Kanchanaburi volt a következő állomásunk, ahol eredetileg 3 éjszakát terveztem eltölteni, de Viki ráébresztett, hogy időnk, mint a tenger, mit ugrabugrálunk jobbra-balra, maradjunk mindenhol legalább egy hetet. Ráadásul annyi látnivaló van itt a környéken, hogy csuda. Igaza volt, mint majdnem mindig.

Bangkokból egy menetrend szerinti minibusszal (egy Transporternél szélesebb, és magasabb) mentünk, a 120 km-t sikerült is 2,5 óra alatt megtenni, pedig a sofőr tényleg elkövetett minden szabálytalanságot a rövidebb menetidő érdekében. A hátsó üléseken ülve kezdtem úgy érezni magam, mint egy tonhal, amit felszeletelés előtt próbálnak meg begyömöszölni a konzervdobozba. Ezek a Toyota Commuterek a 15 székükkel? ÖÖÖÖ, inkább ázsiaiaknak tervezték, pedig mi nem is vagyunk nagyok.

Baromi nagy szerenencsénk (és Google fordítónk) volt, így gyakorlatilag háztól házig vitt a minibusz. A szállás ismételten zseniáls (köszi Booking), potom 1700 ft naponta, és klmás, konyhás, valamint olyan tiszta és rendezett, hogy néha a földről is ennék, már ha egyáltalán ennék itt, mert azt továbbra is útszéli kifőzdékben, piacokon oldjuk meg, amíg nem csalódunk.

A hírhedt Kwai folyó ott van a közelben, rajta a vasúti híddal, melyet a màsodik világhàború idején a japànok brutàlis módon építtettek, rengeteg hadifogoly és helyi "önkéntes" élete árán. E köré az anno Thaiföldet Burmával összekötő híd köré mára egy jelentősebb vursli alakult ki. Oda is robogtunk szombat délután, mire a legkülönfélébb árukat árusító standokkal, zsibvásárral, színpaddal, és egyebekkel vàrtak minket. Ahogy közeledett a naplemente, letelepedtünk a híd közelébe, hogy onnan szemlélhessük a történéseket. Feltankoltunk édességekkel, meg sörrel, és csak néztünk ki órákig a fejünkből. Közben a hídon fel-le mászkáltak, néha jött a vonat, poroszkálva áthaladt, majd hatalmas robajjal és dízelfüsttel tovatűnt. A színpadon egy thai Sandokan angol nyelvű slágereket énekelt gitározva, miközben a helyiek eszegettek, beszélgettek. Szép este volt.

Másnap a változatosság kedvéért, és éppen a sokszínűségük miatt, meg mert nem unjuk: két, egymáshoz közel fellelhető buddhista templomot látogattunk meg. Az elsőhöz rengeteg lépcső vitt fel, a lépcsők egy része egy sárkányalakú alagút alatt, félúton bent egy barlangban volt kialakítva a szentély, a "hegy" (170m, azért 0-ról nem kevés) tetején egy sztúpa volt, és egy szerzetes, akitől áldást kérhettek a hívek.

A fárasztó caplatás után a parkolóban kialakított kajáldák egyikében ettünk. Egyébként Thaiföldön azért van ennyi utcai "étterem", mert nem is nagyon főznek otthon, 3-500ft egy főétel, esznek 2x, 3x egy nap, és nem kell bíbelődni. És nincsenek (csak elvétve) péksütik, meg kenyér, ilyeneket nem fogyasztanak.

A második templom egy kisebb domb tetején van (a dombban egy barlang--ezért is hívják tigris barlang templomnak), az egész egy mesevilág. Annyira más épületei vannak az eddig látottakhoz képest, hogy hihetetlen. Vasárnap lévén sok a thai, akik gyakorolják buddhista vallásukat, imaharangokat kongatnak, felajánlásokat hoznak, stb. Itt is eltöltöttünk egy kellemes órát. A mélyreható atmoszféra itt sem hiányzik.

Este pedig egy 2500nm árnyékkal bíró akàcfàhoz ugrottunk el, ahol a szokàsos kaja, és szuveníràrusok mellett egyéb érdekességek is voltak.

Hétfőn szinte egész nap dumáltunk egy francia csajjal, Jessie-vel, aki francia munkanélküli segélyen tengődik Ázsiában, ezt a tulajdonságát leszámítva egy nagyon szimpatikus lány, és mivel nem sietünk, nem nehezteltünk rá, hogy elherdáltuk a napunkat miatta.

Kedden végre elmentünk a sokak által egyik, ha nem A legszebbnek tartott vízeséshez Thaiföldön, az Erawan nemzeti parkba. Magunkhoz képest korán (7-kor) keltünk, hogy időben odaérjünk, és mielőtt a kínai-thai-európai csürhe elrontaná, elkészíthessük a legmenőbb képeket. Maga a vízesés bejárata 70km a szállástól, és bár ezzel a robogóval nem lehet 100-zal hasítani, így is fél 9 után odaértünk.

A vízesés 2km hosszan, 7 (szerintünk 117) lépcsőben zuhog lefelé a dzsungelben. Mi gyorsan felvágtattunk a hetedik szintre, közben lefotóztuk, amit szerettünk volna.

Útközben találkoztunk majommal, disznóval, óriásgyíkkal, minigőtével.

Azért voltak többen is rajtunk kívül, de így is nagyon élvezetes volt fürödni a legfelső szinten. A rengeteg hal, mely a vízben lakik, előszeretettel veszi kezelésbe az ember vízbetett lábát. Eleinte csikiz és fura érzés, de aztán egészen meg lehet szokni.

Órákat üldögéltünk így a vízben, miközben egyre gyűlt az embertömeg. Mire elkezdtünk megindulni lefelé, már legalább 50 ember volt fent, ami azért is izgalmas, mert az 5.szint után csúszós sziklákon, majomhordákon át, olykor a vízben gázolva lehet csak haladni. A legtöbb ember a 2-es, 3-as szinteken volt, mert oda könnyű eljutni és fürdésre is jobban alkalmas.

Mi viszonylag sok vízesésnél jártunk már, de ez a vízesés-orgia semmihez nem fogható. Olyan, mint a Szalajka-völgy  százszor, a végén a kanadai Eugenia-val.

Nem gondoltam volna, hogy ezt leírom, de ha valakinek van bakancslistája, ezt írja fel rá. Ez olyan csodálatos.

A hazavezető úton rájöttem, hogy a thaiok nem is rossz sofőrök, és nem szabálytalankodnak sokkal többet, mint mi, leszámítva a forgalommal szemben, és a tripla zàróvonalon át való közlekedést :))