasítani, afelett is inkább a menetszél zavaró, komolyabb emelkedőkön néha még a 30 is gondot okozott. Első nap két óriási vízesésnél tettünk kitérőt. Az első a Mae Ya, mely a leíràs szerint 250m magas, nagyon sok lépcsős zuhatag-komplexum. Nehéz leírni, mit érez ott az ember. Olyan mennyiségű víz zúdul le olyan robajjal, mely a Niagaráéhoz méltó. Nem is tudtunk szabadulni tőle egy órán át.

 Ehhez egy 800m-es kibetonozott jàrda vezet fel, és 10km-es kitérőt kell tenni a nemzeti park főútvonalához képest, így elég kevesen voltak, azok is inkább helyiek. Ezzel ellentétben a következő, kicsit indiànos nevű Wachirathan vízesésnél rengetegen voltak, dugig volt a parkoló a pickup-taxikkal és kibuszokkal, mert onnan csak kb. 40m-t kellett fellépcsőzni a csodás szelfi-mennyországig, ahol magukat, egymást, màsokat és a vízesést fotózzák a like-vadászok. Azt figyeltük meg az efféle látvànyossàgoknál, hogy némelyek (főként ázsiaiak) annyira belefeledkeznek a fényképezkedésbe, hogy magát az attrakciót meg se nézik. Modern korok fura szokásai.

Miután kiörömködtük magunkat, tovább kanyarogtunk a hegyre felfelé, egészen a nemzeti park központjáig, ahol a sátorozáshoz felszerelést lehet bérelni. Matracot, hálózsákot, és kaucsukból készült szuper párnát is lehet bérelni, melyek az előre felálított sátorral együtt 3500ft-ba kerültek. Nagyon sok helyi választja ezt a lehetőséget, külföldieket alig láttunk, úgy tűnik, ez egy menő opció a helyiek számàra, ráadàsul az egyéb szállások 10eft felett kezdődnek. Bekvártélyoztuk magunkat, majd felmentünk a csúcs közelébe épített sztúpákhoz naplementét nézni. 9 fok volt és erős szél fújt fent 2200m-en, de a látvány feledtette velünk ezeket. Hazafelé majd' lefagytunk a motorról, így én elzárkóztam a napfelkelte megnézésétől. Az éjszaka nyugalmasan telt, én máshogy képzeltem el, azt hittem, kígyókkal kell harcolni, és veszett cibetmacskák elől menekülni, ehelyett a thaioktól, akik 5-kor keltek, hogy felérjenek a légvonalban 4, de úton 18km-re lévő csúcsra, nem tudtunk aludni, mert olyan hangzavart csaptak, amíg el nem mentek, mintha fényes nappal lett volna. Miutàn leléptek a napfelkelte-vadászok, visszaaludtunk, és csak 8-kor keltünk fel, a 'normàlis' emberekkel együtt. Visszaadtuk a felszerelést, és felevickéltünk a kuplung -és fékszagtól bűzlő csúcsra, ami annyira nem is volt érdekes, mert egy erdő közepén volt, és semmilyen panoráma nem várt minket. Nagyon sok autó és motor küzdi fel magát nap  mint nap. Sokat kellett állni a napon felmelegedni, mert csak pár fok volt, és úgy éreztük magunkat, mint Jim Carry-ék a Dumb és Dumber c. filmben a motorozás után. Alig tudtam artikulálni, ráfagyott az arcomra a mosoly.

Hogy ne maradjon el a katarzis-élmény, erdei ösvényeket építettek ki a közelben. A csúcshoz közelebbi egy mohàval benőtt mesebeli erdőn keresztül vezetett, mely minden képzeletünket felülmúlta. Ilyen erdőt maximum filmekben lehet látni, az összes fa mohával, páfránnyal és zúzmóval van benőve.

A màsik ösvény még izgalmasabb volt, kellett is egy helyi, hmong-törzsbeli vezetőt bérelni minden csoportnak 2000ft-ért (a kezükbe adtàk a pénzt, így nem bàntuk), aki végigvitt minket újabb varázslatos erdőkön0, hegygerinceken át, 3,5km-en, majd vissza a kiindulóponthoz. Lenyűgöző volt a panoráma, érdekes volt látni a Himalája hegység délkeleti láncolatait. A levegő pedig ritka volt, sokat kellett lépcsőzni, lihegtünk is olykor rendesen. De a 140cm-es hmong néni csak mosolygott rajtunk. Sok rododendron, begónia, és egyéb szép virág kápráztatott el minket az úton. Meg két óriási szikla is, melyek kissé a Pilisben lévő Vadálló-kövekre emlékeztettek.

Hazafelé még megnéztünk egy vízesést, a Mae Klang-ot, melyet elég rendesen lepontoztak a google-on. Nekünk ennek ellenére nagyon tetszett, mert több, kisebb-nagyobb vízesésből állt. Az unokaöcsém, Alexander közelgő, 7 éves szülinapi köszöntőjét is ott vettük fel videóra, annyira szép volt a környezet.